A múlt hétvégén otthon hagytam kis családomat, hogy kiruccanásképp tegyek egy gyors kört a Donovaly környéki síutak egyikén. Mivel lent Besztercén már két napja zuhogott az eső, az út felfelé nem sok jót ígért. Felérve az ismerős teknőbe azonban az eső átváltott sűrű havazásba, és bár a körpanoráma látvány elmaradt, a kedélyemen jócskán javított és nagy reményekkel nekivágtam a néhol fej fölé érő hófalak között kanyargó útnak, fel a sípályák feletti nyeregbe. Onnan a Bully nevű kis falucskába ereszkedtem le, az e vidékre oly jellemző rönk parasztházakat teljesen ellepte a hó, a helyiek kis alagutakat és járatokat ástak a házuk ajtajáig és sokan épp a méteres havat lapátolták le a tetőről. A téli hangulattól épp belelkesedtem, ami a falu végéig ki is tartott, ott azonban a félméteres hófal előtt rá kellett döbbennem, hogy a reklámozott jól karbantartott sífutó útnak a nyomvonalát is csak jó szándékkal lehet annak mondani, amúgy a több napos havazás megtette a magáét. Mivel nem vagyok az a visszafordulós fajta, gondoltam a nyomvonalat is mindig ki kell valakinek először taposni, hát most én leszek az.

         Már az első méterek után éreztem, hogy a félméteres hóban, térdig süppedve nem fogom a távot rekordidő alatt megjárni, gondoltam is, hogy most az egyszer lehet, hogy inkább hótalpakkal kellett volna elindulnom, nem futóléccel. Ezt az utat már többször is megjártam, nyáron is, bringával is, nagyon szép túrát lehet csinálni majdhogynem szintben végig, körbe vissza Donovalyba, vagy akár egész le Besztercéig. Normális embernek való körülmények mellett. Fél óra taposás után elértem az első check pointot, egy forrást, ahol tudtam, hogy több jelzés is találkozik, és el lehet dönteni, merre tovább. Jelen esetben inkább a rövidebb utat választottam, vissza felülről az erdőn keresztül Polianka falu felé. Igen ám, de itt, az ismert tisztáson kellett volna az utaknak összefutni, de mindent, még a kisebb fenyőfákat is elborított a vastag hópaplan, mintha egybefüggő tejszínhab torta lenne az erdő. Mivel jelzést se találtam a fákon, kiválasztottam egy irányban lévő erdei utat és nekivágtam rajta fölfelé. Itt már az erdő is sűrűsödni kezdett, a csapás kijárva sohase volt, úgyhogy már néhol úgy belesüppedtem a hóba sílécestül, hogy a kezem a fejem fölé kellett emelnem, hogy a botokat ki tudjam húzni.

      Hát így haladtam, egy lépés előre, bukik, kezeket fel, botot kihúz. Mértem, egyszerre két percet bírtam menni aztán pihi. Közben volt időm nézelődni is, igazán ilyenkor borul rá az erdő az emberre, ilyenkor érezni, milyen kint egyedül. A fák csúcsa az út fölött összeért, az ágak az oldalamat súrolták és csak a hó percegését lehetett hallani mindenfelől. Ekkor figyeltem fel a dobogásra, amit folyamatosan lehetett hallani bentről, körbe körbe. Jó, csak az első gondolatom volt, hogy szarvasok és csak remélni mertem, hogy nem egy macitól riadtak fel, persze tudom, hogy marhaság, ekkora hóban még azok is inkább elfekszenek, de akkor is. A dobogás nem volt más, csak ahogy az összeállt hórögöket nem bírták el az ágak, és azok folyamatosan omlottak le nagy darabokban hatalmasakat puffanva a földön. Ahogy egyszer épp megálltam szuszogni, elém is becsapódott egy ilyen” bomba”, vagy kétlapátnyi havat kaphattam volna a nyakamba.

     Végül vagy egy órás küzdelem után jutottam vissza Poliankába, a szomszéd kis faluba. A látvány hasonló volt, mint Bullyban, faházak ablakig hóban, szorgosan ásó helyiek. Biccentettünk egymásnak, úgy néztek rám, mint marslakóra, honnan jövök az erdőből ilyen időben. Mentem tovább, a házak felett már megtaláltam a piros jelzést – főút- tehát takarítva, de legalábbis jobban ki volt járva. A tervem az volt, hogy feljebb megyek egy darabon, és csak azért is megtalálom az utat, amelyiken eredetileg jönni akartam, és majd azon visszamegyek a forrásig. Pár száz méter után fent az erdőben meg is találtam,a zöld jelzésen jelölte is, hogy 1 km a keresett forrás. Ó, mondom, ezt már kézenjárva is, röhögve…Az első, az úton keresztbe dőlt fánál utolért egy hozzám hasonló marslakó, rövid angol nyelvlecke után, mint kiderült, szintén zenész- hazánkfia- sítúrista, hogy tudom-e, hogyan lehet visszajutni Donovalyba. Mondom, jöhet velem, és csak megtaláljuk a forrást, onnan már az én nyomomon visszaevickélünk, vagy itt és most visszafordulhat, és Poliankán át a piroson. Egy ideig együtt mentünk, még talán örült is, hogy nincs egyedül, aztán való igaz, kb. egy km után elértük a rétet, ahol már reggel is jártam. Fent, ahol kilyukadtunk már látni is lehetett a túloldalon a csapásomat, kb. 50 m-t kellett volna továbbjönnöm, és nem bemenni az első erdei leágazáson. Viszont azt az 50 métert megint térdig érő szűz hóban kellett megtenni, mondom, megyek előre, én már úgy is hozzászoktam, épp már hiányzott is. Nagy bőszen neki is indultam, féltávon középen visszafordulva látom, hogy újdonsült útitársam integet, hogy inkább visszafordul. Hogy az ő léce nem erre való. Hát jó, mondom, bár az enyémet se éppen erre találták ki, hogy az elejét csak elvétve látom, de jó utat. Pedig már tényleg csak egy kicsi hiányzott, és elértem a korábbi nyomomat. Elindultam rajta vissza, közben még egyszer visszafordulva kipróbáltam, milyen lenne harmadiknak jönni. Szinte korzó minőség, ebből is látszik, 3-4 ember egymást váltva simán kitapos egy nyomot, az utolsó meg még pihenhet is.  

       Visszaérve a sípályákhoz még korcsolyáztam is egy levezető kört a hangulatos panziók és hotelek között, ittam egy forró teát egy jég igluban, és már épp visszaértem a parkolóba, ahol összefutottam a fahídnál „régi” ismerősömmel. Örömmel meséltük el egymásnak, ki milyen viszontagságosan jutott ki a hó fogságából, én is, hogy mégse kell kiküldeni a hegyimentőket az erdőbe, aztán siettem vissza a kocsihoz, mert már kezdett kihűlni az izzadság a hátamon. Meg már igazából a lelki szemeimmel már csak a megérdemelt káposztalevest láttam magam előtt, zavart is egy kicsit vezetés közben, meg hogy a kipárolgásom azonnal lecsapódott a szélvédőn. Így kicsit izgalmassá vált a hazaút is és ráadásul Donovalyt elhagyva a havazás átváltott ömlő esőre megint. Jó érzés volt hazaérni, de még jobb érzéssel töltött el, hogy fent milyen csodálatos Hóországban jártam.

       Remélem ezzel, a kicsit hosszú lére eresztett ízelítővel más is kedvet kapott, hogy kilátogasson még ebben a szezonban, mert kint még Húsvétkor is bőven lesz hó, és nem hagyjátok magatokat becsapni, hogy már itt a tavasz.

       Sílécre fel! Én még biztos megyek…

 Másnap,isteni időben visszamentünk kis családommal és csináltam pár képet. Íme:

Címkék: Sífutás Donovaly Téli Túra