Lassan két éve várt már rám, hogy megmarkoljam drótját, megküzdjek vele, megtapasztaljam kitettségét és veszélyeit.  Őkelme Ottenalm Direttissima klettersteig a Chiemgauer-Alpokban, közvetlenül a Zahmen-Kaiser mellett. Egy eldugott, jelentéktelennek tűnő sziklafal, mely sem a méretével, sem a meredekségével nem tűnik ki a nagyok közül. Három klettersteig fut fel rajta, mindenki megtalálja a számára ideálist. Persze az önteltek és a „profik” egyből a Direttissimának ugranak neki, és csak menet közben tapasztalják meg, hogy mit jelent a visszahajló D. ’12 augusztusában halálos baleset történt (valószínűleg anyaghiba miatt), így mindenképp el kellett mennem, átélni azt a mászást, amit a fiú is tapasztalt, mielőtt végleg elhagyta ereje.

Olyan későn még soha nem indultam túrára, mint most. Eljött már a tíz óra, mikoris 2 napnyi vacilálás után bekattant: mennem kell! Összepakok, és már indulok is. Másfél óra után már a bakancsomat húzok fel a parkolóban. Végre most kipróbálhatom a direkt rövid mászásokhoz vett 27 literes Quechua hátizsákom. Fél óra alatt a beszálláshoz is érek. Négyen vannak az útban.

A beszállásnál aztán beöltözök. NEM! Nem öltözünk be közvetlen beszállásnál extrém steigeknél. Ugyanis ezek gyakran falak, amiknél még a kiszállásból levert kő is úgy suhan el a fejem mellett, hogy azon nyomban a falhoz ugrok, és csak pislogok, milyen süvítéssel (gellert kapott pár buckázás után) száll. Ez már a második figyelmeztetés 3 perc alatt. Az elsőt nem vettem komolyan. Beszállásnál a Scorpio energiaelnyelő fotója, és a használtának leírása van kifüggesztve.

Elvileg több nehéz szakasz is van, az első mindjárt a beszállás után, ezt az előttem induló férfi jelzi is nagy fújtatással és nyögésekkel. Itt található az egyetlen segítség, mindössze egy kis lépés formájában. Ezen kívül csak a drót, amibe bízhatsz. Az ilyen, D-D/E-s részek jellemzője, hogy általában függőlegesen, vagy visszahajlóak, vagy pedig sima falon vannak. Az eredmény, hogy nem tudsz sok helyre lépni, és nincs idő gondolkodásra. Aki két akasztás között megáll gondolkodni, az elvérzett. Ilyenkor jóformán lépés hiány a jellemző, és gyorsan kell cselekedni. 

Kanyar jön, „csak” D, viszont a traverzből egyből derékszögben törve az ég irányába mutat, talán 10 fokot visszahajolva.

A helyzet 3m távolságből szemlélve drámainak tűnik, közelítve hozzá egyre jobb. Ilyen visszahajló részen rettentő nagy terhelést kap a kéz, főleg az ujjak. A felső test, a táskával együtt próbál elszakadni a faltól, de te nem engeded magad messze tőle és a dróttól mert csak még jobban negatívba hajlasz, és markolod elfehéredeő ujjakkal a drótot, miközben a lábaid csak a kitámasztást szolgálják. Akasztani kell, van rá pár másodperced, ami szélvész gyorsasággal elrepül. A következő pillanatban a másik kezeddel teljes erőből drótra markolsz, feljebb rántod magad. Nincs idő a sziklában fogást keresni. Nincs idő sem gondolkodni, sem töprengeni. Nincs idő arra, hogy azon járjon az agyunk, hogy mi lesz a következő lépés, szakasz. Minden hirtelen és azonnal történik, egy pillanat alatt kell döntést hozni, és ha elakad a karabiner az akasztás után (gyakran megesik meredek részeken), akkor abban a rögtönzött pillanatban utána kell nyúlni és kiakasztani.

Közeledek egy mászó pároshoz, a férfi a lányt kötélbiztosítással vezeti. Előttem vannak pár akasztásnyira. Látom a lányt, amint a 3. D/E-n mászik, vagy inkább a férfi húzza fel, mert a lány szájából folyamatosan elhangzik a „zu”. Pihenek a rész alatt egy pillanatot, és nagyjából megtervezem, hova lesz az első és második lépés. Messzebbre úgy sem lehet tervezni, mert a helyzet úgy is mást hozna ki. Nekiugrok, pár másodperc és túl vagyok a kb. 4-5 méteres részen. Ekkor kikerülöm a párost. Párat lépve a traverzbe újra kanyar jön, de nem akármilyen. Nincs alja. Hát ez jó – mondom, pihenő következik. Sunyi módon csak úgy látni a részt, hogy már bele kell terhelnem magam a beülőbe, mert nincs lépés, alattam csak a szellő jár. Sokáig nekem így kényelmetlen. Visszapillantva, látom, hogy a csávó 1, azaz egy db ákom-bákom kantárt használ, energiaelnyelő tok van, de második kantár az nincs. A karabiner sem steiges. Látom, ahogy akasztja, ahogy mindig 2-3 másodpercre biztosítás nélkül marad úgy, hogy közben a lányt felülről kötéllel biztosítja. Mászócipő van rajta, erős alkat, látszik, hogy nagyon tapasztalt. Az is látszik, hogy egy olyan lányt próbál felrángatni, akinek teljesen idegen ez a környezet, akinek inkább a trekking való. Eléggé nagy a kontrasztkettejük között. 2-3 perc  pihi után a - talán ha 10 méteres - meredek részt magam alá gyűröm. Ez az utolsó megpróbáltatás, a karomon ekkor érződik először a fáradtság. Túl vagyok már a századik vertikális méteren.

Elgondolkodok. Vajon itt történhetett az a végzetes pillanat, amikor a fiút ereje elhagyván legyőzte az ellenség? Kb. 100 méterrel vagyok a beszállás felett, ha csak lepottyantanék valamit, az a beszállásnál kötne ki. Fura érzés magam alá tekinteni most, így nem bíbelődök a gondolattal. Nem tudni pontosan, mi történt, a srácnak elfogyott az ereje valami ok folytán, és hátrazuhant.  Vajon elakadhatott a karabinere? Hatalmas fizikai-lelki megterhelést okoz egy extrém szakaszban az elakadt karabinert kiszabadítani. A zuhanás egy osztásköznyi, vagy picit több volt, kb. 3 méter, ahol olyan nagy terhelésnek volt kitéve az önbiztosító rendszer, hogy a leggyengébb pontja, megadta magát, jelen esetben mindkét kantárszár elszakadt. Soha nem bízhatunk meg mások által használt, pláne talált felszerelésben, szintén a kölcsönzöttekben, mert itt a legutóbbi eset állt fent. Lehet, hogy a felszerelés csillog, de eközben már 8 éves, és minden hétvégén használták. Meleg, hideg, UV, és a szikla marcangolja mind szüntelen a normál esetben kb. 2,2 tonna teherbírású szárakat.

Akasztáskor muszáj olyan trükköket alkalmazni, amik nem terhelik sem a karizmot, sem az ujjakat. Főleg nehéz, kifele hajló traverzeknél jön nagyon jól, ahol a drótot nem a falnál viszik, hanem attól kijjebb, 20-30 cm-re. Ilyenkor a mászó megint eltávolodik negatívba. Egy több akasztásos traverznél nagyon hamar elfogy az erő, így a drótot a hónunk alá fogva rengeteget tudunk segíteni magunkon. Egyrészt nem távolodunk el a faltól, így sokkal kisebb erővel akar testünk „kiszakadni” a falból, másrészt pihenhet a karizom és az ujjak. A Mauerläufersteigen előszeretettel alkalmaztam. A használat helye lila foltokban mutatkozik meg. Függőleges drótvezetésnél is lehet alkalmazni. Egy másik lehetőség függőleges drótnál, hogy a kezünket köré tekerjük, és megmarkoljuk. Ilyenkor felveszi a surlódás az energia nagy részét, és az ujjak kisebb terhelésnek vannak kitéve. A kar is „merövidül” ezáltal, szintén könyebb lesz az akasztás megoldása.

Rengeteget tanultam az évek alatt, és bár még mindig karerőből mászok, igyekszek alternatív dolgokat is bevetni. Vékony alkatom sokat segít a mászásban, a kezeim, főleg az ujjaim pedig nagyon kitartóak, hosszú távon is terhelhetőek, ez az a kombináció, aminek köszönhetően a kiszálláshoz érvén nem érzem magam sem kimerültnek, se nem kerülget „mindjártleszakadnakakarjaim” érzés. Röpke gondolat szalad át az agyamon, olyan sebességgel, hogy még csak megcsócsálni sem tudom a második megmászás lehetőségét. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi lenne az a tét, amiért ott azonnal újra neki kellene ugranom 

Pont a leírásokban szereleplő 45 perc alatt sikerül is a kiszálláshoz érni, ebből 1/3-a legalább pihenő volt. Pár percet várok, de a mászópárosnak csak a hangját hallom. Meg akarom várni őket, de elfogy a türelmem, elindulok lefele az ösvényen.

 A pihenést is meg kell tanulni, ugyanis sokszor megesik, hogy elég körülményes a kivitelezése. A rövid szár nagyon sokat segít, ha van.  Ügyelni kell a pihenőre, nem szabad kapkodni, mert csak kimerüléshez, és izzadáshoz vezet. Apropó, tenyér izzadás kiváló ellenszere a dolomit por, a sziklába dörzsölve tenyerünk újra megfelelő tapadással fog bírni. A kesztyű használatát  ált. elutasítom azon oknál fogva, hogy amiket próbáltam, azok az extrém részeken közel sem nyújtottak olyan tapadóerőt, ami kielégítő lett volna. Persze a többi esetben nagyon jó szolgálatot tesz, főleg a hosszú steigeken, és az acélsodrony szálai sem állnak a tenyerünkbe.

Mindenkinek más és más a maximális, de még elfogadható tűrőképessége. Ahogy nehezedik egy steig, úgy kerül előtérbe a pszichés terhelés, és bizony jelentékenyen megmutatkozik egy első látásra megoldhatatlannak tűnő feladat előtt. Fontos, hogy ott a  „mának” éljünk, csakis az adott feladatra figyeljünk, és koncentráljunk, minden mást verjünk ki a fejünkből. Annak a gondolatát is, hogy ez nagyon nehéz, és mi lesz ha… Nincs idő lefele tekintgetni, a hirtelen döntések eredményre vezetnek, ezért szeretem ezt a mászás módot. Kikapcsol az agyam, és csak a feladat áll előttem. Elvarázsol a környezet, a távolról még oly egybefüggő szikla is hirtelen textúrált lesz, megannyi formációt megmutatva magából.

Nekem megéri többet utazni, mint maga a túra. Rájöttem, hogy szeretek egyedül menni, mászni, habár nyilvánvaló hátrányai és veszélyei vannak ennek a formának. Azonban ennek ellenére megadatnak azok az előnyök, amiért bevállalom a kockázatot. Nem legyőzzük a természetet, hanem alkalmazkodunk hozzá, együtt élünk vele. Érzem, ahogy szabadságot ad, és örömteli mámort, hogy sikerül megfelelteni magamat. Sikerül a határaimat mindig kijebb tolni.

Megismerem önmagam.

Ottenalm Direttissima, Chiemgauer-Alpen, Tirol, Österreich  2013.06.09

Címkék: Klettersteig Alpok