Várbarátok körében a 2012-es év nagy szenzációja, hogy a Várpalota melletti Pusztapalota néven ismert lakótorony romjaitól, légvonalban mindössze 130 méterre egy – eddig teljesen ismeretlen – sáncvárat találtak. December elején néhányad magammal mi is felkerestük.

Várpalotáról a piros sáv turistajelzésen északnyugatra haladva, bő óra alatt juthatunk el a Vár-völgyben a már ismert Pusztapalota romjaihoz. Ennek lábától, a völgy túlsó oldalán, tehát északnyugti irányba kell felkapaszkodnunk a csertölggyel és bokrokkal benőtt meredek hegyoldalon. Az alig 50-60 méter relatív magasságú gerincet elérve, már ott is vagyunk a nagyjából 35 X 40 méteres, megközelítően négyzet alakú sánc-várban.

A vár érdekessége, hogy a hasonló korú – feltehetően a tatárjárást követő években épült – magán váraktól eltérően itt a keskeny dolomit gerincet árokkal átvágva, a kikerülő földből nem készítettek védművet az árok peremére, hanem azt a gerinc északnyugati és délkeleti oldalaira hordva, előbb párkányt, majd alacsony sáncot emeltek belőle. Ha ugyan is azt az ott található földből készítik, akkor ezzel tovább keskenyítették volna az egyébként sem túl széles védett területet. Feltehetően ezen a sáncon még palánk, s a védett területen fa vár is lehetett, de az eltelt közel 750 év ezt már eltüntette. Mint ahogy a hajdani sáncnak is alig-alig látható már belső magassága a lemosódás miatt. (Ezeket a feltételezéseket természetesen csak ásatással lehetne bebizonyítani.) A délkeleti oldalon nem készült ilyen erődítés, de a meredek leszakadás ezt nem is indokolja.

A Várpalota környéki várakról számos oklevél maradt fenn. Ezek értelmezése és egymáshoz való viszonyuk a történészek között eddig számos vita forrása volt. Az újonnan megtalált erősséggel, megpróbálom ezeket a félreértéseket feloldani.

Könczöl Imre Várpalota rövid története (1988) című tanulmányában két 1271-ben kelt oklevélre hivatkozik, melyek a Szalók nemzetség birtokmegosztásával foglalkoznak. Ezek egyikében „Várad erdő” helynévről tesz említést. Tudni való, hogy a szavak végi „d” hangot ez idő tájt kicsinyítő képzőként használták. Tehát a Várad erdőt ma a „kicsi vár erdejének” mondanánk. Feltehetően ez a gerincen lévő átvágásra és palánkvárra vonatkozhatott. Ami egyben azt is jelenti, hogy a völgyben ekkor még nem volt meg a kővár.

Szintén ebben a dolgozatban olvasható egy másik hivatkozás egy Erzsébet királyné által 1288-ban kelt oklevélre, melyben már „castro Bacurku” nevet említenek. Könczöl azonban ennek hitelességét kétségbe vonja, mivel az oklevél alaposabb elemzése bebizonyította, hogy az nem a völgyben épült lakótoronyra vonatkozik. – Ő persze még mit sem tudott a szóban forgó sánc-várról. - A megkülönböztető név viszont arra utalhat, hogy ekkor már a völgyben elkezdődhetett a lakótorony építése.

A Várad erdőt a Szalók nemzetségtől vásárolhatták meg a Dunántúlon terjeszkedő Csákok, mert egy 1326-ban kelt iratból arról értesülünk, hogy több környező várakkal együtt, Bátorkőt a hozzá tartozó falvakkal Károly Róbert királyunkkal más várakra cserélik.

A várat és a hozzá tartozó birtokokat 1350-ben Nagy Lajos király a Kont családnak adományozza. Ebben az időben Kont Miklós, az ország egyik legtehetősebb birtokosa, Nagy Lajos jó képességű diplomatája és hadjáratainak vezetője. 1356-tól, 1367-ig az ország nádora is volt.

Kiss Gábor Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon, (Budapest 1984) című könyvéből megtudhatjuk, hogy egy 1409-ben keltezett oklevél Keszi Balázst „castellánus castri Bathorkw alias curialis in Palotha”, Bátorkõ várnagyának és Palota udvarispánjának említ.

Nagyon is életszerűen hangzik, hogy Palota (várának) várnagya egy megbízható, jól képzett tisztjét – aki békeidőben az általa irányított erősség udvarispáni tisztjét tölti be – a harcok kiújulásának esetére, a karnyújtásnyira lévő sáncok várnagyának jelölik ki. Ebből azonban más dolgok is következnek. Egy részt ezek szerint a gerincen lévő erősséget nem lakták folyamatosan, csak háborús időkben, vagy vadászatok alkalmával használták. Ugyan akkor bizonyos egymásra utaltság is kiolvasható ebből. A várbirtok falvainak lakóssága a harcok idején, a kis alapterületű kővárból kiszorult. Tehát csak a sánc-várban találhatott menedéket. Így ebben az időben feltehetően, ha egy oklevél akár Bátorkőt, akár Palotát említi, akkor ez egyaránt vonatkozhatott a völgy lakótornyára és a gerinc palánkvárára is. Hiszen nehezen képzelhető el, hogy ha az egyik várat támadás éri, a másik ne avatkozzon be a védekezésbe.

Várpalotán, az 1960-as évek kutatásai során XIV. századi – tehát a ma is látható várnál jóval korábbi – palota együttes alapfalaira bukkantak. A megtalált freskókkal díszített ülőfülkés ablak, a lovagterem, az őrtornyok, és a faragott kövek alapján gótikus világi építészetünk egyik legjelentősebb épületegyüttese lehetett.

Mind ebből számunkra az következik, hogy először a Vár-völgy sziklájára épített lakótornyot nevezhették Palotának. Palothai Konth Miklós, Nagy Lajos királyunk főembere nyilván csak harcok idején lakta a Vár-völgyi tornyot. Egyébként pedig haladéktalanul hozzákezdett egy állandó víz hozamú forrás felett, társadalmi rangjának, és udvartartásának megfelelő méretű, birtok központ kialakításához. (Ezt tárták fel a 60-as években, Várpalota központjában.) Ennek bővítését utódai is folytatták.

Keszi Balázs kettős tisztségéről szóló oklevél mutatja, hogy 1409-ben hadi cselekmények idején még a várvölgyi Palotában és Bátorkő várban kerestek menedéket. Utóbbi nevét az 1400-as években még számos oklevél említi. 1440-ben várnagyát Felföldi Jakabnak hívták. A XVI. századi oklevelek azonban már lakatlan, elhagyott erősségként említik.

Az 1444-ös oklevélben szereplő castrum Palotát a korábbi palota átépítésével Tót Lőrinc fia, Újlaki Miklós építtette.

Itt érdemes megállnunk egy pillanatra. Az embereket korábban csak Lőrincnek, Burjánnak, Sádocnak, Balásnak, vagy Miklósnak hívták. Aztán, ha a környéken több azonos nevű személy is előfordult, akkor Lőrinc fia Miklósnak, vagy Lőrinc fia Miklós fia Miklósnak nevezték. A XIV. század közepétől, a népesség növekedésével, amikor ez már túl bonyolulttá kezdett válni, fokozatosan áttértek a lakhely szerinti megnevezésre. Ez viszont azt vonta maga után, ha valaki élete során máshová költözött, a neve is megváltozott. Így történt ez Tót Lőrinc fiával is. Miután felépítette várát, Újlaki Miklósnak nevezték.

Az 1445. évi országgyűlés IV. cikkelye elrendeli az 1439 óta épült várak lebontását. Öt várral azonban kivételt tesz, s ezek közül az egyik: Castrum Palota. Ez a megkülönböztető megnevezés azt jelentheti, hogy a XVI. század első harmadáig a három vár (Bátorkő, Palota, és castrum Palota) egy időben szolgált védelmi célokat.

1526-ban, a mohácsi csatában a törökök használtak már ágyúkat, de ezek hangja és a felszálló füst jóval nagyobb riadalmat okozott a magyar seregben, mint a tényleges pusztítás. A következő évtizedekben a tűzfegyverek rohamos fejlődését mutatja, hogy Drégely és Eger 1552-es ostrománál már egészen más volt a helyzet. Feltehetően tehát az új fegyverek elleni védtelensége volt a fő oka, hogy a Vár-völgyi lakótorony, és vele együtt a sánc-vár elvesztette hadászati jelentőségét. Az állandó őrség nélkül maradt épület ez után kaphatta a Pusztapalota nevet. A „puszta” szavunk ugyan is a nagy kiterjedésű füves síkság mellett, üres, elhagyatott melléknévi jelentéssel is bír.

Ettől az időtől kezdve tehát „Palota” néven már az Újvári Miklós által épített, jóval nagyobb védő sereget befogadó várat érthették.

Végső soron tehát mégis azoknak a kutatóknak volt igazuk, akik a meglévő kővár közvetlen közelében keresték Bátorkő maradványait. Csak az a baj, hogy akik a könyvtárak megsárgult okleveleit vallatják, ritkán kelnek fel kényelmes karosszékeikből. Akik pedig a hegyeket járják, nem mindig látják meg egy apró bakhátban, párkányban az egykori föld-, vagy palánk-vár sáncát. Itt most az volt a szerencse, hogy Cserpák Ferenc és Miseta Rita személyében olyan túrázók kapaszkodtak fel a szomszédos gerincre a jobb szögből készült fotó reményében, akik azonnal felismerték a látottakat.

Szádeczky-Kardoss Géza

Címkék: Bátorkő Palota Castrum Palota