Évek óta kerülgettük egymást a Papuk-hegységben egy horvát csapattal. Tudtunk egymásról, egy idő óta szórványos levelezés is előfordult közöttünk, de alig-alig találkoztunk, mert ők rendszerint vasárnapra, mi pedig szombatra szerveztük a kirándulásainkat. Egy kiscsoportos közös kirándulás volt ugyan az ősszel a Papukban, de a naaagy közös kirándulás váratott magára.

Télen aztán kitűztük egy közös mecseki túra időpontját, megterveztük az útvonalat, feltettük a honlapokra a túrakiírást (itt az övék: http://www.planinarimo.info/site/mecsek-14-04-2013/) és aztán csak vártuk a tavaszt és vártuk és vártuk.

Végre közeledett a nagy nap. Bejártam az útvonal zűrös részét, hogy ne érjen bennünket meglepetés és minden szépen alakult, mígnem az indulás előtti este Kékszakáll barátom telefonált, hogy tudok-e valamilyen nyelven, merthogy Anita, a „tolmácsunk” épp most mondta le a részvételt. Nem probléma! Legalább nem beszélünk majd fölöslegesen, minek az a sok locsogás, így jobban halljuk majd a madarak énekét!

4 gépkocsival érkeztek horvát vendégeink a megbeszélt találkozóhelyre. Csinos konvojunkat felvezettem a Dömörkapuhoz, ahová sorban érkeztek a magyar résztvevők is, Baja környékéről, meg persze Pécsről. 26 fő + Dolfi kapitány gyűlt össze a kirándulásra. Ez már jelentős erő. Hát még, ha lenne aknavetőnk is! … Kisvártatva elindultunk a tervezett 17,5 km-es távon, a Kis-rét felé. Dolfi-kapitány már az út elején elveszett, a sípályától loholhattam vissza érte Dömörkapura, tudván, hogy az a szokása, ha elvész, visszamegy az utolsó biztos helyre, ahol még megvolt(am), ez pedig a parkoló lesz. Ott is volt. Újabb loholás a csoport után. A Kis-réten értük utol őket, ahol Kékszakáll idő közben felvillantotta kirándulásunk valódi természetét, nevezetesen, hogy ez egy gasztrotúra (is): elkezdte kitömni süteménnyel a társaságot.

A Kis-rétről Kantavár felé mentünk tovább, s közben kialakítottuk azt a gyakorlatot, hogy mondandómat, ha angolul jut eszembe, akkor Ivonával közlöm, ha horvátul, akkor Miša barátunknak mondom el, akik aztán tovább adják a horvát csoportnak az információt. Persze, egy 26 fős brigád eléggé szét tud húzódni a terepen, így nyilván nem jutott el mindenkihez minden adat.

Kantavár… (Soha nem értettem, mitől „ismeretlen” ennek a várnak a története. Attól, hogy ezen a népies nevén nem szerepel a középkori oklevelekben? Azért egy kis logikus gondolkodással sok minden kiolvasható a romokból. Egy, a tatárjárás után épült, a hegyek közt eldugott refugium (menedékvár): körülárkolt és a maga idejében nyilván palánkkal is védett magaslaton egyszerű lakótorony, és néhány kiegészítő épület. Ezeket a várakat nem lakták, csak veszély esetén használták, mígnem divatba jött a települések, paloták erődítése, s a menedékvárak a 15. századra elvesztették jelentősségüket. S hogy ki építette? A pécsi püspök, ki más? Itt ő volt a földesúr, kinek másnak juthatott volna eszébe – s lett volna lehetősége – várat építeni a püspök birtokán? No, ilyen egyszerű ez.)

A vár melletti bővizű forrásnál újabb gasztroesemény kerekedett: a sütemény mellett előkerültek a medvehagymás pogácsák is. Az éhhalál rémének elűzése után futó pillantást vetettünk a Kantavári-kőfejtő középső triász bitumenes mészkövére, s a Rábay-fa, Kereszt-kunyhó érintésével a Melegmányi-völgybe mentünk.

A nagy mésztufa vízesésnél ebédszünet következett. Itt már komolyabb szendvicsek is terítékre kerültek. Az ebéd után a Melegmányi-völgyön lefelé haladtunk tovább, izgalmas patak-átkelések és az Ágnes-vízesés megcsodálása mellett, majd elérkeztünk a nagy kihíváshoz: ahol a Melegmányi-völgy beletorkollik a Nagy-Mély-völgybe, az egyesített patakokon kell átkelni. Az elmúlt hetek árvizei a gázlókat teljesen elmosták, az új gázlókat még mostanában építik a turisták, ráadásul szembejövő csoport is akadályoz… szóval itt akadt egy kis torlódás és sok-sok vidám jelenet.

A Nagy-Mély-völgyön előbb lefelé indultunk a Kőlyuk vadregényes barlangportáljának megtekintésére, majd visszafordulva, hegymenetben végigmentünk a gyönyörű medvehagymás-mésztufalépcsős völgyön. A hatalmas Kánya-forrásnál újabb ručakolásra (evésre) került sor, aztán folytattuk az emelkedést, amelynek végpontja a Nyugati-Mecsek csúcsa, a 611m magas Tubes volt.

A János-kilátóból a szokásosnál is pazarabb panoráma fogadott bennünket: a tiszta időben délen a Papuk-hegység, északon a Badacsony és a Keszthelyi-hegység sziluettje, a környező hegyeken a felhők árnyéka, lent a város madártávlata… talán még soha nem volt ilyen szép! Volt persze, de mégis mindig meglepődök azon, hogy milyen szép helyen lakunk.

Közben csúcs-csokival traktáltam a társaságot, de tele voltak, mint a magtári egér, alig egy-két vállalkozó vett részt – rajtam kívül – a csokievésben. Valahogy azért így is elfogyott a bevetett másfél nagytábla Milka, nagy duzzogva.

Néhány száz méter után újabb kilátó következett, a Kis-Tubes. A panoráma ugyanaz, ide már inkább csak a kilátó szépségéért mentünk ki – ha már ennyit utaztak a vendégeink, ne menjünk el a dolgok mellett. Itt csoportképet is készítettünk, s örömmel láttam, hogy a társaság totál össze van keveredve (értsd: nincsen horvát-magyar elkülönülés), a foglalkozás tehát elérte a célját.

A Rotary-körsétány és a Misina között egyszer csak azzal fordul hozzám Ivona, hogy két embert elvesztettünk. Jasna és Mladen nincs velünk. Nocsak! A Tubesen még megvoltak, emlékszem rájuk. Nézzük a csoportképet a fényképezőgépben – ott már hiányoznak. Biztosan lemaradtak s nem vették észre a Kis-Tubes kitérőjénél, hogy lementünk a széles útról, s mentek tovább a tévétorony irányába. Vagy nem… Ivonával hárman visszafordulunk keresni, a csapat többi része pedig Kékszakáll felügyelete alatt továbbmegy a tévétorony felé. Ha Jasnáék tovább mentek, a tévétoronynál biztosan megállnak minket keresni, s akkor Kékszakáll beléjük fut, s felhív. Így is lett, s hamarosan újra együtt volt a 26 fő – és Dolfi kutya, akiről ezernyi dolgom mellett megint megfeledkeztem, ő hasonló okokból szintén megfeledkezett énrólam, s így ő mit sem sejtve továbbment a csoporttal.

A sok látnivalótól eltelten értünk vissza a Dömörkapui parkolóba. Horvát vendégeink ekkor még nem is sejtették, hogy itt nincs vége a kirándulásnak, vár még ránk egy bónusz vidikovác (kilátó): a Flóra-pihenő. S itt nem csak a pécsi bányavidék meg a Keleti-Mecsek gyönyörű panorámája örvendeztetett meg bennünket, hanem a Bertalan-szikla gyepének szőrös tulipánjai is: az éppen virágzó leánykökörcsin nem éppen hétköznapi látványa.

Azt hiszem, ezzel a kirándulással nem vallottunk szégyent, igaz, az időjárás és a Mecsek is kitett magáért. A társaság is osztályon felüli volt. Alig várom, hogy újra jöjjenek. Valami Abaligeti-cseppkőbarlang/Szuadó-völgy/Jakab-hegy túra terve gomolyog a fejemben…

Képek és videó: http://www.planinarimo.info/site/u-gostima-kod-madara/

Címkék: Mecsek