Szeptember 29-én ünnepeltük a Pákozdi csata 164. évfordulóját. Szombaton, a szép őszi időt kihasználva, több túravezetővel ötvenegynehányan jártuk be a tó feletti erdőket. Nadapon megnéztük a szintezési ősjegyet, a Meleg-hegyen a Likas-követ, majd az Angelika forrásnál pihentünk meg. Míg a gyerekek tízóraijukat majszolták, családunk 48-as emlékeiről meséltem nekik. A címben szereplő vágószerszám anyai nagyapám fiókjában volt elzárva.

Még apró gyerek voltam, amikor egy alkalommal megkértem Papát, had nézzem meg közelebbről is azt a kardot. A fegyvert az asztalra téve ölébe vett és mesélni kezdett. Hogy miről, miről se, arra már nem emlékszem. Ujjammal végig simítottam a fényes pengét, a csontmarkolatba foglalt féldrágaköveket. Ő Kossuth bankókat vett elő. Csillogó szemmel beszélt Atyja testvéreiről és a távolabbi rokonságról, akik közül tízen vettek részt a szabadságharcban…

Egy darabig hallgattam még, aztán ott aludtam el az ölében. Mondanivalóját később lejegyezte.

Pár éve anyám hagyatékban bukkantam rá erre a kéziratra. Gyertek, olvassuk most együtt!

Íróasztal-fiókom 1848-49-es emlékei

„Nem mese az gyermek!” – Arany János

Itt van benne egy éles handzsár is. Itt tartom, nehogy kis unokáim kezébe kerüljön. Még megvágnák, vagy megszúrnák magukat. Kés, villa olló, nem a gyerek kezébe való! – Tehát handzsár sem. Az ezermester Krátki János lakatos uram, mikor megvizsgálta, megpöngette, azt mondta rá elismeréssel: fain munka! Markolatjában pedig – Boszniában láttam ilyen szépen cifrázott mívet – még zöld, meg piros gyöngy is van belefoglalva.

Honnét került ide? A fejér megyei Abáról, a kidőlt istálló falából. Abba volt befalazva több féle szúró-vágó fegyverrel együtt ez a handzsár is. Mészöly Leánder, egykori abai birtokos birkaistállója falába. A handzsár balkáni fegyver, Leánder pedig huszár volt. Komárom várát is huszár minőségben védelmezte Klapka alatt. Magyar katonának soha nem volt handzsár a fegyvere.

De ki hozta ezt a handzsárt Abára? Én ilyet csak a Windischgratz birtokába jutott sárospataki vár fegyvergyűjteményében láttam. De persze nem befalazva. Pláne nem birkaistálló falába. Windischgatzéknek nem kellett dugdosniuk. De miért választotta ki Leánder fegyver gyűjteménye helyéül éppen a birkaistálló sárfala belsejét?

Lássuk csak: Elrejtett handzsár, Aba, 1848 – így már megvan a megfejtés: Jelassics emlék ez! Az ő hadinépe hozta ezt a handzsárt Abára. Mikor Mészöly Leánderék a föld népével együtt olyan sikeresen beleszóltak a magát elszámított horvát bán haditervébe, hogy annak azt a híres futását kellett tennie Bécs felé, Windischgatz serege felé. Erről írta az a tapintatlan Petőfi: „Fut Bécs felé Jelassics a gyáva!”

Pedig ugyancsak hősi mozdulattal mutat a csúful járt horvát bánnak zágrábi ércszobra kivont kardjával Magyarország felé. Aba felé, az abai birkaistálló felé. Jó, hogy nem lát bele az én íróasztalfiókomba!

Leándernek meg jó oka volt rejtegetni azt a handzsárt és társait. Mert késsel, ollóval, handzsárral megvághatja magát a gyerek, de hátha Leánderék meg az abai derék parasztemberek nem önmagukat, hanem másokat találtak volna megvágni – alkalmas időben. Azt az alkalmas időt várták azok a befalazott fegyverek.

Egynéhány esztendő múlva azonban már arra is a német megyefőnök adhatott csak engedélyt, hogy nyúlhúsra vágyó Mészöly vadászpuskát tarthasson.

A nyúlhúst én is szeretem, De a handzsártól a nyúl nem ijedne meg, - hogy Jelassics módjára futást csináljon – van az olyan hős, mint a hős bán volt.

                                                                              Dr Mészöly Gedeon

Budapest, 1958. december 22.

Éhünket elverve, tovább indultunk Sukoróra. Megnéztük a református templomot, melynek tornyából Móga János altábornagy a fiatal honvéd-sereg parancsnoka az ütközetet irányította. Bejártuk a dombsorokat ahol a tüzéreink ütegei állottak, s a völgyeket, melyekben gyalogságunk verete vissza Jelassics hadi népének meg-megújuló rohamait.

Utoljára a Múzeum termeit körbejárva a túra legidősebb és legfiatalabb résztvevője az emlékmű lépcsőjén elhelyezte a kegyelet virágait. Végül közel hatvan torokból szállt az égnek nemzeti imádságunk:

„Isten, áldd meg a Magyart!”

Címkék: 1848 Szeptember 29 Pákozd Csata