Első rész:

„Jó idő esetén ne számítsunk magányos tűnődésre.”
(Galli Károly a Triglavról)

Van egy új szerelmem!

Az úgy volt, hogy egy enyhe júniusi estén felhívott Frau Jucus, és a névnapomat illető hosszas dalolásba fogott. Az ilyesmi nagyon jóleső dolog: az ember hanyatt fekszik az ágyon a telefonnal a fülén, és vigyorog… Ezt követően megbeszéltük, hogy sz@r az élet, se pénz, se posztó, úgyhogy a svájci Schreckhorn-túra reprízt idén is kénytelenek leszünk elnapolni. (Én régen is hegyimádó voltam, de ott váltam igazán a nagy hegyek rabjává, amikor egyszer régen Jucus meg a Tigris a Berni-Alpokban bevittek a négyezres gigászok sűrűjébe, így aztán oda, velük bármikor szívesen visszamennék.)

Szóval, halasztjuk idén is a Schreckhornt, de mi legyen helyette? Valami közelebbi… Zebrú, Wildspitze, Venediger – repkedtek a jobbnál jobb nevek, mígnem Jucus bedobta a Triglavot… Triglav? Nem is rossz. Mint kiderült, mindegyikünknél rajta volt a még járatlan hegyek listáján, a „majd, ha épp nem lesz más” kategóriában… Uccu neki, menjünk hát a Triglavra! Még gyorsan kijelöltük a kilövési ablakot – amikor előre láthatólag megyünk – aztán a beszélgetésnek a jelen beszámolót érintő részével végeztünk is.

Nem sumákoltam el a felkészülést: böngésztem a térképeket, régi és új kalauzokat, lelkesen futottam a Mecseken és megmásztam a Großglocknert: gondoltam, ez elég is lesz a Triglavra – és elég is lett.

S aztán elkövetkezett a várva várt augusztusi nap, amikor balatoni nyaralásomat megszakítva elindultunk hárman: Frau Jucus, dr. Gesundheit és én. A Rother-kalauz szerint „minden igaz szlovén kötelességének érzi, hogy életében legalább egyszer megmászza a Triglavot”, burkoltan a szlovén alkotmány is erre uszít, s ennek megfelelően nyáron szép nagy tömeg van a hegyen. A hétvégi tömegnyomor elkerülésére koncentrálva alakítottuk hát a programot: szombat délután indulunk, este érkezünk, vasárnap felmegyünk a felső házig, hétfőn reggel a csúcsra hágunk, a többit meg majd jól meglátjuk…

Arról már út közben, valahol Somogy és Zala határán értesülök, hogy nem az eredetileg meghirdetett klasszikus északi útvonalak valamelyikén megyünk fel (az Aljažev dom felől), hanem nyugati (a csúcstámadás vonatkozásában déli) irányból, egy jóval hosszabb, ám technikailag nem túl nehéz útvonalon, feltéve hogy az éjszaka sötétjében eltalálunk Bledből a hosszan kanyargó erdei utakon Rudno poljéra (1345m), ahol egyébként semmi érdekesség nincsen: hegyivadász kaszárnya-komplexum egy hegynyeregben, a Pokljuka-gerinc alatt. Út közben tehát a térképeket böngészem (a Doktor vezet). Elég érdekes összeállítás gyűlt össze az autóban, Jucus ugyanis kapott valakitől régi anyagokat is. Az igazi gyöngyszem egy 1968-as, szlovén kiadású Júliai-Alpok kalauz, részletes turistatérképpel. Hogy szintvonalak nincsenek, csak árnyékolás, az még csak-csak elmegy, de a tájolása! Déli. A lap tetején van dél, alul észak, jobbra nyugat, balra kelet. Hogy ez vajon mire volt jó?

Este kilenc körül érünk a kaszárnyák előtti nagy parkolóba. Épp elered az eső. Amikor ez alábbhagy, nekiállunk vacsorázni: öreg néne őzikéje fokhagymásan, szalonna, sajt, csak úgy állva, a csomagtartóból. Aztán elvackolunk, az utastérben. Én híres autóban alvó vagyok, de most valahogy nem megy. Jucus is csak forgolódik – amennyire lehet – a Doktor meg felváltva nyomja hol a fénykürtöt, hol a dudát… Valamikor éjféltájt aztán megelégeljük a dolgot és kifekszünk Jucussal az autó mellé a murvára. Kicsit hűvös van, 6 fok, de megjárja. Gyönyörű a csillagos ég. Nézem a Tejutat, Szent Lőrinc könnyeit (a Perszeida meteorrajt), aztán valahogy elalszom.

Reggel hat körül kelünk, holtfáradtan. Valahogy nem ment igazán az alvás egyikünknek sem, ráadásul egyre élénkebb a forgalom a parkolóban. Igazán nem is feledkezünk bele a reggelibe: felmálházunk és elindulunk. Csinos, egyre ritkuló fenyves erdőben haladunk, egyelőre felfelé. Út közben egy fiatal havasi nyúllal találkozunk. Nem túl félénk, bár eléggé gyanakodva néz, ahogy körülöttünk bóklászik. Többféle lehetőség kínálkozik arra, hogy az ember a Júliai-Alpok lakóival találkozzék, de hogy épp egy nyúl lesz az első helybéli, akit látunk, arra nem fogadtam volna. Viselkedéséből aztán hamar rájövünk, hogy a nyúl látványa érzéki csalódás lehet és valójában a nemzeti park híresen ravasz és kíméletlen őreinek az egyikével találkoztunk.

Hamarosan elérünk egy havasi tejgazdaságot (Rossalm), majd a Jezerce-katlan következik. Ez az első magashegyi jellegű tájelem, ennek megfelelően a kellő áhítattal szemléljük. A völgyben egyébként nincs tó, a néhai Jugoszlávia területén gyakoriak az ilyen csalfa jezerce (tavacska) elnevezésű száraz helyek. Habár, ha belegondolok, a Mecsekben is van ilyen, pl. a Karácsony-tó, ahol még egy tisztességesebb gödör sincs.

Egy kis patak mentén megyünk fel a Jezerce-katlanban a Studorski preval (1892m) nevű nyeregbe. Innen nagyjából szintben halad tovább az út – megkerülve a Krn-hegyet – a Vodnikov dom (1817m) nevű turistaházhoz. A ház festői helyen áll, a Velo polje hatalmas legelője fölött, a hegyoldalban. A völgy túloldalán és a völgyfőben a Triglav-csoport mesébe illő tornyai és bástyái. A főcsúcs ugyan felhőbe takarózik ezen a napon, de az alatta álló dom Planika turistaház – mai úticélunk – idelátszik. 2401m magasan van, úgyhogy még kell egy kicsit dolgoznunk, míg odaérünk.

Rövid tízóraizás után folytatjuk az utat, ami itt már egy kissé nehezebb, habár a Konjski preval (2020m) nyergéig nem igazán megerőltető. Utána viszont az: meredek törmeléklejtőn szerpentinezünk fel a dom Planika kis fennsíkjára. Kora délután érkezünk a házhoz. A recepciós csaj kedves, helyünk viszont nincsen, pedig a Vodnikov-házban azt mondták nekünk, hogy a Planikában hét közben mindig van hely… Na, majd akkor legfeljebb alszunk az ebédlőasztalokon, volt már ilyenben részünk…

Mivel a Planikában mérik a világ legfinomabb teáját, megiszunk belőle két rundot, meg Jucussal befalunk még két tányér remek szalonnás káposztalevest is, egyrészt mert „kell egy meleg kanál az ember gyomrába”, másrészt pedig azért, mert a helyi fogyasztás nagyban javítja az esélyt helyzetünk kedvező elbírálása vonatkozásában. S lőn: hamarosan összeül az asszonyok tanácsa (a ház vezetősége) és kiutalnak nekünk egy tipp-topp 6 ágyas szobát, hatalmas ágyakkal. Nem olcsó, de a szomszédos Triglavski domban ugyanezért a pénzért a matracláger különösen keskeny priccseit mérik csak. (Planika a havasi gyopár szlovén neve egyébként. Erre a jelentős ismeretre egy későbbi hűtőmágnes vásárlás kapcsán tettem szert.)

Beköltözünk, élvezzük a luxust. A ház 123 hálóhelyéből talán a legjobbakat kaptuk? Nyújtunk, falatozunk és este hatra már alszunk is. Alig jut el a tudatunkig, hogy valamikor az este folyamán hálótársakat kapunk: hatalmas szlovén hegyimedve a nyolcéves-forma fiával.

Reggel Jucus azzal ébreszt, hogy látszik a csúcs! Megnézem. Nem valami bizalomgerjesztő, innen nézve nem is szép, viszont jó nagy. No mindegy, ha idáig eljöttünk, most már felmegyünk rá. Kis csoportokban indulnak az emberek felfelé. Kisvártatva mi is nekikezdünk. Egy-egy szlovén és francia fiatal pár követi a nyomunkat és nagyon vigyáznak, nehogy megelőzzenek bennünket. Nyompoloskát játszanak a jelzett úton? Törmeléklejtőn megyünk fel a sziklafalig, itt egy letörés mentén egy oldalgerincre – most már többnyire mászva – s a Mali Triglav oldalában hamarosan becsatlakozunk a Triglavski dom felől érkező ösvénybe.

Innentől kezdve tömegben haladunk. Szerencsére nincs az a „lökdösődés-tülekedés” ami pl. a Großglocknert jellemzi, egy idióta van csak a gerincen aki belemászik mások mászásába, de mivel az útitársainak esze ágában sincs követni, idővel ő is „beáll a sorba”. Gyerekek vannak itt, családanyák, öregurak, nullkilométeres kiscsajok – nem árt odafigyelni és vigyázni rájuk. A vérprofiknak itt ez a dolguk, nem a villogás. Van több vezetett party is, egy éppen mögöttünk, s ők is türelemmel kivárják a sorukat. Ez tetszik! Mondjuk ez lenne a természetes, de sajnos nem ehhez vagyunk szokva.

Maga az út, különösen a Mali Triglav és a csúcs között meglehetősen kitett, de drótkötéllel jól biztosított. Mondhatnám túlbiztosítottnak is, de tulajdonképpen nem az, hiszen ide mindenki feljön, úgyhogy a biztonságon nem szabad spórolni.

A főcsúcs alatt találkozunk egy spanyollal. Mindenkitől megkérdezi, honnan jött. Nem tudom, felismer-e, hiszen csak futólag találkoztunk: 2009-ben a Hoverlán ugyanezt csinálta. Szorgos és elszánt utazó lehet…

A csúcson hatalmas dzsembori fogad bennünket és – meglepetésre – büfé is. Két srác kínai pacskerban, hatalmas zsákból árul sört, üdítőt, emléklapot. Gyenge belső ellenállásunk hamar megtörik, s veszünk mi is. Különösen az emléklap fontos, mert azon pöcsét is van, így hitelt érdemlően bizonyítja, hogy igaz szlovének módjára mi is fent jártunk a hegyen. Nehogy csorba essék azon az alkotmányon…

Közben az Aljažev stolp-nál folyik a beavatási szertartás: szép népi hagyomány szerint a csúcsot először járók fenekét egy kissé elverik hegymászókötéllel. Az ellenállás reménytelen.

Maga az Aljažev stolp (torony) pedig egy védkunyhó, amit a szlovén nemzeti öntudat egyik jeles felébresztője, Jakob Aljaž dovjei hegymászó-pap és barátai állítottak 1895-ben a csúcsra, s ami azóta Szlovénia egyik nemzeti jelképévé vált. Nem túl szép – de ez jutott, ezt kell szeretni… A történet valahogy úgy kezdődött, hogy Aljažnak nem tetszett, hogy a hegyen egyre több külföldi fordul meg, ezért megvette a Triglav csúcsát (16 négyzetmétert, 5 aranykoronáért), s az ily módon kisajátított csúcson állították fel a szimbolikus építményt. Volt aztán a torony zöld-fehér-piros festésű, amikor épp a jugoszláv-olasz határon állt (a két világháború között), és volt vörös, amikor a kommunista Jugoszlávia csúcsa volt. A 21 éves független Szlovéniában aztán elnyerte jelenlegi, NATO légifölény-szürke színét.

Fényképezünk, nézelődünk, kiélvezzük a remek panorámát, a csúcsélményt a szikrázó napsütésben, majd amikor Jucus észreveszi, hogy üres a gerinc, villámgyorsan megkezdjük a visszamászást. Így elsők vagyunk a sorban s csak a néhány felfelé igyekvőt kell kerülgetnünk. Én megyek elöl és meglepve tapasztalom, hogy a vártnál sokkal könnyebben megy. Most kezdem élvezni a mászást, valahol a főcsúcs és a Mali Triglav között szeretek bele a hegybe végleg.

A Planika-házban nem sokat időzünk, magunkhoz vesszük a zsákjainkat, Jucus felad egy képeslapot s robogunk tovább, lefelé. Menet közben ugyanis azt találták ki a társaim, hogy még az este hazaindulunk, s a Balatonig én vezetek. Hurrá! A Vodnikov-háznál azért csak megállunk egy kiadósabb uzsonnára. Jucus innen előrerobog, hogy mire a Doktorral mi is a parkolóba érünk, kész legyen a kávé. Éjfélkor pedig már a fonyódligeti Club ’53-ban szédítem a haverokat a hőstetteimmel.

A kirándulás képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/TriglavDelrol#

* * *

Közjáték:

„Hegyre mászni fölösleges. Fontossá csak annak a számára válik, aki önmagának fontossá teszi.”
(Reinhold Messner)

Szép kirándulás volt az augusztusi, de valahogy elmaradt a katarzis. Láttam, megmásztam egy szép hegyet, de ez inkább csak egy nehéz és hosszú gyalogtúra volt, az igazi „nagy-hegy-élmény” kalandjai, nehézségei és kihívásai nélkül. Társaimnak könnyű: a Doktor pár nap múlva már a Dom-ot mássza, Jucus az Elbrusz mindkét csúcsára feljut, csak én vergődök partra vetett halként a Balatonon.

Mihez fogjunk hát? Nem sokáig vívódok, jelzem Pietrele barátomnak, hogyha a szeptember végi Triglav-csapatában sántulás, váratlan gyermekáldás, vagy egyéb malőr lépne színre, a felszabaduló hely – ipi-apacs – az enyém!

A közbeeső másfél hónapban váratlanul nagyot fordul az életem kereke… nem könnyű… de a történések nem a tervezett túra ellen hatnak, sőt, kikapcsolódásként még jókor is jön a dolog, csak a kitűzött időpont nem akar eljönni. De szépen, lassan közeledik és mi táguló pupillával nézzük az időjárás előrejelzéseket: eső, eső, hó és eső… Mint a májusi Velebit túrán… hamar rá is jövök, mi a közös a dolgokban. Cucc barátunk a Velebitben is velünk volt. Lehet, hogy ő – tudtán kívül – valamifajta esőisten, s a fellegek azért tülekednek körülöttünk, hogy esővel áztathassák kedves homlokát…

Ennek az esőistenségnek a gyanúja azóta sem múlt el, Cucc körül továbbra is sejtelmes ködök lengenek…

(folyt. köv.)

Címkék: Triglav Szlovénia