6 nap a Kelemenben

Július 21-én, szombat délután indultunk a Keletiből Judittal kettesben. Erre a túrára nem állt szándékomban hívni senkit, mert úgy gondoltam, hogy viszontagságos lesz.

Tavaly elhatároztam, hogy ha lehet, kerülöm az éjszakai vonatozást, mert nagyon rossz az első napot kialvatlanul megtenni, de most erre nem volt lehetőségünk, mint a Radnaiban, ugyanis este már nem jutottunk volna ki elég messzire Maroshévízről ahhoz, hogy sátorozzunk, a sötétben bóklászás idegen területen pedig nagyon nem hiányzott.

Turistatérkép és az Erdély hegyei sorozat ide vonatkozó (régebbi kiadású) kötete, valamint GPS (rajta térkép az openmaps.eu-ról) alapján igyekeztünk tájékozódni. A térkép hátulján írták, és a térképen is jelölték, hogy az út elején hiányos a jelzés, és ez így is volt. A későbbiekben, Kelemenpatakról kiérve a jelzés jól-kiválóan követhető, nem okozhat gondot a tájékozódás. Amikor a túrát terveztem észrevettem, hogy a térképen szereplő fokhálózat és az openmaps térképén szereplő koordináták között 200-300 m állandó hiba van, ha valaki megpróbálja egyeztetni a kettőt, ne lepődjön meg! A terepen azt tapasztaltuk, hogy a GPS térképe pontos, így a hiba a térképen van, lehetőleg ne támaszkodjon senki a fokhálózatára! A legvégén futottunk bele egy „kis” eltérésbe a jelzésekkel kapcsolatban is, ezt majd a maga idejében kifejtem.

1. nap

Vasárnap hajnalban a hegyek közé beérve a vonaton villámok villogásától kísérve figyeltük, ahogy világosodik körülöttünk a táj. Nem volt különösebben biztató előjel, de igyekeztem optimista szavakkal tartani Juditban a lelket, akinek nem sok kedve volt a Radnai után ilyen kevés pihenővel egy újabb vándortúrához.

A vonatról Maroshévízen leszállva nem egészen a térkép alapján, hanem egy, a térképen nem jelölt hídon átkelve igyekeztünk elhagyni a települést. Tőlünk nyugatra még mindig esett a távolban, és hallottuk, hogy dörög az ég.

A hídon átkelve, a fürdő kerítése mellett elhaladva a frissen felújított főutat nyugat felé követve indultunk el. A település meglehetősen néptelen volt ilyen korán, viszont érdekes volt már itt is tapasztalni, hogy mennyivel rendezettebb képet mutat ez a település, mint amikkel a Radnai környékén találkoztunk. Ez később se változott, az az 1-2 falu, amin áthaladtunk, igen takaros képet mutatott.

A főutat észak felé elhagyva, Kelemenpatak felé folytattuk a sétát, néhány esőcsepp is koppant a fejünkön, beültünk pár útmenti fenyő alá pihenni, Judit morálja a béka hátsó fertálya alatt volt pár méterrel.

A faluból kiérve átment előttünk egy marhacsorda eleje, de a vége lemaradt. Ráköszöntem a pásztorra, aki magyarul válaszolt. Figyelmeztetett minket, hogy sok a medve, idén már 2 embert megöltek. Megérdeklődtem, hogy átmehetünk-e a csordán, azt mondta, hogy csak nyugodtan. Elindultunk, és már egész közel voltunk, amikor láttam, hogy pont egy bika áll az út közepén. A pásztor után kiáltottam, hogy bánt-e a bika, azt mondta, hogy nem, csak ne próbáljunk közte és a tehenek között elmenni, mert azokat védi. Mentünk tovább, de a bika csak minket bámult. Nem szemben állt, hanem az oldalát mutatta. Kérdeztem az addigra jól eltávolodott pásztortól, hogy még mindig minden rendben van-e. Hátrafordult, meglátta a bikát, és kicsit ijedtnek tűnő hangon felüvöltött, hogy „Bandi! Neee!!!” Futva elindult hegynek felfele a bika irányába, az is kapcsolt, hogy baj van, és próbált menekülni, már nem bámult minket, hanem igyekezett távolodni a pásztortól, aki felé hajította a közel ember magas botját. Nem találta el, de így is hatásos volt az akció. Mi egy kicsit azért megijedtünk, a „Bandi! Neee!!!” pedig azóta is „szállóigénk” az oda illő helyzetekre.

át ezen

nyugatra az út mentén

jobbra a pataknál

balra az utat követve

jobb kéz felől elhagyjuk a templomot

követjük a sárgát

Itt volt az út mellett egy mindenen jelöleletlen forrás, ahol érdemes vizet venni.

Bandi után nem sokkal, az előttünk magasodó hegyet jobbról kerülve megtaláltuk az első sárga jelzést, amit innen a Rekettyés-tetőig követtünk.

Itt láttunk bizonyítékot arra, hogy figyelni kell a viperákra: az úton egy kilapított keresztes vipera hevert. A hátán a minta egyértelmű volt.

a kígyó

A traktorút elején a későbbiekben láttunk egy kiszáradt, majd egy működő forrást vályúval, ettől eltekintve a Zebrák-mezőig nem találtunk vízvételi lehetőséget.

Még az út elején, az első magaslatot É-ról kerülve másfél órát aludtunk a sátorban, a külseje nélkül, annyira álmosak voltunk. Amikor már nagyon meleg volt, folytattuk az utat.

Később egy esztenánál a pásztorkutyák ránk támadtak, és éppen követ dobtam az egyik felé (de csak alulról, lagymatagon, ijesztésképp), amikor előkerült a gazdájuk, egy fiatal-középkorú, rokonszenves külsejű srác. Magyarul köszöntem neki (miért köszönnék románul, ha beszélni úgyse tudok?), mire csak egy „Gyere!” volt a válasz. Meglepődtünk, még az is megfordult a fejemben, hogy zokon vette a kutyadobálást, jóvátételt akar vagy lehúzni két pofont, de azért követtem, kíváncsi voltam. Bevezetett minket a nyitott elejű esztena udvarára, ahol volt még egy férfi, ő maga bement, minket szinte felszólított, hogy pakoljunk le és foglaljunk helyet a padon az asztalnál. Tányéron túrót, kenyeret, sót és hagymát hozott, és megvendégelt minket. Törte a magyart, ennek ellenére próbáltunk beszélgetni, a másik srácnak pedig fordította, hogy miről van szó éppen, mert amaz egyáltalán nem beszélt magyarul. Amikor a „Voltatok már itt?” kérdést egyszerűen nem tudta velünk megértetni, felhívta egy ismerősét, aki kevésbé törte a magyart, kihangosította a telefont, és úgy próbáltuk megérteni egymást. Rendkívül barátságosak voltak, elvitelre is kaptunk túrót, de nem fogadtak el semmit cserébe. Sajnáltam, hogy nem volt nálam egy kis házi pálinka, azt biztos nem bánták volna. Nagyon pozitív élmény volt, de később is csak hasonló jóindulatot tapasztaltunk a helyiek részéről!

A Zebrák-mezőig erdőben folytattuk az utat, majd kiérve sátorozásra alkalmasnak ítéltük a helyet. Amúgy is itt terveztem eltölteni az első éjszakát. Az egyetlen gond az volt, hogy a közeli vályús forrás annyira elapadt, hogy alig volt vízhozama, ami vizet adott, az a sárból szivárgott, abba viszont jócskán vegyült tehénlepény is. A szűrős kulacsommal nyugodtan iható, főzni is lehet belőle, de miután egy pásztortól kézjelek útján megtudtuk, hogy nem sokkal messzebb van víz, odébbálltunk. Előtte a még összebarátkoztunk a kutyáival, akik egyáltalán nem voltak ellenségesek, mivel mi egy helyben ültünk és tanakodtunk éppen, amikor szinte ránk hajtotta a pásztor a nyájat, nem pedig mi közeledtünk feléjük. Itt láttam először kullancsot Erdélyben, az egyik kutya szemöldökében, de akkora barátok azért nem lettünk, hogy ki merjem venni olyan érzékeny területről.

A pásztor által alkalmasnak mondott hely, ahol vizet találunk, a mezőn tovább haladva kb. 0,5-1 km-re lehetett, a mező keleti szélén. Esztenanyomokat, leégett maradványokat találtunk, de forrást vagy vályút nem, végül a közelben, ugyancsak sárból fakadó patakból lett vizünk, amit ugyanúgy szűrhetünk, mintha az előző helyen maradtunk volna.

Korán lefeküdtünk aludni, nem sokkal később elhajtották mellettünk a nyájat. Már jócskán aludtunk, de még világos volt, amikor jó hangosan ránk köszönt valaki. Elég vacakul festhettem zokniban, kisgatyában és pólóban, amikor kibújtam a sátorból, ennek ellenére a pásztornak beszélgethetnékje volt. Kiderült, hogy amikor a társa, aki nem tud magyarul, elhajtotta mellettünk a nyájat, hallotta, hogy a sátorban beszélgetünk, és azt hitte, hogy megijedtünk a birkáktól, azért bújtunk el. Ő azért jött, hogy megnyugtasson minket, és megnézze, hogy minden rendben van-e. A tájszólását kicsit nehezen értettem, gyorsan is beszélt, ennek ellenére negyed órán keresztül szóval tartottunk egymást. Amikor már kezdtem fázni és nagyon kényelmetlenül érezni magam gatyában, elköszöntünk, és lefeküdtünk aludni.

2. nap

Szeles, borult időre ébredtünk. Most is az volt a megállapodás az ébresztővel kapcsolatban, hogy aki 6 után először ébred, az kelti a másikat is, azonban ezt Judit egyszer se tartotta be Ráadásul álmosak is voltunk, így közös megegyezés alapján ráhúztunk 1 órát az alvásra.

Az út továbbra is jól követhető volt, erdőszéleken és legelők között vezetett. Forrást nem találtunk, bár 1-2 esztenát láttunk. Az út úgymond eseménytelen volt, a jelzés követhető (néha elveszett ugyan, de később mindig újra a talpunk alá simult valahol keresés nélkül is), és végleg kiértünk a fenyők közül a Rekettyés-tető alatt. Bár napközben az ég kiderült, a csúcs körül végig látszott egy-két felhőfoszlány, ami arra engedett következtetni, hogy esetleg a hegy túloldalán, a kráterben van egy kis köd.

ködben a Rekettyés-tető

a felhagyott legelőket itt is visszahódítja a fenyves

egy patak felső folyásán, mielőtt magunk mögött hagynánk a fenyvest

Judit fényképez

az út az esztena mellett visz el

pihi

Már a meredek, köves részen emelkedve, a csúcshoz közeledve egy heverésző birkapásztor megpillantva minket, messziről elkezdett integetni és kiáltozni. Nem értettük, románul beszélt, teljesen felpörgött, így amikor húzni kezdte a csizmáit, elindultam vele szembe megtudakolni, hogy mit akar. Kiderült, hogy vizet kér. Meglepődtem, mi is vízhiányban szenvedtük (ez jellemző volt az egész túrára), de azért adtunk neki. Igazán nem volt szemtelen, alig ivott pár kortyot, és elmutogatta-mondta, hogy a meteorológiai állomásnál lesz víz. Én is ebben bíztam, a közelben terveztem aludni. Megtudtam tőle a „víz” szó helyes kiejtését románul, próbáltuk elmagyarázni egymásnak, hogy ki honnan jött, merre megy, majd folytattuk az utat az állomáshoz, ahol nem volt víz... Egy srác traktorral nagy köveket hordott fel, őt szólítottam le, hogy segítsen, majd angol-magyar-román keveréknyelven (ha ő belekeverte a román szavakat az angol szövegbe, én se szégyelltem magyarral vegyíteni az angolomat), elmagyarázta, hogy vizet tudunk venni a Bánffy-tengerszem/Jézer-tóból, vagy a Kelemen-tetőn a forrásból. Mindkettő ellenkező irányban volt, mint amerre menni akartunk, szóval ez rossz hír volt. Ő is rendes volt velünk és segítőkész, mint mindenki a hegységben, így kaptunk tőle 2,5 liter vizet palackban.

A kilátásről a Rekettyés-tetőn: félelmetes volt! A kráterben állt a köd, miközben ránk tűzött a Nap, olyan volt, mintha az egész kráter fortyogna, mint egy nagy üst!!

mint egy fortyogó üst

távolban a Pietrosz csúcsa

a kráter túloldalán a Kelemen-tető, ha jól azonosítottuk

A GPS-ben szerepelt egy forrás, ami útba esett volna, a Negoj-nyeregben, de Judit aznap már nem volt hajlandó addig elmenni, így lesátoroztunk a csúcstól keletre, a murvás út kereszteződése előtt egy simább helyen. A köd többször beborított minket, végül egyáltalán nem múlt el, hideg, nyirkos lett a környezet, mindenen páracseppek jelentek meg. Ilyen körülmények között tértünk nyugovóra.

3. nap

Reggel hűvösre ébredtünk, a kráterben továbbra is állt a köd, de néha már felsejlett a Román-Negoj félig elhordott tömbje. Egy könyvben azt olvastuk (már nem tudom, melyikben), hogy befejezték a külszíni fejtést a kénbányában. Ha ez így is volt, akkor most újraindult a kitermelés. Már előző délután is hallottuk a gépek zaját, a tolató teherautók sípolását, a zörgést, akkor egészen olyan hangulata volt, mintha a Jurassic Park épülne lent a köd alatt: elzárt, ködbe burkolt, hideg, ködszagú világ, ahonnan furcsa zajok törnek elő. Éppen csak az elektromos kerítést „hiányoltam” a kráterperemről, hogy a dínókat lent tartsák.

Tőlünk D-re a Görgényi-havasokat lehetett sejteni a köd és az alacsony felhők mögött, később sokkal jobb volt a kilátás.

ritkult a köd

felsejlik a Román-Negoj

tovább ritkul

és feloszlik

A Negoj-nyereg felé átkeltünk a meddőhányón, ahol tábla hirdette, hogy a táj helyreállítása folyamatban van. A nyerget elérve leereszkedtünk D-i irányba a forráshoz és pótoltuk a vizünket illetve az előző este elbliccelt mosakodást, mosást. Ezzel kb. 2 órát sikerült elpazarolnunk, aminek később örültem volna, ha még a rendelkezésünkre áll. Nem azt az útvonalat jártuk be ugyanis, amit előre terveztem, hanem Judit kitalálta, hogy menjünk el a Veres-kő sziklaalakzataiig. Figyelmeztettem, hogy ez így hosszú lesz, de azt mondta nem baj. Az eredeti útvonalat 5 naposra terveztem, de mivel nem volt rendes leírásunk a területről, és a térképben nem igazán bíztam, 7 napi élelmet vittünk magunkkal.

úton Ny-ra, távolban a Pietrosz

a meddőhányón

úton vissza a forrástól

mögöttünk a meddőhányó

Mivel az új terv szerint később akartuk megnézni a Pietroszt, a gerincútról letérve a „Mária Terézia útján” folytattuk a túrát. Rengeteg feketeáfonya  vetette vissza amúgy se emberfeletti sebességünket, az én ujjaim teljesen lilák voltak, mire átvergődtünk ezen a „nehéz” szakaszon Ennek a szakasznak volt azonban egy valódi nehézsége is egy mély vízmosás formájában, amit szintben került az út, viszont Judit sikeresen belecsúszott. Szerencsére jól reagált, így megúszta pár lila folttal és rengeteg porral, kosszal a ruháján.

belecsúszás előtt fél perccel

Vizet legközelebb egy völgyben találtunk a Pietrosz alatt, több turistaút elágazása előtt egy mély völgyben. Nem forrás volt, hanem egy kis patak, de jobb a semminél, szűrős kulacsból ittuk a biztonság kedvéért, de valószínűleg szűretlenül is nyugodtan iható lett volna.

Az utak elágazása után rátértünk a 12 apostol irányába vivő jelzésre. Az út folyamán találtunk egy iható forrást valamint egy olyat, ami valószínűleg máskor iható, de most csak szivárgott. Későre járt, Tamó szikláinál se sokat időztünk, hanem a szikláktól északra, a csúcs túloldalán, egy forrás mellett sátoroztunk arra gyakorlatilag alkalmatlan terepen. Sajnos este 8-ra értünk oda, így nem volt más választásunk.

mögöttünk a Pietrosz és a környező hegyek

Tamó sziklaváránál

4. nap

Reggel elág korán keltem ahhoz, hogy lássam, ahogy a Nap felkel a 12 apostol és a Veres-kő sziklái között. A gerincen futó jelzésre visszatérve folytattuk az utat északias irányba, Gura Haitii felé. Eljutottunk a már sokat emlegetett Veres-kő szikláiig, megpróbáltam megkeresni a geoládát, de elnéztem egy vízmosással, és mivel nem volt kedvem újra felmászni, hagytuk a fenébe. Itt találkoztunk először más turistákkal a hegyen: egy kettészakadt román diákcsapat gyorsabbik fele futott el az ösvényen Judit mellett, miközben én a sziklákon mászkáltam. A nap folyamán felváltva előzgettük egymást, minden alkalommal mosolyogva köszöngetve egymásnak – vidám kis társaság volt.

balra a 12 apostol, jobbra a Veres-kő sziklái

így kell kényelmetlen helyen sátorozni

A szikláktól visszafordultunk D-i irányba, a Tamó sziklaváránál letettük a táskákat, és kicsit barangoltunk a sziklák között. Szemben az előző sziklaalakzattal, ez megérte a kitérőt, tényleg olyan a hely, mint egy várrom  udvara falmaradványokkal, leomlott tornyokkal.

a "vár"

A visszaút kicsit keserves volt, ugyanarra, amerre tegnap jöttük, nem sok újat mutatott a táj, ez még a szokásosnál is fárasztóbbá tette a túrát.

A román csapatot a Pietrosz alatt értük utol, ahol tábort vertek. Mi folytattuk az utat, és a piros + jelzésen felmásztunk egy meredek, köves vízmosásban a piros csík jelzéshez. Itt a táskákat beraktuk egy borókabokor mögé, és a szükséges minimális felszerelést magunkhoz véve elindultunk a hegység legmagasabb csúcsa felé. A vizünk már fogyóban volt, 4 óra elmúlt, így igyekeztünk felfelé, ott kevés időt töltöttünk el, és fordultunk is vissza. Közben találkoztunk egy 3 fős családdal, és útban a táskáinkhoz szembejött velünk a diákcsapat is, derekukon széles öv, karabinerrel és kötéllel összekötve mind a tizen. Nem tűnt túl biztonságosnak.

végre nagy zsákok nélkül

a svájci zászlóra nincs okos magyarázat - a Pietroszon

A táskákat visszavéve folytattuk az utat aznapi éjszakázóhelyünk, a Tiha-nyereg felé. Hosszú út volt, újonnan vágott ösvénnyel a törpefenyvesben, olyan mértékben tiszteletben tartva a fenyőket, hogy hosszú szakaszokon ágról ágra kellett lépkedni, ami meglehetősen kimerítő. Itt tapasztaltunk kisebb eltérést a térképen szereplő turistaút vonalvezetése és a valóság között, sőt, itt derült ki, hogy a könyvünk lényegében bizonyos szakaszokon használhatatlan. Ekkor még nem tudtuk, hogy van újabb kiadása.

Egy forrás mellett elhaladva vettem némi vizet az egyik üvegünkbe, hogy a szomjanhalás határán majd a kulacsból megisszuk, ugyanis az egyik táblán is említett forrás alig szivárgott, ellenben sűrű alga volt benne, amivel nem akartam tönkretenni, eltömíteni a kulacsomat. Ennek valószínűleg a szárazság volt az oka ebben az esetben is. Később találtunk egy rendesen folyó forrást, előtte a kövön „H2O GUT” felirattal, a forrástól nem messze egy szinte alig lejtős kis füves placcal, 8 óra volt, a Tiha-nyereg még kb. 1,5 km-re: megálltunk. A lejtő jól védett minket az amúgy egész nap igen erős DK-i széltől, amitől kicsit tartottam is a nyereggel kapcsolatban.

a sátortól - aki felismeri, virtuális pirospontot kap

5. nap

Gyönyörű reggelre ébredtünk. Előttünk kelt fel a Nap a felhők között, árnyékba borult a Pietrosz vonulata, az ég pedig vöröses színben ragyogott. Szinte ujjongtam – csak ne kellett volna továbbmenni. Már nagyon fáradtam. A Tiha-nyeregben van kijelölt sátorozóhely, egy tábla tanúsága szerint víz is van nem messze a kék + jelzés mentén D-i irányban. Ezt nem ellenőriztük, hittünk neki. Az út egy darabig rendes fenyvesben, majd legelők között, később újra utálatos törpefenyvesben haladt. Judit ragaszkodott hozzá, hogy a piros csík jelzésen menjünk, érintve ezzel a Kis-Beszterce csúcsát. Így is lett, és nem sokat vitázhattam vele, ugyanis nem találkoztunk a csúcsokat kikerülő, a hegyoldalban haladó kék csík jelzés elágazásával, ami a térképen szerepelt. A törpefenyvesből kiérve, elfogyóban levő vízzel (pedig feltankoltunk, de nagyon meleg volt) kiértünk a Kis-Beszterce sarka alá, ahol áfonyaszedőkkel találkoztunk – akik vizet kértek. Adtunk, cserébe adtak volna áfonyát, de nem kértem. Kezdett befelhősödni az ég, még mindig DK-i szél fújt, így esőtől nem tartottam, de azért gyanús volt az idő.

reggel

"sárkánytojás"

A Kis-Beszterce csúcsáról megcsodáltunk egy mellettünk elhaladó záport, amiből alig 1-2 csepp jutott csak nekünk (szerencsére), majd a következő csúcsról, a Zurzugóról ereszkedve elkezdődött az újabb kinlódás. Az ösvény törmeléken, kőfolyásokon ereszkedik több száz méter szintet ellentétben a térképen szereplő fenyőerdővel. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy nem áztatta el alattunk a talajt a nem sokkal korábban látott zápor, mert lehet, hogy kis túlzással még mindig ott lennénk.

lövészárok a Kis-Beszterce gerincén

folytatjuk az utat - messzebb volt az Istenszéke (a háttérben), mint akkor azt gondoltuk

fehér harangvirág

Zurzugó sziklái, a könyv szerint van forrás is - de hol?

visszatekintve

Ezen a szakaszon láttam egy fekete kígyót, amit akkor a keresztes vipera fekete színváltozatának gondoltam; azóta hallottam olyat, hogy él Erdélyben fekete színű sikló, ami nem azonos a viperával. Így csak az biztos, hogy gyors volt, fekete és elbújt.

Az úton ereszkedve több, medvére utaló nyomot láttunk, medvével azonban nem találkoztunk. Juditot teljesen sikerült az őrületbe kergetnem a Hegedűs a háztetőn jól ismert Ha én gazdag lennék című dalának gyakori, különböző (saját) előadásmódokban, illetve főleg hamisan történő elfütyülésével. Garantáltan megőszül minden medve, ha engem fütyülni hall – vagy megesz, csak hogy elhallgassak.

Nem találkoztunk a térkép szerint a mi jelzésünkre visszatérő kékkel sem. Ami nagyobb gond, nem találkoztunk a kék jelzés folytatásával se, amin az utat folytatni szerettük volna az Istenszéke felé. A Hosszúmezőn a GPS térképén jelölt forrás szerencsére adott vizet (a kék pont jelzés mentén található a sárga jelzés elágazásától pár száz méterrel D-re, az út K-i oldalán, jól látható helyen, vályúval). Itt végre ittunk, mert már nagyon szomjasak voltunk, elfogyott a vizünk. A sátrat egy lapos részen állítottam fel, amin látszott, hogy nagy esőben elázik, de nem hittem volna, hogy eső lesz, csak kis szürke felhők voltak az égen. A zsinórokat is csak azért feszítettem ki, hogy nyugodtan aludjak este, nem tartottam esőtől. Leültem vacsorát csinálni, Judit pakolászott, amikor leesett pár csepp eső. Judit aggodalmaskodott, hogy nagyobb lesz, menjek be a sátorba. Nyugtattam, hogy nem lesz ebből semmi, csak komolytalan próbálkozás. A próbálkozás aztán olyan komolyra sikerült, hogy a sátor szinte a földre feküdt a szélben, úgy hajlottak a rudak, a villámok a völgy két oldalán csapkodtak, mi pedig a sátorban kuksoltunk. Nyomkodtam az órámon a stoppert, számoltam a távolságokat, és örültem, hogy nem külső alumíniumvázas sátram van, amilyet szeretnék, hanem egy egyszerű üvegszálas vázú kupolasátor. Égnek állt a szőr a hátamon, nagyon rossz volt tűrni a közeli villámokat. Aztán kopogni kezdett a jég a sátor vázán (jó sűrűn esett), és az ajtó előtt rendes fehér szalag volt jégből. Miközben ezt próbáltam lefényképezni belülről, a víz is megjelent a sátor alól csordogáló egyre vastagabb ér formájában, és megállapítottam, hogy a sátor alattam levő része egy az egyben úszik. A sátor szélénél kint maradt másfél literes edényünk megtelt a sátorról lefolyó vízzel. A vihar elálltával költöztünk egy újabb ferde, de nem vizenyős helyre, pedig már örültem, hogy végre nem fogok egész este fel-le hernyózni a lejtőn.

ennyi maradt a kékből

eláztatott mindent

6. nap

Reggel áfonyázók beszélgetésére ébredtem. Csak pár szót értettek magyarul, de amennyire értettük egymást, próbáltak segíteni. Kérdeztem, hogy mennyi idő lesétálni Ratosnyára, 2-3 órát mondtak, ezt, ismerve a helyiek tempóját, gyorsan felszoroztam kettővel, és megtudtam, mi mennyi idő alatt érünk le. Így se kellett kapkodni, csepegett az eső, így csak 10 előtt pár perccel indultunk el.

Hosszú, szinte unalmas út volt. Beszéltünk pár szót egy méhésszel, majd elértük az épülő völgyzárógátat. Hatalmas létesítmény, és már egészen a tetejénél tartanak. Szerencsénk volt, egy munkásokat szállító teherautó sofőre felajánlotta, hogy elvisz minket a telepig (a térképen Colonia 1 néven szerepel). Elfogadtuk, ezzel rengeteg unalmas baktatástól kímélve meg magunkat. Innen majdnem kaptunk fuvart Dédára, de végül nem jött össze, így gyalog folytattuk az utat. Ratosnya határán ültünk fél órát egy fedett pihenőhelyen, és vártuk, hogy elmenjen egy 2-3 km-re csapkodó viharfelhő, de mivel egy helyben állt, folytattuk az utat. A vasútállomás közelében, egy útszéli étteremben ettünk, de mivel kevés volt a pénzünk, csak bolognaira futotta – 5 nap tésztázás után párizsis, ropogós, főtlen tészta. Egyetlen lej borravaló hátrahagyása nélkül (bár először kicsit kényelmetlenül éreztem magam egy tiszta, igényes helyen a koszos nadrágomban; még szerencse, hogy borotválkoztam a közelmúltban) visszatértünk a vasútállomásra, és végül eseménytelenül, sok órás várakozással Ratosnyán és Dédán, megismerve 1-2 érdekes embert, az esti Corona nemzetközi gyorssal hazatértünk.

még játszani is volt időm

elhagyták

csak sejteti a kép, hogy hatalmas

A nyár legjobb túrája volt minden viszontagsága ellenére. Elfáradtunk, sokszor szinte szomjaztunk, rengeteget mentünk nehéz terepen, de megérte! A Kelemen-havasok gyönyörű, az emberek kedvesek, segítőkészek, figyelnek az arra járóra. Igyekszünk a közeljövőben visszatérni.

Így, hogy arra jártunk, a célszerű az alábbi szakaszokra való felosztása lenne ennek az útvonalnak:

1, Maroshévíz – Zebrák-mező

2, Zebrák-mező – Rekettyés-tető – Negoj-nyereg

3, Negoj-nyereg – Pietrosz – Tiha-nyereg (a Pietrosz gerince nehezen járható, rossz időben, főleg nagy zsákkal veszélyes!!!)

4, Tiha-nyereg – Kis-Beszterce –  Hosszú-mező

5, Hosszú-mező – Ratosnya

A felosztásból kiderül, hogy legközelebb nem tennék kitérőt a Tamó sziklavára felé; kellően elszánt társasággal  pedig térkép-terep alapján folytatnám az utat az Istenszéke felé, de mivel a jelzés lekopott, az egykori ösvényt pedig valószínűleg már benőtte az erdő, ez elég küzdelmes vállalkozás lenne, 2 napot szánnék rá.

Másik érdekes túra a Kelemen-kráter megkerülése lenne ugyanebből az irányból, mint az most is felmerült, de túl nehéznek ítéltük ahhoz, hogy megpróbáljuk, és ezzel kockáztassuk az Istenszéke elérését – így utólag akár mehettünk volna arra is.

Remélem sikerült hasznos információkat is megosztanom a sok „mese” között, mindenkinek baleset- és esőmentes túrázást kívánok!

Címkék: Kelemen Gerinctúra Pietrosz Rekettyés Sátor