Az alábbi írás nem az én tollamból származik  Nekem csak annyi közöm van hozzá, hogy Annikó az általam szervezett és vezetett autóbusz kiránduláson vett részt, s a leírtakkal egyetértek.  Aki járt már Erdélyben támogatni fog. Aki nem, az talán épen ettől kap kedvet hozzá!

Bármely távolságot felölelő, bármely időtartamú külföldi tartózkodás után leltárt készít az ember. Tudatosan vagy tudat alatt rangsorol a látottakban az is, akitől senki sem kérdezi: mi tetszett, mi hatott rád legjobban?

Akitől élménybeszámolót kérnek-várnak, annak az elbeszélés szűrője segít a benyomások elegyéből kiválasztani a „leg”-et.

Erdélyi autóbusztúránk után néhány nappal rájöttem, hogy a szebbnél szebb műemléképületek, múzeumok elé arcok - nem freskók, nem festmények - eleven tekintetek, a Nagykő-havas szikla szurdokai, Csukás-hegység felhőben fürdő ormai, a Király-kő naptól szikrázó gerincei, elé hangok - nem madárcsivitelés, tücsökciripelés - emberi szó gyűrűzik emlékezetembe. Jegyzeteim - történelmi nevek, dátumok, földrajzi adatok, megannyi nevezetesség - előtt, élő személyek elevenednek meg. Nem kétes, hogy ez alkalommal a találkozások, a beszélgetések, az emberi szó jelentette a legnagyobb, a maradandó élményt.

Benedek Elek falujába, Kisbaconba múzeumi szünnapon kora este érkeztünk, így aligha számíthattunk másra, mint a legendás fenyőfák alatti rövid sétára és a temetőben a kettős sír előtti néma főhajtásra. Ámde Elek nagyapó déd-unokamenye a vacsora nyúlhús sütést félretéve, kitárta előttünk a Mari-villa ajtaját és sietség nélkül, mosolyogva, szépen formált mondatokban válaszolt kérdéseinkre.

A sepsiszentgyörgyi vártemplom lelkésze művészettörténészi szakértelemmel ismertette a történelmi és vulkanikus eredetű földrengéseket átvészelt méltóságteljes románkori épület múltját és jelenét. De szólt nyája életéről is. A több ezer fős gyülekezet tanítója-pásztora alázattal beszélt egy évek óta mozgásképtelen öreg néniről, akinek egyedüli elfoglaltsága az imádkozás. Naponta imádkozik minden rokonáért, ismerőséért, s a sor végére érve azokért a szerencsétlenekért, akikért senki sem imádkozik...

A brassói evangélikus temetőben fejet hajtottunk a sír előtt, mely olyan friss, hogy felirat sem jelzi még. Dr Binder Pál ...hallani vélem hangját, lendületes előadását, melyet az alig 500 méterre levő kuriózum, a görög temetőben tartott éppen egy éve - most pedig a koporsóját takaró szürke kőlap fölött a 60 évesen elhunyt tudóst méltató nekrológokat olvassa vezetőnk, kissé rekedt hangon. Árván maradt dolgozószobájában roskadó polcok tanúskodnak egy élet gyűjtőmunkájáról. S mi visszhangként sóhajtjuk az özveggyel: Ki fogja ezt folytatni? Ki fogja, ki tudja ezt befejezni? Nem mondjuk, tudjuk a választ: senki.

E szívszorító állomást, szívet melengető követi: az „illyefalvai csoda”. Az 1100 fős, nagyrészt munkanélküliséggel sújtott faluközösséget az 1988-ban odahelyezett lelkész-pszichológus házaspár lendületbe hozta. Bölcs felismerésük: az emberek elé célokat állítani. Az 1987-es földrengés által leomlott vártemplom falainak újjáépítése. A bástyákban kialakított és az új körépületben létrehozott Keresztény Ifjúsági Központ lelki gyakorlatok és nagy létszámú konferenciák rendezésére, zenei, tánc stb. rendezvények céljára egyaránt alkalmas.

Mellette a gyermekfalu, melyben gyermektelen házaspárok nevelnek 4-4 árva csöppséget 110 m²-es különálló lakásokban. A holland és svájci református gyülekezetek adományait nem osztották széjjel. 35 fiút és lányt küldtek ösztöndíjjal négy hónapra svájci paraszt gazdaságokba tanulni. Visszaérkezésük után az adományokból kamatmentes kölcsönt adtak nekik. Így épült fel a tejfeldolgozó üzem, a sajtgyár, a pékség, a vágóhíd stb. Mind-mind új munkahelyeket teremtve a faluban. Ma Illyefalva egy földi paradicsom. A példaértékű vállalkozást mondvacsinált ürügyekkel támadókról olyan keresetlen egyszerűséggel szól a tiszteletes úr, mint a napszakok váltakozásáról. Kérdéseinkre türelmesen válaszol, s csak azért válik meg váratlanul érkezett csoportunktól, hogy bejelentett vendégével, az anyaországból érkezett kisebbségiek ügyeivel foglalkozó politikussal folytasson beszélgetést.

Az értékmentés sajátos módjával találkoztunk Alsócsernátonban, ahol egy hajdani kúria kertjében tájmúzeum és hagyományőrző népfőiskola működik. A fészerekben példás rendben sorakozó 50-100 éves mezőgazdasági gépek, a zsindely-, zsúp-, szalmafedeles házikók és a múzeumként működő neoklasszicista kúria között sátrak tarkállanak. Évente 2-300 fiatal tanulva vakációzik itt. Egy lelkes középkorú testvérpár a létrehozója és működtetője e csodának, ahol nincs disco, unatkozás, szemetelés, de van tiszta szó, népdaléneklés, fonás, szövés, festés, közös főzés, ahova vissza-vissza járnak a fiatalok, akik nem csak nézni, faragni is szeretik a székelykaput.

Lehet-e elfelejteni Erzsi nénit, Tamási Áron testvérhúgát, aki hajlott kora ellenére egyenesen áll híres bátyja emlékszobájában, nem fájlalja a lábát és mindenkihez van egy kedves szava, mosolya. És férjét, akinél tisztább kék szemű öregembert még nem láttam.

Bánffyhunyadon a református lelkész felesége bocsát be a 700 éves templomba. Természetes egyszerűséggel beszél tiszta, halk hangon. Ezúttal többet hallunk a falut 1956-ban sújtó tűzvészről, az írásos kézimunkákról, mint a kazettás mennyezetről.

Így válik utunk egyre sokszínűbbé.

Kakas Zoltán a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzosának tudása, óriási, s úgy tűnik, mindenkit ismer.

Egyetlen nap alatt rengeteg mindent mutatott meg a gyimesi csángók múltjából, jelenéből. Felejthetetlen a gorzafalvai Ilonka néni magyarsága. Siessen oda, aki hallani akarja! Ilonka néni ma még készséggel "„megmutatítja” hogyan szövi a csergét, de ki tudja meddig... hiszen „kenyerecskéje” javát már megette. A tavasszal múlt 85 éves. (2008-ben már 98 éves is elmúlt. Már nem dolgozik, de bárkit szívesen lát.)

Újságírónő ismerősöm annyi örömmel, szeretettel, ajándékkal érkezett a rövidre sikeredett találkozóra, mintha évtizedes barátság lenne köztünk, holott csak másodszor találkoztunk.

Töpörödött nénikék üdvözöltek Háromszék legrégibb műemléke, az árpádkori templom előtt Gelencén: „Jöjjenek csak kedveskéim, jöjjenek hozzánk megest minél többen „ha már mi nem bírunk menni Magyarországba.”  

Kézdivásárhely múzeumigazgatója egy fárasztó hét végén az épület kapuját zárta odaérkezésünkkor. Számunka meglepetés és öröm, részéről magától értetődő mozdulat: visszafordította a kulcsot a zárban.

Így láthattuk a környék kézműipari kiállítását és a felbecsülhetetlen értékű népviseleti seregszemlét 315 babán. E páratlan gyűjtemény néhány lelkes néprajzos ötletéből, gyerekek számára meghirdetett népviseletet varró verseny eredménye.

Példaértékű az ügyesség- szépérzékfejlesztő időtöltés, az értékmentés s az egészséges versenyszellem összefonódása.

A vargyasi fafaragókhoz Kisgyörgy Zoltán geológus-földrajztanár a „Háromszék” újság főszerkesztője kalauzolt, ugyancsak nem mindennapi módon. Szavai mögött hatalmas ismeret (történelmi, irodalmi, botanikai, néprajzi is!) érezhető. Buszunk útvonalán nyomdakész mondatokba sűrítve sorolja a helyi nevezetességeket, anekdotákkal, szójátékokkal fűszerezve tanít, szórakoztat fáradhatatlanul.

A koros bútorfestő népművész fátyolos hangjából a mesterség tudása-szeretete éppúgy kihallható, mint a továbbadás igénye, vágya.

Gyimesfelsőlokon egy fából épülő sokfunkciós közösségi ház látványa okozott meglepetést. A félkész, hatalmas épület történetét a falu plébánosa ismerteti a ’93 májusi alapkőletételtől. A jövő terveit a debreceni KÉSZ (Keresztény Értelmiségiek Szervezete) vezetőnője a Máltai Szeretetszolgálattal közös vállalkozás spiritusz rektora vázolja. Sok, nagyon sok még itt a tennivaló... törékeny termetéből adódóan halk hangjának reménység, hit, elszántság ad különös erőt. Az épületben fog működni a Csángó-magyar fiatalok gimnáziuma. (Az autóbuszkirándulás részvételi költségekből megmaradt összeget erre az alapítványra fizettük be.)

Árkosi vendéglátóink szabadidejét naponta raboltuk kéréseinkkel. De ők a finom házi ízesítésű ételeket mindig melegen, kedves szavak kíséretében tették elénk. Receptjeiket, fűszereiket szívesen megosztva az érdeklődőkkel.

Öröm volt hallani az erdélyiek választékos beszédét, s főleg - az itthon sajnos végképp elfeledett - magyar hangsúlyozását. És még valamit: az itthoni össznépi acsarkodás után csodálatos volt tapasztalni, hogy figyelnek egymásra, több szeretettel vannak egymás iránt, és az itthoninál lényegesen több probléma közepett mindenki teszi a dolgát legjobb tudása szerint.

Szólnom kell Berei Jóskáról és Antal Péter Lehelről az Erdélyi Kárpát Egyesület túravezetőiről. Egy sor olyan élményt köszönhetünk nekik, melyekhez csakis az ő terepismeretük, rutinjuk, türelmük árán juthattunk el, azaz fel. Csak akkor szólnak, ha kérdezik őket, válaszaik pontosak, határozottak, mint ők maguk.

A zabolai református templom ifjú kántornője beszéd helyett halkan játszani kezdte az erdélyi himnuszt ... s mi turistákból éneklő gyülekezetté váltunk...

Felejthetetlen estével ajándékozott meg bennünket a szentgyörgyi Vox Humana kórus vezetője, a gyönyörű hangú tenorista. Rendkívüli környezetben rögtönzött hangversenyt adott, ahol Händel, Mozart, Schubert dallamai mellett Rákóczi Ferenc imája is felcsendült.

Végezetül szólok Dukrét Lajosról az Erdélyi Kárpát Egyesület Háromszéki tagozatának mérnök-polihisztor vezetőjéről, akinek kiterjedt ismeretsége, szervezőkészsége, alapos felkészültsége utunkat rendkívül gazdaggá, élménydússá tette. Kilenc napon át, fáradhatatlanul tanított minket a közlés, a szó eszközével: Erdélyre. Búcsúzáskor arra kért, hogy ha jól éreztük magunkat, menjünk vissza újra, jövőre.

Tudom, hogy akikkel ez út alkalmával találkoztunk, beszéltünk, tényleg visszavárnak. Ők azok, akik biztosan megmaradnak Erdélyben, Erdélynek. 

Közre adta: Szádeczky-K. Géza

Címkék: Erdély Székely-föld Párcium