Mielőtt bárki nagyon irigykedne, tisztázzunk valamit: ez a történet sajnos nem az első hatezres csúcsomról fog szólni. Sem hegymászás, sem hosszútávúszás vonatkozásában… A hegy még stimmel, de a métereket osszuk kétfelé. A csúcs az érzésre utal – no meg persze a két 3000-esre.

Józsival, a kedves csillagász túratársammal tavasz végén meghívattam magam a Mont Blanc-ra. Két héttel ezelőttig minden alakult is szépen. Aztán a tapasztaltabbak elkezdtek kiszállni a buliból. Maradtunk négyen. Egy: Emese, aki a legtapasztaltabb és a sofőr személyét egymaga képviselte. Két-há’: az ifjú galambpár, azaz Erika és Józsi. Őket már ismerhetitek mindenféle barlangászós meg sziklamászós kirándulásról, Józsit a Grintovecről is. Négy: S. M. mester – azaz Saját Magam. Szóval három csillagásszal indultam neki a Mont Blanc helyett tervezett Grossvenediger. Königsjodler, Der Johann Klettersteig triónak.

A villamoson épp azon gondolkozom, hogy vajon mennyire fogok elkésni, amikor egy szemüveges srác száll föl. A hátizsákján jégcsákány figyel. Megnyugodtam, hogy ezesetben semennyire. Együtt sétálunk át az ELTE előtti placcra, ahová az indulást beszéltük meg. Aztán megérkeznek a csajok is, és 8 órára mindent bepakolunk a Nissanba. Alulra a jégcsákányok, rá a sátor, a nagyzsákok, fölülre a sisakok, derékaljak, hágóvasak, az utastérbe a kiszsákok, az ülésekre pedig a humánerőforrás.

Az első megálló a mosoni kút. Úgy látszik, minden túra itt fékez először. Irdatlan összegért megreggelizünk, 100 forintért meglátogatjuk az utolsó két helyiértéket (00), majd továbbhajtunk Ausztria felé.

Viszonylag kevés helyen állunk meg, közben különböző zenéket hallgatunk. A legmélyebb nyomot a Tankcsapda hagyja bennem, ezt ugyanis rokkerzsótis korszakom óta nem igazán hallgattam. Most viszont vicces-nosztalgikus állapotba hoz.

Habár már voltunk a Venedigeren, nem emlékszem rá, hogy ennyire messze van. Mégsem tűnik végtelenül hosszúnak az út. A táj egész ismerős másfél év távlatából is: a Wörthi-tó, a vízesések… Gyönyörű vidék, na!

Jócskán bedélutánodik, mire leállítjuk a személygépjárművet. A parkolótól a Venediger Taxi visz föl minket a 2121 méteren fekvő (álló?) Johannishüttéhez, megspórolva ezzel 8 kilométer gyaloglást, valamint fejenként 20 európa további fölösleges cipelését. Sovány vigasz, hogy a kedvezményes retúrjegy kerül ilyen sokba, nem az egy irány.

Kissé tanácstalanul toporgunk, hogy a szobafoglalás, a vacsora és az egyéb tennivalók sorrendjét hogyan logisztikázzuk össze. A győztes sorrend a fent leírt lett. Első körben a bakancsunkat kell lerakni az erre szakosított tárolóban, mert az emeletre kizárólag benti cipőben szabad fölmenni. Nem csodálom: a menedékház személyzete sem szeret fölöslegesen fölmosni... Jól jön hát a papucs, amelyért egy isteni sugallat nyomán visszaszaladtam.

Az egyik lány megmutatja, hol lesz a szobánk. Ketten már vannak itt, velünk együtt meg is telik az aprócska helyiség. Semmi extra: némi polc a pakoláshoz, és hat darab ágy. Három alul, három fölül. Én nyerem meg a maradék lenti fekhelyet. Társaim azzal ugratnak, hogy reménykedjek: hátha csinos lányok mellé kerülök. A válasz csak később derül ki, most lemegyünk vacsorázni.

Hozott anyagból dolgozunk, de azért egy-egy sört rendelünk. A szép szemű pincérlány jót mosolyog rajtunk, amikor hol angolul, hol németül próbálkozunk, ráadásul észre sem vesszük, amikor a mondat közepén nyelvet váltunk. Bábeli a zűrzavar, mégis azt kapjuk, amit kértünk.

Este fölfedezzük a környéket: boulder sziklák, megalitikus jégcsavar és karabiner, játszótér... Van itt minden, kérem szépen, mint az üres boltban. Józsival először a sziklákat vizsgáljuk meg közelebbről, majd mind a négyen visszasétálunk a házhoz. Közben vadul fényképezkedünk, mert a látvány lenyűgöző. A háztól nem messze patak... csordogál? Nem, sokkal inkább rohan! Az évek-évszázadok alatt gyönyörű gömbüstöket hozott létre; nem győzünk csodálkozni.

A következő utunk a játszótérre vezet. Erika és Józsi olyan, mint két rossz gyerek: mindent kipróbálnak, mindenhová fölmásznak. Persze a gyerekeket is azért szeretjük, mert rosszak... A játszóteret aztán kiterjesztik a jégcsavar-karabiner kombóra is: Erika hintázik, Józsi dokumentálja. Az utolsó móka a Slackline kipróbálása. Aki nem ismerné, tulajdonképpen kötéltáncról van szó. Két fa közé lehet kihúzni a hevedert, és az egyik végén a feszesség is állítható. Be kell valljam, arra nem számítottam, hogy épp itt fogok megismerkedni ezzel a játékkal, és hirtelen nem is értettem, miért akarnak mindenáron végigsétálni a villanypásztoron... Kéne egy új szemüveg...

A szobában bebizonyosodik, hogy nincs akkora szerencsém: két idősebb hölggyel leszek egy kupacban, nem pedig mindenre elszánt Afroditékkal. Hamarosan aztán az is kiderül, hogy az egyikük horkol... Ahogy a www.gearmag.hu klasszikus nagytúrák felszereléslistáját taglaló cikkében olvasható, a füldugó must have: „Valaki biztosan horkolni fog. Tuti. 100%.” Tehát hajnali fél háromkor csak elhúzok egy cipzárt, és a probléma már nem is probléma többé.

Másnap reggeli után mindössze néhány órás menetelés vár ránk: a cél a Defreggerhaus, amely 2963 méteren található. 9 körül indulunk, a sárga útjelzők szerint 3 órát kell kaptatni. Ezt gyakorlatilag percre sikerül is hozni.

Útközben az unásig megunhatatlan tájban gyönyörködünk: ahogy a gleccser olvad, mindenütt kisebb-nagyobb vízmosások szabdalják az alpesi legelőt. Van, ahol folyik a hegy leve, és van néhány, amely ideiglenesen kiszáradt. Ha már legelő van, a tehenek sem maradhatnak el. Egészen közel megyünk hozzájuk, hogy nagyonbennentesneklátszó képeket készítsünk.

Magát az utat nagyon nehéz hitelesen átadni. Az ösvény jól van jelezve, a látvány mérsékelten változatos, mégis felemelő. A hátteret a hol kék, hol felhőszürke égbolt és a gleccser piszkos jege adja, amelyet csipkés hegygerincek szaggatnak meg. Közelebb a hatalmas szikláktól az elhozható méretűig aprózódott kőzet alkot végtelen törmeléklejtőket. Ezek azonban nem olyan sűrűek és kavicsosak, mint a mészkőhegységekben. Aki föl szeretne menni rajtuk, gyakran bizony a kezét is használnia kell. Lefelé sem próbálnám ki rajtuk a kősíelést. Hiába vagyok ÖAV-tag, a bokatörés attól még nem lesz kevésbé fájdalmas...

A remek kedvcsináló után érkezzünk is meg a házhoz. Eddig egy szál aláöltözetben jöttünk, de most megállva rögtön előcibáljuk a hátizsákból nemcsak a pulóvert, hanem a szélkabátot is. Belépve a ház bakancstárolós előterébe fény derül a miértre: 7 fokot mutat a hőmérő, egy picivel sem többet. Kint ehhez jön még a szél, és rögtön nullába hajlik a hőérzet. Gyorsan be is megyünk a házba.

Letesszük a cipőt és – az információs tábla kérésének megfelelően – kint hagyjuk a hátizsákot is. Bemegyünk a nagy közös étkező-gyülekező-társasági helyiségbe. Épp főzik az ebédet. Szobát még nem tudnak adni, csak majd 1-2 óra magasságában. Tanakodunk, hogy mitévők legyünk. Az eredeti terv szerint megmásztunk volna egy közeli 3300 méteres hegyet, a Fehér-csúcsot. Azonban jól esik a viszonylagos melegben ücsörögni (azaz: nem kell kabát, elég a pulcsi is). Szürcsölünk is egy levest, amíg tart a kupaktanács. Úgy döntünk, hogy egyelőre maradunk. Megvárjuk, amíg elfoglalhatjuk a helyünket, és csak utána megyünk még valamerre. Egyébként is érdemes tartalékolni az erőnket holnapra. (Ugyanakkor el tudnám képzelni, hogy kicsit magasabban akklimatizálódjunk a másnapi csúcstámadás miatt.)

Mire mindent elintézünk, kicsit késő van bármi komolyabb programhoz. Beöltözünk egy gleccserfröcskölős bulihoz: magamra húzgálok mindent, hogy ne fázzak. Alulra egy hosszú téli bringás nadrágot (ez a vízálló rétegem, az esőnadrágot már rég elnyűtte az idő vasfoga – és mivel ugyanilyen fröccsöntöttet nem szeretnék másikat, komoly héjnadrágra viszont nincs pénzem, marad a hibrid megoldás), rá a gyorsan száradó nyári túranadrágot. Mindezt kamáslival védem meg. Fölülre az aláöltözet, fleece (a magyar köznyelvben polár), Windstopper kabát. Az esőálló bringás kabátot ugyan beteszem, de nem szándékozom használni. (A Windstopper az utolsó túrán csúnyán beázott, ezért most fölülre is marad a gagyizás, a téli hosszú mez.) A kopasz fejemre pedig sapka, mert 1,5 milliméter haj nem sokat ér a szél ellen.

Szóval nekivágunk a gleccsernek. Nem kell sokat gyalogolni, hogy elérjük. Emese úgy dönt, hogy inkább kihagyja: nem szeretne átázni, mert akkor holnap nem lesz mit fölvennie. Én azért gyakorolnék, bár a dilemmám hasonló. De mivel soha nem mozogtam még kötélpartiban, jó lesz kipróbálni, mielőtt éles bevetésre kerül a helyzet.

Ami még éles, az a hágóvas és a jégcsákány. Természetesen ezek is a felszerelés részét képezik. A vasat a lábamra kell állítani, ami csavarhúzó nélkül nem olyan egyszerű, de a bicskával végül sikerül megoldani a csavart és a helyzetet.

Józsi szeretne kicsúszni is, de a fent említett okból nem támogatjuk. Marad a menetelés hármasban. Elmegyünk az első hasadékokig, de mivel jócskán elmúlt 4 óra, azaz meglehetősen olvadt, vizes a felszín, átkelés címén nem kockáztatunk egy esetleges beszakadást. Így is többet vállaltunk, mint ilyenkor ésszerű lenne.

Visszafordulunk, és Emese megnyugvására levesszük a gleccserjáró eszközöket. Összecsomagolunk, majd elindulunk vissza a Defreggerhaushoz.

Odalent viszonylag korán megvacsorázunk, majd megismerkedünk a szemközti boxban szállást nyert magyarokkal. Körbekínálom őket magnéziumtablettával, mivel a velük mászó lány azt vacsorázna, de nem lelik a sajátjukat. A kis közjáték után hamar nyugovóra térünk.

Az órám 2:45-kor ébresztene, ha 2:43-kor föl nem ébrednék magamtól. Azért kelek ilyen korán, hogy kényelmesen összekészülődhessek, hogy a rohanásban ne kelljen zörögni és ezzel másokat fölkölteni, és hogy a szervezetem be tudja fogadni a reggelit. Fél 4 körül a csillagászok is kidugják a fejüket. Erika 2 óta csak forgolódik, számára megváltás a vekker hangja. A többiek tudtak volna még aludni. Most azonban nem lehet. Vár ránk a Grossvenediger 3674 méter magas csúcsa!

Az ebédlőben erőszakoljuk magunkba az életet jelentő reggelit. Nem esik jól, de senki nem kérdezi: kell és kész. A hegy nem játék, itt kőkemény szabályok vannak, amelyeket vagy betartunk, vagy az életünket tesszük kockára. Bár talán ezek a csúcsok még nem olyan bosszúállók, de már itt meg kell tanulni a helyes viselkedést. Úgyhogy tömöm magamba a müzliszeletet, lesz ami lesz.

A tervezett 4 óra helyett 5-kor sikerül elindulnunk. A bakancstárolóban most is 7 fok van, a csap vize most is csontig hatolóan hideg. Amikor kilépünk a menedékház ajtaján, még csillagos az ég. Meggyújtjuk a fejlámpánkat, és nekiindulunk a sziklás emelkedőnek.

A kőbabák mutatják az utat, de több különbözőt. Egyikről a másikra csatlakozunk, míg végre kiérünk a gerincre. Nem jó helyen járunk, de innen legalább pontosan fölmérhető, a térkép segítségével belőhető, hogy merre kell mennünk. Leereszkedünk jobbra, hogy a előttünk tornyosuló sziklatűt megkerülve visszamásszunk a gerincre. Most balra mászunk le, és már lehet is bontani a hátizsákot: előkerül a kötél, a jégcsákány, a hágóvas, és nekem a WC papír is. Mondtam már, hogy nem vagyok egy reggelizős fajta? Hát most visszaüt a dolog, guggolhatok az utolsó sziklák közé – amíg még vannak. Aztán már nem lesz hova (a gleccserhasadék erre nem alkalmas), úgyhogy ilyen mértékben erőlködöm...

A többiek már szépen beöltözve fagyoskodnak, amikor megérkezem. Próbálok sietni, amíg bekötik magukat. Én leszek a kötél végén, azzal is nyerünk egy fél percet... Épp időben készülök el, hogy magamra kössem azt a perecet és utánuk eredjek.

Viszonylag gyakran megállunk körbenézni és fényképezkedni, amíg még látunk valamit. Nem sokkal vagyunk a felhőhatár alatt, és minden jel szerint ködburokban másszuk majd a csúcsot. Én azért elmormolok egy imát a jó időért, de valójában boldoggá tesz, ha gond nélkül teljesítjük a kitűzött célt.

Az út egyre hasadékosabbá válik. Szeretném megnézni őket közelebbről, akár bele is ereszkednék – de tudom, hogy túlságosan kockázatos lenne, és hogy haladnunk kell a sikeres mászás érdekében. Így csak el-elkattintok egy képet, miközben átugrom fölöttük.

A hágóvasam nem akar viselkedni: a bal lábamról kifelé fordul, és bár itt elég stabilan rögzül, azért az orvosok ezt már patológiásnak tekintenék. Szólok a társaimnak, de abban maradunk, hogy majd a csúcson újrakötjük, fölfelé nem olyan nagy gond (pont azért, mert nagyon fixen megmaradt ebben a helyzetben).

Hamarosan bekövetkezik, amit előre sejthettünk: beérünk a felhőkbe. Innentől aztán alig látunk valamit. Csak tudjuk, hogy merre kell menni, hisz a nyomok jól mutatják. Józsinál ott a térkép, ennek alapján időről időre tájékoztat bennünket, hogy hol lehetünk és mennyi lehet még hátra. A látványt csak egy megfagyott kismadár teteme, majd rengeteg banánhéj, végül sárga útjelző tábla töri meg. Azonban hamarosan őket is elnyeli a köd. Marad a deltamozgás (tudjátok, amikor a Delta című tudományos ismeretterjesztő műsor elején mentek a sarkkutatók): zombiként megyünk. Nem tudjuk pontosan, hogy hová. Már nem emlékszünk, miért. Egyet tudunk: menni kell. Egyik pillanatban azt veszem észre, hogy Erika integet. Sírva mondja, hogy nem kap levegőt. Nyugodtak maradunk mindannyian. Leveszem a hátizsákomat, hogy rá tudjon ülni, de nem él vele. Néhány mély lélegzetvétel után nagyon lassan helyre billen. Nem látszik, hogy megijedt volna, ellenkezőleg: nagyon tudatosan viselkedett. A sírást is csak az oxigénhiány váltotta ki belőle, nem a pánik.

Visszafordulásról szó sem lehet, pedig mindhárman fölajánljuk a lehetőséget. Ezért inkább megegyezünk, hogy száz lépésenként megállunk pihenni. Őszintén szólva nem örülök, mert szeretnék inkább haladni, de nem adok ennek hangot. A csapategység a legfontosabb, és tudom, hogy így a helyes. Józsi elmondja, hogy jobbra tartva egy erős emelkedő visz föl a gerincre, ahol aztán balra fordulunk majd, és hamarosan elérjük a csúcskeresztet.

Szemből már az első páros érkezik. Azt mondják, 10 perc, és mi is fönn leszünk. A mi tempónkban ez inkább 20 lesz, de mindenki megnyugszik, hogy közel a cél.

A köd most már biztos, hogy marad, de már annyira nem is bánom. Bal oldalt ugyanis 45, jobb oldalt 60 fokos lejtő van alattunk, miközben a gerinc csak annyira széles, hogy a két lábunk egymás mellett elfér. -ne, ha nem lenne keresztbe fordulva a hágóvasam. Így kénytelen vagyok egymás elé rakodni a lábaimat, ami bizonyos pillanatokban minden másnak tűnik, de komfortosnak nem. Ebben a helyzetben bizony jobb is, hogy nem látom, milyen mély a szakadék. Így érjük el a keresztet. Egyszer csak kibukkan óriási alakja a ködből, miközben mi néhány lépést lefelé teszünk, hogy aztán fölsétálhassunk a tövébe.

Iszonyatos szél fúj, ezért a fényképezkedést és a csúcscsokizást igen rövidre fogjuk. Közben megérkezik néhány kötélparti. Ki északról, ki délről. Vannak két-, és vannak tizenegy fős csoportok is. A legfiatalabb résztvevő talán a nyolcat sem töltötte még be, a legidősebb túl lehet a hetvenen. Szóval rengetegen választották a mai napon a Grossvenedigert.

Az első csapatnak fölajánlom a maradék Tobleronét, közben megküzdök a hágóvasammal, aztán megpróbálunk menekülni. Nem könnyű, mivel a gerinc ontja magából az újabb és újabb csúcsmászókat. Egy rövid szünetben aztán megindulunk, de így is csak a szerencsén múlik, hogy épp szélesebb helyen járunk, amikor szembe találjuk magunkat egy újabb sereggel.

Nemsokára a hágóvas megint rakoncátlankodni kezd. Gyanítom, hogy a kacsázó járásom és az O-lábam lehet a dolog hátterében. Most Józsi és Emese állítja a lábamra az eszközt, így legalább a fele utat kibírja...

Kibukkanva a felhőből gyönyörű napsütés fogad bennünket. Bár a csúcson is ilyen idő és ilyen látvány lett volna! Mondjuk akkor még sokkal latyakosabb utunk lenne lefelé – pedig így sem panaszkodhatunk... Annyi kitérőt engedélyezünk magunknak, hogy megnézzük az egyik szikla-jég találkozási pontot, ahol érdekes formák alakultak ki. Innentől – hogy ne gabalyodjunk újra a kötélbe, mint a csúcson, én kerülök az élre. Érdekes tapasztalás, hogy milyen más a kötélparti elején menni, mint a végén.

Többen lehajrázna bennünket lefelé, de mindez semmit nem számít. Saját tempónkban, kellemesen és biztonságosan megyünk lefelé. Mivel az eredeti tervvel ellentétben nem mászunk további, kisebb csúcsokat, igen jó időben érkezünk vissza a Defreggerhausba. Vitázunk egy sort azon, hogy itt vagy lejjebb levesezzünk. Közben az eső elkezd csöpörögni. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy elbizonytalanítson, mitévők legyünk.

Az indulás mellett döntünk, és helyesen. Már majdnem leérünk, amikor elkap bennünket a lassan futó zápor. Ezzel a tempóval nem nyerne olimpiát, cserébe ismét bebizonyosodik, hogy a Windstopper itt már pont nem jó semmire.

Emese megmossa az amúgy is vizes fejünket, hogy Józsival előre szaladtunk. Nem teljesen értek mindennel egyet, de a mondandójának magva jogos.

Beülünk szárítkozni, levesezni, és a sikeres csúcstámadás örömére enciánlikőrözni (a cián a nevében vajon mire utal?) a Hüttébe. Emese nem iszik, mert ő a sofőr – már ahonnan saját erőből, és nem Venediger Taxival megyünk.

A fél hatos járattal utazunk a völgyig. Közben bőszen nyeldekelek, hogy a fülem ne duguljon be. Nyóccáz szint iz nyóccáz szint, ahogy az angol mondja...

A beígért százasból számolgatás után 160 kilométer lesz. Gyors fejszámolás: nem érünk oda időben a kempingbe. Ráadásul a számuk sincs meg. Telefonos segítséget kérünk otthonról, hogy oda tudjunk csörögni. Szerencsére megvárnak a szállással.

Valamikor éjjel 11 felé érünk a kempingbe. Óriási kavarás van a szobák körül, hogy ki kivel hogyan fog elférni. A holland háziasszonnyal nem könnyű szót érteni sem németül, sem angolul. Végül a galambpár megkapja a közös szobáját, eddig tiszta. Mi viszont külön szobát kértünk Emesével, amire eddig bólogatott – majd kiderül, hogy nincs. Aztán talál megoldást: megkapom az egyik apartmant. Vagy ez a konyhából kialakított szoba? Nehéz megállapítani. Fürdőszoba a folyosón, bent viszont mindenfélével fölszerelt konyha egy kinyitható heverővel. Kissé fura az egész, de nem izgatom magam: egy éjszakára bárhol jó. És legalább sok hely van, ahová kiteregethetem száradni az elázott ruháimat és a hálózsákomat.

A konyha jogán megnyerem az esti vendéglátó szerepét is. Nálam gyűlünk össze vacsorázni. A többiek végre tudnak főzni; én nem úgy készültem, hogy legyen mit. Ebből remek szardíniaszagot profitálok, de amíg zuhanyozni vagyok, addig úgyis kiszellőzik majd – gondolom én. Mivel azonban meleg víz már nem marad, az esti mosdás is gyakorlatilag önmagam benedvesítéséig terjed. Papírnyúl vagyok, de most nincs kedvem hideg fürdőhöz. Majd reggel bepótolom...

Így fekszem le, és ennek megfelelően korán kelek. A reggeli az én szokásomhoz képest megfelelően bőséges, sőt! (T. i. nem szoktam reggelizni.) Az átprogramozás persze folyik, tömöm magamba a müzlit és a zsömlét. Kell az energia, ha az ember 3000-es csúcsra tör.

Miután mindent megettünk, irány a falu, hogy a Ski Williben fölmarkoljuk a Sommerkartét, amely a felvonó használatára jogosít bennünket. Ha beleveszem a szállás árába, hogy kaptunk reggelit és jegyet az égi gondolára, már nem is tűnik olyan borzasztónak a 40 európa – még az én büdzsémhez mérten sem.

Kezünkben a jogosítvány, amely az égbe röpít. Persze ez csak egy plasztikkártya, nem búcsúcédula, sem aranylövés. Minket azért így is boldoggá avat. Fölkacskaringózunk a fizetős szerpentinen – amely a kártyának köszönhetően már nem is fizetős –, és kiszállunk a felvonó aljában. Föltekintünk a hegycsúcs felé. Nincs hegycsúcs! Vagy ellopták az éjjel, vagy ekkora felhő- és ködfal van. Egyébként az utóbbi a gyanúsabb válasz, mert a kabinok azért rendületlenül szállítják utasaikat. Végiggondoljuk, mekkora élmény ilyenkor a csúcsélmény. Mivel négyünk közös nevezője zérus, visszafordulunk. A haditerv: vissza a szállásra, kivenni a szobát estére is, hogy legyen kártyánk. Aztán fölvenni a kártyát is, végül keresni valami programot a völgyben. Mindez egész jól sikerül, de a Ski Willyben elkap minket az eső. Emese, hogy kihasználjuk az ajándékba kapott időt, ajándékba cipőt vesz a lányának. Itt leárazás van, otthon meg eleve kétszer ennyiért mennek a túrabakancsok – ha egyáltalán találsz olyan pici gyereknek valót... Mintha a kirándulás kultúrájában (és persze a pénztárcák vastagságában) volna egy csöppnyi különbség a két ország között...

Jó sokáig vagyunk a sportáruház foglyai, mire megszűnik az égi áldás. Ekkor autóba ülünk, és házigazdasszonyunk javaslatára becélozzuk a Höllsteiget, amely a környék legmagasabb, legnagyobb, leghosszabb vízesését mutatja meg nekünk. Itt is kihasználjuk, hogy van kártyánk, és a legbelső parkolóig utazunk, megspórolva ezzel vagy 12 kilométer gyaloglást. Nagyon szép útvonal, de az egy másik, egész napos program lenne, ha végiggyalogolnánk a patak partján.

Így csak a hosszabbik sétautat választjuk, amely ugyan szigorúan véve kitérő, de legalább kikerekíti a napunkat. Itt azért egészen más, mint a zöldellő havasi legelőkön, az óriási törpefenyvesekben vagy a kopár törmeléklejtőkön. Itt bujább a fű (profánul megfogalmazva: méteres a gaz), ismerősebb a táj és a növényzet (azaz jobban hasonlít a hazaira).

Társaim kipróbálják a túrabotomat. Emesének nem jön be, Józsi azonban belátja, hogy hasznos eszköz: gyorsabban, kényelmesebben lehet vele haladni (persze mindennek megvan a maga helye és ideje; sziklamászáshoz én sem használom).

Útközben beszélgetünk és bolond játékokat találunk ki. Most nem kell komolynak lenni, figyelni minden egyes lépésre, sietve akasztani a dróton és tempózni. Most egy kicsit nyugisabb, pihentetőbb minden.

Vidám hangulatban pillantjuk meg az impozáns vízesést. Lenyűgöző a látvány, ahogy több emelet magasságból zúdul le a hömpölygő fehér hab, hogy aztán patakká szelídülve békésen csordogáljon tovább. Először mellette, majd egy kis fahídon fölötte haladunk el. Ezután útkereszteződéshez érünk. Természetesen a nehezebbet választjuk, ahová szédülésmentesség és lépésbiztonság kell. A Grossvenediger utolsó méterei után persze nyilván megvan az ide szükséges mennyiség.

Az út ezen részét elkereszteljük Metallsammler Steignek. Fémgyűjtők és -tolvajok paradicsoma ez, ahol csak a 40 méter hosszú híd vagy fél évig eltartana egy családot. De egyébként sem fukarkodtak a biztonsággal: mindenütt létrák és drótok segítik a haladást. A táj meseszép: hol egészen szurdokszerűen összeszűkül, hol kiszélesedik, hogy helyet adjon az erdőnek.

Egy helyen letérünk az ösvényről, hogy a patakot közvetlenül a partjáról is megcsodáljuk. Vagy valamivel beljebbről. A köveken ugrálva a közepéig hatolunk, és élvezzük, ahogy zubog mellettünk.

Kinézek egy nagyobb sziklát a meder kellős közepén. Akkora, hogy akár ki lehetne rá feküdni. Azonban az első két lépésnél csúszni kezdek a nedves mohán. Erika ugrik oda, hogy megállítson, majd Józsi segítségével visszaevickélek. Ezt megúsztam – szerencsére nem szó szerint.

A kíváncsi természetű Józsi megkóstolja a patak vizét: szerinte finom. Én inkább nem ízlelem meg: van a gyomromnak enélkül is elég baja. És persze sosem tudhatod, hogy a látszólag tiszta vízben ötven méterrel följebb hány döglött szarvas fekszik, illetve nem ott vizelnek-e bele épp a kirándulók...

Az utolsó szakasznál elpusztítjuk az uzsonnánkat, majd néhány hosszabb létrán kikapaszkodunk a szurdokvölgyből. Közben elkezd dörögni, úgyhogy a nyúlcipő mellé esőkabátot halászunk elő a hátizsákból. Aztán mégsem tűnik olyan vészesnek, ezért a tó partján, amelyből ez az egész csoda kiindul, üldögélünk egy sort a padokon.

Egy postaládának látszó dobozból Isten-élményeket tartalmazó cédulákat húzunk. Józsi fordítja le őket, mi pedig áhítattal hallgatjuk. (Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag a Grüss Gotton kívül nem hajlandó németül megszólalni – értsd: köszönős után rögtön „Could we talk in English?” –, elég tisztességesen elmeséli, ki mit húzott. Egy-egy szó megy csak félre.)

A mesedélután végeztével az erősödő szélben elindulunk a közeli Hütte felé. Nevetségesen olcsón mérik a levest, mégsem állunk meg: az esetleges vihar lekerget minket az autóhoz. Ugyanazt az utat választjuk, amelyen följöttünk, csak az elágazásnál nem tesszük meg az óriási vargabetűt. És milyen jól tesszük: az út szélén mindenütt málnabokrok kínálják apró, piros gyümölcsüket. Jól belakmározunk – már amennyire egy ilyen forgalmas hely maradékából lehetséges. Van, hogy hárman tartunk egy embert, aki a mélység fölé ereszkedve szüretel, így aztán tényleg mindnyájunknak jut az érett csemegéből.

A nap már erősen lefelé tart, amikor visszaérünk a személygépjárműhöz, de azért visszaérkezve a falunkba meg kell állnunk, hogy kiszálljunk és körbefényképezzük a holnapi úticélt. Végre kék az ég, ragyog a nap, és valami csodálatos fénnyel vonja be az egész tájat. Holnapra is ilyet kérünk!

Kérj, s adatik! Másnap reggel gyönyörű időre ébredünk. Sehol egy fia felhő, ragyogó kék az ég, minden mesés. Szinte összekészülődni sincsen kedvem, a reggelit is legszívesebben kihagynám, inkább mennék rögtön föl, föl a hegyre, a csúcsra, a világ tetejére!

Egy rövid ideig még maradok a földön, hogy a fent említett tevékenységeknek a végére járjak-járjunk, de aztán mindent berámolunk az autóba, újra megtesszük a tizenegynéhány számozott kanyart a felvonó alsó állomásáig, majd a parkolóig el sem jutva – akkora a tömeg – befurakodunk a sorba, és fölpréselődünk a dróttaxira, amely 2700 méterig röpít.

Kiszállva a Defreggerhaustól már ismert hideg és szél fogad bennünket. Fölhúzzuk a kabátot, kisétálunk a Skywalkra, amely a sziklákon túlnyúlva a semmi fölé épült. Innen gyönyörködünk a látványban. Kristálytiszta az égbolt, ellátunk a Venedigerig, a Grossglocknerig, sőt, az üveghegyeken is túlra. Fantasztikus élmény! Megérte megvárni a mai napot!

Amikor mindenki kigyönyörködte magát, és a fényképezőgépeken ott figyel már a panorámakép összeállításához szükséges képanyag, elindulunk a tényleges célunk felé. Nem-nem, teljesen rosszul gondolkoztok: a mosdó csak egy szükséges kitérő volt, nem a cél maga. Azért kellett, hogy ne beülőben kelljen majd...

Tehát beülőt húzunk, és elindulunk a gleccseren a Hoher Dachstein csúcsára fölfutó vasalt út beszállásához. Hágóvasat nem veszünk, de elnézve a rengeteg sportcipős hétvégi turistát, ez nem is létszükség, mindössze a haladást segíti és gyorsítja. Ennek megfelelően a sem szélvészhez, sem gondolathoz nem hasonlítható tempóban jócskán eltart, mire a fal tövébe érünk. Én – bevallom – el is fáradok idáig, pedig a szintkülönbség talán ha eléri a 200 métert... Útközben megcsodáljuk a környékbeli hegyeket, csúcsokat, a jégmászók nem túl meredek gyakorlóterepét, majd őket magukat is. Egyszer ki kéne próbálni, mert jó mókának tűnik.

A beszállónál óriási a tömeg. Mintha mindenki ma akarná meghódítani a 3004 méteres hegyet. Beállunk a sorba, beöltözünk – mert bár az előbb emlegetett szélvész itt sem fenyeget sem tempó, sem időjárási szempontból, azért egy-egy erősebb lökés és az ezzel járó hideghullám már a havas-firnes latyakon (értsd: gleccser) is tiszteletét tette.

És végre elindul a tömeg és az állandó szembeforgalom miatt rendkívül hosszúra nyúló mászás. Lehet, hogy a megállások is teszik, de ez a B azért számomra nem a Raxban megszokott B nehézség. Ez picit több annál. Eleve egy meredek felszökéssel indul az út, amit nehéznek ugyan nem neveznék, de semmiképp sem könnyű. Talán én szocializálódtam túlságosan óvatossá a Csellengés szellemiségében, de kezdőket semmiképp sem hoznék ide legelső útnak. Második nap már igen. Az útvonal mérlege mindenesetre néhány gyönyörű kilátópont, valamint pár nagyon könnyű biztosítatlan rész (utóbbiak jószerivel séták, nem kell félni miattuk és tőlük).

A csúcson aztán a kereszteknél már megszokott metsző hideg szél fogad. Igyekszünk hamar végezni – a csokival is, a kötelező mosolyokkal is. Hiába a verőfényes napsütés, rendesen fázunk. Ezen persze az sem segít, hogy mászás közben a csúcsot megszállta néhány kóbor felhőfoszlány. Na nem életveszélyesen, csak pont annyira, hogy a körpanorámának adieu-t inthessünk. Azért így sem rossz a látvány – főleg, ha hozzá vesszük az Intersport Klettersteig végét jelentő Grosses Donnerkogelt, ahol a múlt héten voltunk a Gaz Ellenséges Túraegyesülettel, a HétKalanddal.

Szóval rongyolunk lefelé. Az első lehetőségnél fordulj balra! – mondja valamivel alattam a Józsi nevű GPS hangja. Megfogadjuk a tanácsot, és milyen jól tesszük: a szembeforgalom egyből megszűnik. Úgy látszik, van lent egy Einbahnstrasse tábla...

Hamarosan havat ér a lábunk. Aztán hágóvasat. Kletterszárról gleccserkötélre váltunk, és leereszkedünk a fehér mező biztonságosabb részére, ahol már ratrakkal van rendbe téve az út. Odáig el kell jönnünk egy gleccserhasadék mellett, amely minden évben itt van. Hol olyan széles és hosszú, hogy létrákat helyeznek bele. Az egyiken le-, a másikon fölmászol. Máskor csak át kell ugrani – ilyenkor jól jön a hágóvas nyújtotta extra biztonság. Az idén azonban egyszerűen ki lehet kerülni. Mintha nekem, kezdő gleccserjárónak volna kialakítva...

Elérve a legturistásabb részt már nagyon nagy latyak van. Emese egyszer el is nézi, és bokáig süllyed a vízben. Szerencsére a bakancs kineveti a jókora tócsát. Nemsokára már a hágóvasra sincsen szükség. Száraz lábbal lépünk a Skywalk teraszára. Vásárolunk egy-egy képeslapot, majd le is pecsételjük. Közben Józsi nekilát a szendvicse maradékának. A havasi csókák itt nagyon szemtelenek, és nyilvánvaló, hogy mennyire megszokták az ember jelenlétét. Közelharcba ugyan nem kell bocsátkozni velük, de követik a társamat, amíg tart az ebédje.

A levonónál óriási a tömeg, de azért hamar leérünk. A völgyben ismét nyárias az idő. Józsival jégcsákányos harcot vívunk egy fénykép kedvéért, ezután Erikával enciánlikőrt vesznek, majd mindnyájan autóba ülünk.

Megkeressük a nyári bobpályát. Abban a hitben élünk ugyanis, hogy érvényes ide a Sommerkarténk. Hát, a kis tájékoztató füzet hazudott. Józsi azért meghívja Erikát egy körre. Emesével megpróbálunk addig felvonózni egy kört, hogy majd fölülről lássuk őket. Mivel azonban ilyen célból ma már használtuk a kártyánkat, ez a programpont is kuka. Sőt, szegény Emesének még a rétes sem jön be. Nem kóstolás alapján, hanem mert elfogyott. Marad a tejeskávé.

Amikor újra együtt a csapat, nekivágunk a hazaútnak. Talán egyetlen megállás kell, hogy megvacsorázzunk és bögrét kerítsünk Emese lányának. Fölajánlom, hogy gyorsan másszuk meg a Königschusswandot hazafelé, de senkinek nem tetszik a tervem. Bevallom, igazából nekem sem... Fáradt vagyok így is, és fogalmam sincs, mi lett volna, ha az eredeti terv szerint a D-s extrém hosszú Königsjodlert és az E-s Johannt is meg kell mászni. Ez azonban csak egy következő túrán fog kiderülni, most gyorsan suhanunk el a már ismerős tereptárgyak mellett, mint például az ÖMV finomítója, amely engem így kivilágítva mindig valami tudományos fantasztikus filmre vagy marsbéli városra emlékeztet.

Nemsokára átlépjük a határt, és újabb másfél-két óra múlva az ELTE sorompóját is. Itt ér véget a történet. Kirámoljuk a csomagokat, mindenki logisztikázik, hogy elbírja a sajátját, és irány haza. A villamoson nagyon megbámulnak, hogy jégcsákányra támaszkodom, de pont nem izgat föl a dolog. Fülig ér a szám, mert arra gondolok, miért is van nálam mindez. És ez az érzés megér minden fáradságot! Aki nem hiszi, jövő nyáron várom a Csellengés nyári nagytúráján, a Dachstein lábánál.

Címkék: Maty Ajtonkivul Csellengés Dachstein Grossvenediger Klettersteig Hegymász