T minus: 3 days. Mégegyszer átnézem a túra kiírását, az ígért programot. Gyorsan változtatok is ezt-azt. Valamit kiveszek, mást beteszek. Ha mindezt végig tudjuk csinálni, akkor nagyon komoly csapat a miénk!

T minus: 2 days. Az utolsó ímélváltások, telefonálgatások is elintézve. Egyre izgatottabb vagyok én is. Jó lesz!

T minus: 1 day. Hazajöttem a családi nyaralásból, ahol a túra tervezése folyt. Kimostam, kiteregettem. Az ágyon is rengeteg vacak hever. Mindez jön velem Raxisztánba. Egyelőre maradhat a rumli. Mindjárt itt lesznek a bifórpartira. Jobb is, ha együtt átnézzük, én mit viszek. Nekik is, nekem is segítség lehet. Megszólal a csengő. Aztán újra, aztán harmadszor is. Együtt átnézzük a dolgokat, az utolsó feladatokat is szétosztjuk. 24 óra múlva már az első akasztások következnek. Kalandra fel!

T minus: 9 hours. Még gyorsan összeszedem magam, hogy délelőtt elszaladjak tanfolyamozni. Kettőig végzünk, utána padlógáz.

T minus: 15 minutes. Kriszta telefonál, hogy mindjárt a Corvin parkolójában lesz, mi is menjünk oda.

T minus: 5 seconds. Mindent begyűrtünk a Fiestába, kezdődhet a fieszta. Dani még a gyroson rágódik, én bevágom a jobbegy ajtaját, rajtolhatunk!

És akkor most következzék a szokásos csapattabló. Balegyben Kriszta, a kolléganőm. Ő vezet, mivel a céges autót ő kérte kölcsön. Már négy éve húzzuk együtt az igát, de még nem jutottunk el odáig, hogy közösen kiránduljunk. Kriszta teljesítménytúrázik, úgyhogy az erőnlétével nem lesz gond.

Balkettőben Dani épp a gyros maradékát, egy átázott szalvétát gyűr az alufóliába. Amíg lenyeli az utolsó falatot, bemutatom. Vele egy évvel előbb ismerkedtem meg, mint Krisztával. Osztálytársak voltunk a tördelősuliban, ahonnan én a kiadóhoz kerültem, hogy Kri idegeivel játsszak a lapzárták hevében. Danival együtt bringáztunk egy ideig, amit mostanában leváltott a fal- és sziklamászás. Remélem, azért tekerünk majd, bár amióta egy mászócipő és egy beülő boldog tulajdonosa, azóta egyre halványul a remény, hogy a visszaadott Armstrong-könyv hatására újra pedálozni fog.

A jobbkettő Lídiáé. Ő a csapat legújabb tagja. A túrabeszámolóim kapcsán kerültünk kapcsolatba – úgyhogy ezt az irományt elsősorban neki ajánlom. Most épp a KFJ után levezet a túrán, és segít, hogy senki ne nyomkodja a pánikgombot. (Bár sejtésem szerint olyan csak Krisztának van. Egy céges bulin kapta.)

Lídia előtt pedig én ülök, hogy onnan navigáljak. Rólam csak annyit, hogy embernek születtem: az Úr saját képére formált, úgyhogy olyan rosszul nem sikerülhettem... Na de félre a tréfát. Ha még nem ismertek, olvassatok vissza pár beszámolót, vagy gyertek el egy túrámra.

Az idő és a fehér Ford gyorsan repül. Osztrákiában a határátlépéskor gyorsan megállunk, hogy az elfelejtett pályamatricát megvegyük. Magyar szerencsére van az autón, a piros-fehér-pirosért 8 európát gombolnak le rólunk. Gyorsan hazacsörgök, hogy alles OK, aztán már rázkódunk is az A4-es autópályán (nyugi, ez nem a lapmérete). Schwechat után rátérünk az S6-ra, majd a Mödling táblánál index jobbra kivág, és egy benzinkutas érdeklődés után – tévelygünk a városközpontban. Arról ugyanis nem szólt a fáma, hogy a centrumot földúlták. Észrevettétek, hogy minden útjavítást nyárra időzítenek? Hadd fotyosoppoljanak a turisztok!

Gumpoldskirchen felé már jók lennénk, de a Mödlinger Klettersteig még mindig nincs meg. Eldöntjük, hogy legrosszabb esetben átmegyünk oda. Erre aztán nincs szükség, mert amikor már nagyon rossz felé kacsázunk, a panoráma étteremnél megkapjuk az útbaigazítást. Danival megállapítjuk, hogy azért nem kicsit csajozós a hely. (Belé is szorult némi régimódi romantika.) De most a csajok valami egészen más élményt kapnak, mint a gyertyafényes vacsora. Satufék a patakparton, tarcsipulcsi (vagy hogy kell trendiesen mondani), mászócucc, fejlámpa, go!

HoTaRo mászókalauza segítségével elég jó irányba indulunk el, de azért sokat segít, hogy egy szembe jövő futót megállítunk. Itt mindenki fut, bringázik, görkorizik – és a fal tövében kiderül, hogy mászik is. Épp egy csinos lány (vagy fiatal anyuka) mászat egy kis gyerkőcöt. Nem sámli, nálunk ennyi idősen még mindenki félti a csemetéjét, itt meg már kapják az ívet. Annyira más ez, mint otthon. Imádom! Mászócentrum a város határában nittelt utakkal és egy kellemes klettersteiggel. Persze legyünk igazságosak: nekünk is van egy Rókahegyünk, és persze a lányokra sem panaszkodhatunk – különösen addig nem, amíg a mostani csapat felét a hölgyek teszik ki!

A beszállás egy B/C vagy C nehézségű fal. Közelít a függőlegeshez, de azért tíz méter akkor is tíz méter. Én megyek elöl, hogy föntről segítsek Krisztának, akit rögtön mélyvíz fogad. A/B-s utat ígértem, ehhez képest itt áll, remeg a térde, és azon gondolkozik, hogy normális-e, hogy eljött. Amígderivál, válaszolok helyette: természetesen az! Az út ugyanis innentől tényleg A/B-s lesz, de ő ezt még nem látja. (Egyébként be kell vallanom, hogy én is rég voltam B-nél nehezebb helyen, úgyhogy egy pillanatra engem is meglep a kezdő felszökellés. Azonban ebből nem csinálok reklámot, inkább folyamatosan kussolva mászom, amíg a párkányra ki nem lépek. Helyet csinálok Krisztának, verbálisan segítek neki, hogy mit-hogyan-hol-hova. Nagyot szusszan, ahogy mellém ér. Kicsit szemrehányóan ismét megjegyzi, hogy nem erről volt szó, amikor elhívtam a Grintovec pótló privát partira (azt ugyanis a jelentkezők híján elhalasztottuk jövőrére – hogy ismét egy új szót képezzek). Valóban, picit gyorsabban lépkedünk a D felé, mint bárki sejtette, de Mödlinget nem tudom odébb tenni a térképen, hogy a Rax után legyen. (Bár ez csak az én ügyetlenségem, hiszen egy hirdetésből tudom, hogy Szentendre új helyen várja a látogatókat... Mégiscsak jó a médiában dolgozni: az ember első kézből tudhat meg ilyen fontos információkat. Feltehetően azóta nem is a HÉV jár oda, hanem valami metró.)

Az út további nehézségét legfeljebb a kitettség adja. (Kitettség?! Haha! Majd a Haidon megtudja, mi az!) Krisztát csak egész rövid ideig kell győzködni, hogy tegye ki a pihenőszárat, aztán üljön szépen bele. Nem véletlenül beülő a mók neve. Lenézni még nem mer, de majd a következő kanyarban arra is ráveszem.

Gyorsan nyerjük a szintet. Előttünk-alattunk kanyarog az út, amelyen jöttünk, szemben egy várrom látszik. Opcionálisan ott lehet lejönni, de mivel mi este 7-kor érkeztünk a patak partjára,és fél 8 előtt biztos nem szálltunk be az útba, valamint nemcsak 70 kilométer, hanem egy másik, Gumpoldskirchen melletti mászás is tervbe van véve, ezért a kultúrsokk ma kimarad. Szikláról erdőbe, erdei séta után sziklára vált az út. Közös képet készítünk a naplementében, aztán tempózunk tovább. Mindenki nagyon élvezi, hogy először vagy újra, de karabiner van a kezében.

A kiszállás után gyors léptekkel szaladunk lefelé a hegyről. Sötétedik, és Danival még nagyon megnéznénk a Boulder-barlangot. (Azt mondjuk nem értjük, hogy ha boulder, akkor miért C/D nehézség, ha meg dróttal kiépített, akkor mitől boulder. De az emberi elme korlátos, úgyhogy inkább nézzük meg élőben!)

Le sem vesszük a mászófelszerelést, Gumpoldskirchen úgyis csak öt kilométerre van – és még az utat is tudjuk a faluig. Igen, a faluig, de nem tovább. Ott ismét kérdezősködnünk kell. Kri a legnémetesebb, és mivel a vezetéshez (na jó, már előtte a 00 miatt) már úgyis levette a beülőt, ő megy érdeklődni. Mi addig energiát tolunk a fejünkbe, mert esti főzés már nem lesz. (Igaz, terv szerint is hozott anyagból morzsázzuk tele a céges személygépjárművet.) A főszerkesztőasszony azzal jön vissza, hogy nagyon nem javasolják, hogy fejlámpás mászást nyomjunk, ahhoz túl veszélyes terep a Gumpoldskirchner Klettersteig. Mivel én sem jártam ott (sem), ezért hallgatunk az útbaigazítókra. Irány a pálya, irány Raxisztán.

Amikor az autópályáról már rálátunk Gloggnitzra, a szívem még hevesebben kezd dobogni. A következő lehajtónál szinte hazaérek! Átvágunk a bevásárlóvároson, majd néhány gyönyörűen kivilágított kisebb települést érintve beszerpentinezünk Kaiserbrunnba. A hippitanya jóformán üres. A parkoló szélén állunk meg, hogy ne zavarjuk a költözködéssel az alvókat. Rossz döntésnek bizonyul, mert a mellettünk álló autóban épp alszik valaki – de ez csak akkor derül ki, amikor zsörtölődve kikászálódik, és tudatja velünk, hogy milyen lekötelezve érzi magát, hogy már legalább tizedszer csukjuk le a kocsi hátulját. Nem tehetünk róla, ezért nem is vesszük a lelkünkre – de azért megpróbálunk halkabban cókmókolni.

A köves talajon nehéz sátorhelyet találni. Végül egy füvesebb területet szemelünk ki, mivel az elsőre kinézett részen át hangyák közlekednek. Letámasztjuk a cövekeket – beverni gyakorlatilag képtelenség –, majd köveket gyűjtünk, hogy kifeszítsük a menedékünket.

A megérkezés örömére fölsétálunk a szomszédos legelő oldalába, hogy gyönyörködjünk a csillagos égboltban, majd rövid higiéniai kitérő után elégedett fáradtsággal a tagjainkban térünk nyugovóra.

Kedd reggel konstatáljuk, hogy egy pár sátor eltűnt, a helyüket néhány másik vette át. Pedig még igen korán van. Én egy picit előbb ébredtem, a többiek már az első napsugarak után bújnak elő fröccsöntött iglunkból. Most csodálkoznak rá először a táj teljes pompájára. Egyik oldalt a Turmstein magasodik a csöppnyi kápolna fölött, másik oldalon a patakon túl méltóságteljes, hallgatag, meredek sziklafalak tornyosulnak az égig, de legalábbis egy újabb kilométerig. Fény ragyogja be a falak tetejét, arannyal bevonva a csúcsukat. Itt nagyon szeretek korán kelni, és végignézni, ahogy a világosság megszaggatja a hajnal szürke ködfátylát. Szeretem csodálni, ahogy az aranyos-narancsos fény lecsorog a sziklák oldalán, hogy mindenkit kicsaljon a sátrából, mire eléri a fák koronáját és a patak vizét.

Komótosan pakolászunk, reggelizgetünk, készülünk az első igazi túranapra. Rutinosan elsorolom, minek kell a hátizsákba kerülnie: 2-3 liter víz, ennivaló, mászófelszerelés, esőruha, fejlámpa, izolír. Aztán majd úgyis mindenki kitapasztalja, mire van szüksége. Autóba ülünk, és Preiner Gscheid felé vesszük az irányt. A kanyargós útnappali fényben nem kevésbé szép, mint éjjel. Az útfelújításnál most (és ezután egész héten) pirosat kapunk. Prein falu után az út hirtelen emelkedni kezd. Mot már értem, hol nyerjük meg azt az 500 méter szintet a parkolóig. Dani azt mondja, hogy bringával inkább csak lefelé szeretne itt jönni – én azért beadnám fölfelé is. Elvégre az aranyat is így akasztották tavaly a nyakamba.

Elsőre a lefelé jövő ösvény végét leljük meg, de harminc méterrel odébb a Reisstaler Steig is elindul fölfelé. Kellemes erdei utacska, a tőlünk északra jártasabbakat a Tátrára emlékezteti. Én csak annyit tudok, hogy a sárga jelzést kell követnünk. Most ugyan nem Ózhoz visz, „csak” a Heukuppéra – de azért szintben az is egy ezres.

A közelben egy kedves kis patak csordogál, ide hallatszik a csobogása. Többször át- meg átkelünk rajta, míg eltávolodunk tőle. Közben megbeszéljük, ki merne belőle inni. Én csak ha nagyon muszáj lenne. (Sosem tudhatod, hány zergetetem fekszik a medrében följebb.) A többiek bátrabbak, mert látszólag tiszta a vize.

Az első útjelzőtábla szerint még nagyon lassúak voltunk, Kriszta aggódik is, hogy akkor most kétszer olyan hosszan megyünk-e. A következőnél aztán megnyugszik, mert azért itt is elég random időintervallumokkal dobálóznak. 100 méter 10 perc alatt (síkban, nem a sziklafalon), hogy csak a kedvencemet emeljem ki az Alpenvereinssteig kiszállásánál. Most azonban teljes a nyugalom: elérjük az első Hüttét, ráadásul igen kulturált idő alatt. A Nap már magasan jár, és bár izzadtunk fölfelé a fenyők árnyékában is, nekem most mégis jólesik a melege. Pisi- és kajaszünet után tovább folytatjuk az emelkedést.

Kiérve a törpefenyvesek szintjére egyre több a szikla, egyre kevesebb a magas fa, és Danival egyre több helyen állunk neki boulderezni a sziklákon. Ha már tegnap a barlangot nem néztük meg... Egy ilyen játék során utolér bennünket egy bécsi házaspár. A beszállóig többé-kevésbé együtt megyünk, ott aztán elbúcsúznak tőlünk, hogy felszerelés nélkül fussanak föl a könnyű, A/B-s úton. Bár ezt is megértem, mi azért beöltözünk – már csak azért is, hogy gyakoroljuk az akasztás mozdulatát, hogy amikor Hans von Haid szemébe kell néznünk, akkor ne essünk pánikba, hanem rutinosan kezeljük a karabinereket.

Akárki akármit mond, én haladó létemre is nagyon szeretem a Rax kezdő útjait. Szépek, látványosak, van kitettség, és aki nagyon unja magát, az kimászhatja úgy is, hogy nem fogja a drótot. Bár egyáltalán nem gondolnám, hogy ilyen látvány mellett jogos volna unatkozni. Most azonban a szokásosnál is jobban élvezem a drótos részt, hiszen ismét olyan útvonalon haladunk, ahol még sosem jártam.

A kiszállás nem sokkal a Heukuppe alatt található, innen öltözködő show veszi kezdetét. A szél ugyanis random fúj és csöndesedik el. Hol pulóver kell, hol kabát. Aztán – mivel még nem egészen gyógyultam ki az előző megfázásból – a szélkabátnak szavazok bizalmat. A csúcsra érve kifejezetten jó döntésnek bizonyul. Addig azonban még elhaladunk egy hófolt mellett. A többiek nem hiszik el, hogy a töbör mélyén még szilárd a víz, én viszont emlékszem az első magashegyi túrámról, hogy itt mi fogadott. És én is ugyanolyan gyermeki örömmel szaladtam le akkor a hóhoz. Azóta sok túra eltelt már, de a mai napig mosoly szalad szét az arcomon, amikor a nyári melegben havat látok. Odaszaladni már nem mindig szoktam – ahogy most sem.

Tehát 2007 méter. Az egész heti túra legmagasabb pontja. Jár a csúcsölelés mindenkinek. Megkérünk egy osztrák turistát (van vagy 70 éves – itt kicsit másképp korosodnak az emberek, mint odahaza, ahol a csipszkólázás miatt ennyi idősen már alulról illik szaglászni azt a kis tavaszi virágocskát), hogy készítsen rólunk csúcsfotót az emlékművel és a tájjal is. Aztán behúzódunk a helyükre, a szélárnyékos mélyedésbe. (Érdekes, erre a gödörre nem emlékszem két évvel ezelőttről – pedig akkor még mit sem tudtam arról, hogy pamutpólóban nem túrázunk, viszont váltás fölsőt viszünk, így a szél igencsak rosszul érintett.) Megebédelünk, és mivel innen már csak lejjebb van, bevágjuk a csúcscsokit is. A felhők közben körülöttünk gomolyognak. Ezt általában nagyon szeretem, de most nem hiányzik. Ugyanis még le kellene jutnunk. A elyi erő szerint viszont nagy vihar készülődik. A kis hegyi kápolnát útbaejtve (és jó időért fohászkodva) sietve lemegyünk a Karl Ludwig Haushoz, ahol kupaktanácsunk eldönti, hogy azért a Bismarck Steiget meg kellene keresni.

Elindulunk hát a sejtett irányba, és föl is fedezzük, hogy épp jó helyen álltunk meg gondolkozni és gyanút fogni: a kis ösvény valóban a mászóút beszállásához vezet. A nagy kitettség miatt kabátban vágtunk neki a csúcs alatti hosszú traverznek. Egész jó kis mászóka, és a táblák szerinti másfél óra nagyjából nálunk is bejött. Nem állítom, hogy a kedvencem lesz, de itt sem voltam még, úgyhogy a skalpvadászat folytatódott.

A túlvégén kiszállunk, hogy aztán elcsípjünk valami lefelé vivő ösvényt. Egy kicsit kavargunk, mire kiderül, hogy pontosan mi micsoda. A sípályán indulunk el, majd rátérünk az azt keresztező turistaútra, amely aztán egészen a parkolóig visz. Lefelé egy háznál megállunk fújni-szusszanni egyet. Nagysokára kijön a pincér hölgy, de mivel semmit nem kérünk, finoman haladásra buzdít minket, nehogy az eső elkapjon bennünket. Megfogadjuk a tanácsát, és meg sem állunk az autóig. Ott Krisztával nekivágunk mégegyszer az útnak – hátha megleljük az elveszített napszemüvegét. Sajnos ez most nem jön be, így néhányszáz méter után visszafutunk a többiekhez. (Annyi lefelé gyaloglás után a terepfutás még nagyzsákkal is jólesik.)

Este vacsorát főzünk, majd a szemerkélő eső elől behúzódunk a sátorba. A zuhé egyre nagyobb, rettegve figyeljük, ahogy papucsaink felúsznak. Amikor aztán az első vízcseppek megjelennek alulról, azaz átázott a sátor zuhanytálcája (angolszász nyelvterületen így nevezik a belső sátorrész magasított, peremmel ellátott részét), a költözés mellett döntünk. Megbizonyosodunk róla, hogy mégis van összetartás a nemzetünkben – itt legalábbis feltétlenül. Magyarok segítenek nekünk áttenni a sátrat magasabbra. Ekkor derül ki számunkra, miért volt olyan zöld a fű alattunk: mindig ide folyik le és itt gyűlik meg az esővíz. Közelebb költözünk a parkolóhoz – logisztikai szempontból sem utolsó így. Az éjszakát itt-töltjük, és reménykedünk, hogy holnapra elmúlik az ítéletidő.

Másnap meggyőződünk róla, hogy nem múlt el. A rossz hír viszont, hogy már itt is gyűlik alattunk a víz, és újra ázik a sátor. Egy csendesebb pillanatban ezért továbbköltözünk egy most már láthatóan dombosabb, magasabb területre. Kiállunk a vizesblokk csöppnyi eresze alá. Teavizet forralok, és bánatosan szemléljük az eget. Aztán ahogy ébredeznek és jönnek-mennek az emberek, mindenkit kifaggatok, mit tud a mai és a heti időjárásról. Kriszta közben átszalad a Gasthofba – hasonló céllal. Odaát mára ugyanezt a fostos időt jósolják, de holnaptól kellemesebbet ígérnek. Százan tehát százfélével kecsegtetnek vagy épp riogatnak. Hogy véget vessünk a találgatásnak, beülünk az autóba, bekapcsoljuk az Ö3-at, és rádiós segítséget kérünk. Legrosszabb esetben is érdemes a mai napot megvárni, és este hazaindulni. Erre szerencsére nem kerül sor, a hölgy ugyanis ugyanazt mondja el, mint a Gasthof pincére: holnap már csak záporok-zivatarok lesznek, a hétvégén viszont már újra itt a nyár, 30 fok meg minden. Nincs mese, mára nyomni kell egy újratervezést – neki is látunk, hogy a szétázott felszerelést kiterítsük a mosdóban, és hogy összeszedjük, ami mára kellhet.

Aztán, mint a mesében, odalép hozzám egy gyönyörű lány. (Már tegnap is, ahogy az autójuk és a sátruk között sürgött-forgott, megállapítottam, hogy mégis a magyar lányok a legszebbek.) Arról faggatózik, hogy mi mit tudtunk meg. Beszámolok neki a helyzetről: vagy irány Tirol, vagy türelmet kell tanúsítani. Majd én kérdezek: mit másztak, mit másznának... Azt mondja, hogy ilyen felállásban lehet, hogy hazagurulnak Keszthelyre. Elbúcsúzunk, szebb napot kívánunk egymásnak, aztán a csellengőkkel a szomszédos falvak felé vesszük az irányt. Közben megtárgyaljuk, hogy véletlenek továbbra sincsenek, úgyhogy így a legjobb. Ha szét kellett áznunk, hát szétáztunk. Suhanunk el a látványosságok mellett. Ez szüli az akciótervet: Gloggnitzig autózunk, és majd onnan visszacsorogva nézzük végig a többi községet.

Gloggnitzban már egészen kulturált idő fogad bennünket. A dilemma ezért a kabát, a pulóver és a naptej körül, illetve az erdő mélye és a városi forgatag körül forog. Mivel tegnap sikerült ismét megsütni a fejemet, én az árnyékos programok mellett teszem le a voksomat. Néhány éve már jártam a városban, úgyhogy négyünk közül ismét én vagyok a hely legismerőbbje. Abban maradunk, hogy elindulunk a várkastély felé, és akkor van kultúrsokk és természet is. Az erdei ösvényen rengeteg csigát kerülgetünk: őket is kicsalta az eső a házukból.

A jelzés számunkra nem egyértelmű: ha nem fordulunk hegynek, kihagyjuk-e a várat, vagy az is oda visz egy hosszabb körön. Végül a biztosnál maradunk: fölmászunk a dombtetőre, körbejárjuk a belső vár egyetlen utcáját, közben megszemléljük, milyen egy XI. századi WC. Jelentem, modern. A kastélyparkból aztán visszakecmergünk az erdőbe. Itt-ott vendégmarasztaló sárral kerülünk szembe, majd BBC-set játszunk. Végignézzük, hogy gyártják a meztelencsigák a karmát. Az egyik elkezdett egy gilisztát kettérágni. (Szegény jószág ott vonaglik.) A másik épp most érkezik meg, de ahelyett, hogy együtt elfogyasztanák a zsákmányt, nekiesik a vadásznak. Harapják egymást, amíg a támadó el nem menekül. Akkor a zsákmányszerző egy kézifékes fordulóval (3 perc alatt) újra a gilisztánál terem, és folytatja, amit elkezdett.

A jelenet kapcsán Krisztával megbeszéljük, hogy milyen brutálisak ezek az apró lények. A hangyák is közelről igen félelmetesek. És ha hozzávesszük, hogy mit művelnek egymással... hát, csöppet sem humánus.

Az idő egyre melegebb. Visszatérünk a főtérre, ahol az autónkat leparkoltuk, megebédelünk, és úgy döntünk, teszünk egy kísérletet a völgyben. A várat, amelyet egy másik dombtetőn kinézünk, ügyesen elnézem. Tévedésből a Semmeringre vezető útra kanyarodom. Gyanúsan ismerős. Igen, tényleg itt gurultam le bringával a Semmeringről még vagy három-négy éve. Akkor a vár kimarad, irány Kaiserbrunn, majd a Höllental. Ahogy a szurdokban autózunk, egyre jobban esik. Nem volt jó ötlet visszajönni, de most már mindegy. A sátornál bedobjuk a mászófelszerelést – csak optimistán –, és átgurulunk a Weichtalhaus parkolójába. Ott aztán a már jól ismert Pokol-völgy felé gyalogolunk. A szemerkélés csak nem akar abbamaradni, sőt, olykor a mi bosszantásunkra még rá is zendít.

Beszélgetünk, belerohadunk az esőkabátba és a kamásliba (Dani az esőnadrágba – szegény!), de azért mászunk fölfelé. A beszállót már csak messziről nézzük meg, és mivel a kérdésem nem túl népszerű (t. i. megkérdeztem társaimat, hogy fölönnek-e még velem a Gaislochsteig beszállójáig – sejtésem szerint már nem lehet messze, és mivel még ott sem jártam, a következő kezdő túrához jó volna meggyőződni róla, hogy eltévedek-e majd, ha oda igyekszem), leereszkedünk a kocsihoz. (Pedig ma eredetileg is ide mentünk volna – csak az időjárás megtréfált bennünket.) Most a másik utat választjuk, hogy ne ugyanott menjünk. Igazából ez a megoldás most szimpatikusabb, és úgyis rég jártam itt. Szeptemberben mintha ide dobott volna ki a Rudolfsteig.

Kri már nagyon éhes, de egy müzliszelettel ráveszem, hogy a patakhoz még ereszkedjünk le. Nem bánjuk meg, mert bár a nagy esőzések miatt sáros, zavaros a vize, azért így is szép. Főleg a vize fölött gomolygó ködöt nézve tetszik nagyon.

Amikor kigyönyörködtük magunkat, visszaszáguldunk a hippitanyára vacsorát főzni. Tegnap mi főztünk Danival, a csajok pedig elmosogattak, ma inverz van. Azért besegítünk a főzésnél, Lídia pedig összeszedi a mosatlant, nekünk csak el kell intézni. Küzdünk vele, mint disznó a jégen, mígnem megunom, és visszaindulok a kocsihoz szivacsért és kedvenc biobomló tusfürdőmért. (Mégiscsak jobban tisztít, mint a ráolvasás.) Ahogy tipegek, meglátom a reggeli tündérlányt. Odalépek, hogy megkérdezzem, mire mentek ma. A tegnapi után ismét megmászták a Türkensturz Klettersteiget, a Bucklige Welt rövid, de izgalmas C/D-s útját. Mivel ott is hétágra sütött a nap, visszajöttek. Holnapra valami E-s utat szeretnének, hogy végre legyen egy kis izgalom is, de nem tudják, az pontosan hol van. Megígérem, hogy mindjárt visszajövök egy mászókalauzzal és egy térképpel, csak befejezem a mosogatást – ha már én vagyok az egyik napos. A vegyszeres részt megcsinálom, majd Dani szabadon enged, hogy ő majd elöblít. Jó a csapat, kérés nélkül is működik a munkamegosztás!

A kalauzzal odaballagok Krisztiékhez (közben kiderült a neve), és először térképen megmutogatom, hogy merre lelik a Königsschusswandot, merre a Haidsteiget. Aztán HoTaRo segítségével a beszállást is tisztázzuk. Végül ímélcímet cserélünk, közben a csajok értem jönnek, hogy hol vagyok már. Elköszönünk, további jó mászásokat kívánunk egymásnak. Aztán mi is eltesszük magunkat holnapra, hiszen teljesen ismeretlen vidékre, a Hohe Wandra készülünk.

Címkék: Maty Ajtonkivul Csellengés Klettersteig Via Ferrata Rax Hohe Wand