Gyerekkoromban megtanultam, tekerni. Szétszedtem, kitisztítottam, bezsíroztam a csapágyakat, beolajoztam a láncot. Délutánonként, ha hamar végeztem a házi feladattal, átmentem a Margit-hídon, s a bringán állva felhajtottam a Hármashatár-hegyre. Nem volt könnyű, alaposan beleizzadtam.

A váltós gépek akkoriban még csak legfeljebb álmainkban élhettek. Nekem is csak egy háború előtti parasztbicikli jutott, amit nagyanyám valamelyik bizományiba vett karácsonyra. De megérte a másfél órás kínlódás, mert utána az erdőn át „hullámvasutazva” Hűvösvölgybe értem, s egy újabb kis emelkedőt leküzdve, száguldhattam lefele a Véres Hadsereg útján és a Szilágyi Erzsébet fasoron át a Moszkva térre.

Egyszer, csak úgy kíváncsiságból megnéztem, milyen távolságon tudnék megállni, ha egy qutya elém szaladna, vagy egy öreg néni menne át az úttesten? Rákontráztam, s a kéziféket is behúztam. Megjegyezve, hogy hol kezdtem el fékezni, visszaballagtam a villanyoszlopokat számlálva, s elképedve láttam, hogy 230 méter volt a fékutam. Attól kezdve óvatosabb lettem a lejtőkön.

Vasárnap, templom után Dobogókőre, vagy nyáron a Velencei-tóra mentünk barátommal. Tizenkét éves lehettem, mikor először engedett el anyám oda. Ma már szinte elképzelhetetlen. két óra alatt értünk le a régi balatoni úton, teherszállító tricikliket és lovas kocsikat kerülgetve. Minket mindössze három teherautó és egy motorbicikli előzött meg. Megfürödtünk Velencén, átmentünk Pákozdra az emlékműhöz, aztán irány haza.

Tizenöt múltam, mikor az inas ösztöndíjamból sikerült vennem a Budapest kerékpárt, s hozzá egy háromsebességes agyváltót. Akkoriban már akadtak jobb gépek is, de nekem csak erre telt. Azzal hajtottam körbe (majdnem) a Balatont. Fogadásból tettem egy nap alatt. Volt két defektem, de végül nem a bringa mondta fel a szolgálatot, hanem a fenekem. Szégyenszemre az utolsó húsz kilométerre, vonatra szálltam.

Érdeklődésem később a hegyek felé fordult, s a cső-szamarat hanyagoltam.

Pár éve újra vettem egy agyváltós gépet. Évente kétszer, májusban és szeptemberben elmegyünk egy-egy hétre sátras vándortúrával kerekezni. Ez azonban már nem a teljesítményről szól. Sokkal inkább a látnivalókról.

Ezzel az új agyváltóval sokat kínlódtam. Évekig semmi baja nem volt. Aztán egy defekt utáni összeszerelést követően nem működött. Szétszedtem, összeraktam, beolajoztam, hol jó volt, hol nem. Volt, ahol meg tudták csinálni, másutt csak ráolvastak. Fél órát jó volt, aztán újra egy sebességes lett. Már előre féltem a belső cserétől, hogy vajon utána összerakva, működik-e újra.

Hajdan az iskolában tanultunk a különféle olajokról. Más kell a kétütemű motorok benzin-olaj keverékébe, más a láncra, a váltóba, a hajtóműbe, vagy a hidralikába. Nem is volt ezzel semmi gondom. Meghatározott üzemóra, vagy kilométerfutás után leeresztettük a fáradt olajat, és cseréltük.

Visszatérve az agyváltóra, az a gond, hogy nem igazán ismerik őket. Beszerelik, de a leírásból hiányzik a karbantartási útmutató. És bizony a szakszervizekben sem állnak a helyzet magaslatán. Nem szaporítom a szót, végre valaki elmondta a baj okát:

Valahányszor belsőt cseréltem óvatosan kivettem azt a kis csövet és rudacskát, ami a váltót működteti. Összeszerelés előtt letöröltem, beolajoztam, s úgy tettem vissza. Csak hogy műszerolajat használtam. A váltóba pedig – ugyan úgy mint a személygépkocsi diferenciál művébe - a jóval sűrűbb hajtóműolaj kell. Itt nincsen szimering, s ha a hígabb kenőanyag kicsepeg, nem működik a szerkezet. A karbantartás tehát annyi, hogy évente egyszer, tavasszal, a mikor úgy is rendbe tesszük a gépet, a hátsókereket oldalárafektetve hagyjuk az olajat kicsepegni, majd néhány köbcenti hajtóműolajjal feltöltve szereljük össze.

Az óta nincsen  gondom vele. Akinek agyváltója van, figyeljen erre!

Címkék: Kerékpár Agyváltó Bringa-túrák