Nulladik bekezdésként szeretném ezt a beszámolót a Szüleimnek ajánlani. Anyukámnak azért, mert mindig aggódik értem, amikor az ostoba külföldi túrákat - most éppen a Mont Blanc-t - a fejembe veszem. Látod, Anya, azért edzünk rá rendesen, és mint nemsokára olvashatod, csak kicsit vagyok felelőtlen. Apukámnak pedig azért, mert gyerekkorában ő is ilyenekkel boldogította a szüleit (t. i. barlangászott és sziklát mászott a Bükkben - nem is akárhogy! Még feltárásokban is részt vett). Látod, Apa, az alma meg a fája...

A címből érezhetitek, hogy nagy buli volt. Csupa jó csaj, csupa deli legény. Ebből rossz bizony nem sülhet ki. Hát nem is sült. Csak mi. Nekem mondjuk a pofám is égett - és nem csak a napmelegtől, hiszen az a kopár szik sarja, mint tudjuk. Nem bizony! Orsi tavaly őszi majdnemkinyírása után ugyanis ismét bebizonyítottam, hogy a mászók és a lapzárták nem lesznek jó barátok.

Vagyis nem is a lapzártával van a baj. Azt még szeretem. Jelzi a hónap végét, ami egyet jelent a számlázással, vagyis azzal, hogy ismét lesz pénzem közteseket venni.

Ha már szóba került ez a vicces kis eszköz, akkor elmondom, hogy engem hogyan tréfált meg. Huba után kénytelen voltam a nyolcadik vezért, Szameget említeni. Addig ugyanis nem volt semmi baj, amíg megálmodtuk a mai sziklamászást. A csapat összetrombitálásával sem volt gond. Az utolsó pillanatban még az ivararányt is javítottam!

Az úgy volt... (Észrevettétek? Ahogy öregszetek, egyre több sztori kezdődik így.) Évi kolléganőm, akit a Raxból már ismertek (ahol Orsit nem sikerült eltenni láb alól), ugyanis megkérdezte, hogy Kata barátnője számára (akit viszont nem ismertek sem a Raxból, sem azóta, hiszen én sem láttam még soha) nincs-e valami jó programom. Mondtam, hogy ha díszegyenbe vágva a Blahán van egy fél óra múlva, olyan dolgok fognak történni vele, mint még soha. És lőn. Szerveztem neki fuvart és két stramm legényt, Danit és Norbit (akiket a múltkor megcsodálhattatok a Spiderben, hogy elsőre is milyen ügyesen kiharapják a pókot a sarokból). Aztán vigyorogva késtem el a Lídiával megbeszélt találkozóról - mentségemre szóljon, hogy ő is. A vigyor pedig annak szólt, hogy nem ő lesz az egyetlen lány. Ugyanis aggódva kérdezte előző nap, hogy ez-e a helyzet. A helyes megfejtés igen volt. Lídia azonban belevaló lány, és így is igent mondott a bulira. És akkor itt szúrnám közbe megcsillagozva, hogy Erikáról és Józsiról elfeledkeztem, pedig az egyikük szintén lány (zöld ceruzás kisötösért: na melyikük?) - persze ők későbbre és kérdőjellel jelezték a részvételüket.

Szóval az Árpád hídnál az iránytaxi minket is fölvett Lídiával, és irány a Rókahegy. (Na most már meg is van a róka meg a buli, mi?) Szépen besétáltunk a katlanba, nekiindultunk a már ismerős murvás lépcsőnek, és amint letettem a hátizsákot, már szitkozódtam is magamban. A köztesek. Igen, azok otthon maradtak. De hol is...? Kirámoltam hát a zsákot, és vadul túrtam a felszerelésben, mint valami buggyant vakond. Nem, nem, ez sem. "Hát, srácok, az a jó hír, hogy nem hoztam expresszeket." "Az mi?" - jött a kérdés, hiszen kezdő csapattal jöttem ki. "Sling." Ettől aztán okosak lettek... De végülis tökmindegy volt, hogy értik-e: úgysem volt nálam. Így maradt az, amit soha nem akartam elkövetni: szabadmászás a standig. (Anyukám, most fogd be a szemed, hogy ne is lásd!) bekötöttem magam a kötélbe - de minek? Maximum hogy fölvigyem... Mindegy, gyakoroltam a perecet. Fölmásztam a standig (Kínai piac, UIAA III, szóval nem volt gond, inkább csak elvi kérdés, hogy a szabadmászás nálam nemoké.) Pihenőszár be, kötél átfűz, ereszkedés. Ja, hogy nincs, aki leeresszen. "Daniii, öltözz be és eressz le!" Megvolt a mai második szarvashiba. Többre aztán nem futotta a büdzséből, így innentől fogva normálisan zajlottak az események.

Az első áldozat Kata volt. Ő még sosem mászott, de azért némi noszogatás és nyers erőszak (t. i. nem engedtem le) megtette a hatását, és kimászta az utat. Az ereszkedés kicsit nehezebben ment neki (de mindenki másnak is): nem olyan könnyű elhinni, hogy csak bele kellene ülni abba a fránya beülőbe, a kötél úgyis megtart majd. Ezért aztán a titánok inkább a térdüket koccolják, semmint lábbal eltolnák magukat a sziklától. Persze ugyanez megvan odabent a teremben, műfalon is. Semmi gond, én szóltam...

A következő elkövető Lídia lett, aki épp ezeket az utakat már korábban is mászta. Egyszer. De mint tudjuk, a nulla és az egy között van a legnagyobb különbség. Ez meg is látszott rajta: nagyon ügyesen, szép mozgással teljesítette a kitűzött célt.

Aztán Dani és Norbi mászatták egymást. Ők már összeszokott csapat, egész sokat másztak együtt a Spiderben.

A dolog ott gyorsult meg, amikor Zsolt bedobta hozzánk a cuccát. Danit küldtem le érte, aki egy nagy mászózsákkal tért vissza - benne a várva-várt második kötél, majd' egy tucat köztes, két beülő (kisebb, mint a Krisztől kölcsönkért darab), meg más apróságok. Aztán megérkezett Erika és Józsi is, ezzel teljes lett az aznapi csapat. Józsiék kaptak egy nehezebb utat. A kötelet én tettem be a Minimaxról átmászva. Itt már örültem, hogy tudom magamat biztosítani.

Józsiék küzdöttek, mint disznó a jégen - de azért kimászták azt az utat. Mi közben hol erről, hol arról az oldalról teljesítettük a Kínai piacot és a Minimaxot. Az egyik mászásnál például Lídia épp feladni készült a harcot, de nála volt a ziazsákom, így igencsak sprintelnem kellett, hogy utolérjem az áthajlóban, mielőtt lejön, és beporozzam a kezem. Anélkül ugyanis nekem sem ment volna az a rész. Aztán biztattam egy kicsit, majd fölmásztam, és - rossz szokásom szerint - onnan osztottam az észt, hogy merről lenne érdemes próbálkoznia. Nem tudom, végül azon az úton-e (gyanítom, hogy nem...), de fölért.

Norbi aztán a fáradt csajokkal elindult, hogy körbejárja a kőfejtőt fölülről is. Irigykedve néztem utána, de a falat választottam. Végre én is próbát tehettem a nehezebbik úton, ahol Józsiék küzdöttek. Egy fogásnál kifogott rajtam a történet, de kicsit kitérve az útból sikerült megoldanom. Másodszor aztán kicsit máshol próbálkoztam, de ott is elakadtam. A többi résszel még csak megküzdöttem, de egy ponton mindig sok volt.
Szokás szerint sötétedésig a falon lógtunk, és fejlámpás pakolás után tértünk haza.

Másnap munka után ismét kievett a fene a valavolt külszíni fejtésbe. Anikóval egyeztünk meg egy mászásban. Neki ez volt a vigaszdíj, amiért a pünkösdi Raxnak csak a beforeparty-jáig jutott. Noémit és Zsoltot értesítettem még, mivel tegnapról nálam volt még a teljes felszerelésük.

Anikót megkértem, hogy jöjjön el a munkahelyemere, mivel egyedül egy kis hátizsákban biztosan nem tudok ennyi eszközt elhozni. Neki úgyis útba esett, nekem meg jobb volt így. Aztán végül kihasználtam, hogy Dani bérlete még nálam van, és nem bringával, hanem HÉV-vel mentem én is. Közben a beszélgetésből kiderült, hogy Anikó kisebb-nagyobb megszakításokkal, de tíz éve mászik. Úgyhogy ismét egy tapasztalt társsal vágtam neki a falnak - lesz mit ellesni.

A hegyre fölfelé láttuk Szendrő Szabolcsot. Ő már lefelé jött. Hiába, a tervezetthez képest is sokáig tartott a munkanapom. (És akkor azt még nem is számoltam, hogy lányos zavaromban 78-as helyett 86-os házszámot mondtam, így viszont partnernőmnek igen nehéz lett volna megtalálnia. A 86-os a busz, amivel jönnie kellett. Semmi baj... Azért csak összehoztuk a találkozást.)

A következő pozitív sokkélmény a rengeteg kék színű utcai kút volt. Ezért kellett tegnap szomjaznunk?! Sebaj, jó hegymászó holtig tanul.

Elértük a katlant. Tele volt. Csupa-csupa kötél volt minden fal. Anikó körülbelül VI-ig van hitelesítve. Én elölmászásban csak IV-ig, nagyon jó formában esetleg V-ig. Ebből kifolyólag kő-papír-olló nélkül is eldőlt, hogy övé az első mászás joga, feladata és lehetősége.

Egy szép, kellemesen tagolt, V-ös vagy VI-os utat választott ki. Lentről nem is tűnt olyan borzasztónak. Magas, ferde, de azért út. Nekikészültünk, beöltöztünk, ő pedig elindult. Igyekeztem nem túl szorosan, de nem is veszélyesen lazán adni a kötelet. (Én még itt tartok a tanulási folyamatban: alkalmazkodni az adott mászó igényeihez. De legalább egyhegyű figyelemmel koncentrálok a feladatra - és ez nálam az élet egyéb területein sajnos igen ritka.)

Anikó nem túl lassan, nem túl gyorsan, de szépen és ügyesen fölért. Odafönt standolt valamelyik karabinerrel. Utóbbit azért emelem ki, mert olyan keresztkérdésekkel zaklatott, mint "Melyik karabinert használjátok standoláshoz?" - amire persze nem tudtam válaszolni. Aztán kiderült a miért is: fém a fémben kapcsolatokhoz ő jobban szereti, ha nem alumíniumot használ, hanem lassabban kopó acélt. Ma is tanultam valamit - a víznyerő helyeken túl is. (Amúgy érdekes dolgok ezek: olyan információk, amelyeket tulajdonképpen a logika szabályai szerint már magunk is tudunk, képesek az újdonság erejével hatni, mert eszünkbe sem jut gondolni rá. Ilyen volt számomra anno a térkepolvasó tanfolyam is.)

Miután leeresztettem a lányt, helyet cseréltünk és ellenőrizte, hogy jól kötöttem-e be magam, elindultam fölfelé. Most értettem meg, miért ezt az UIAA besorolást kapta a fal ezen útja. A lentről egész jónak látszó fogások ott fönn kapaszkodva nem is tűntek már akkora nagynak - pedig ez eddig fordítva szokott lenni velem. Ami pedig mégis ott volt, azt szép fényesre koptatta sokezer erőlködő kéz. Maradt a már jól ismert küzdéstípus: mint disznó a jégen. Tapogatóztam, szenvedtem, néhol ráparáztam, lekiabáltam Anikónak, hogy húzzon be, aztán fölértem. Lent azzal fogadott, hogy nem érti, miért mondtam, hogy IV-ig vagyok jó. Hiszen ez is sikerült. Igen, de oroszban - elölmászásban ez már nem lett volna meg.

Ahogy leértem, Zsolték fölértek. Nagyon csinosak voltak mindketten - nem is értettem a dolgot. Gyurival ugyan megbeszéltük, hogy fogunk egyszer frakkban és cilinderben mászni, de nem sziklára, csak valami könnyebb magashegyi túrára gondoltunk. Kiderült, hogy a két csellengő délutánja ügyintézésből állt (jegygyűrű és egyéb fölösleges dolgok), aztán olyan későn végeztek, hogy már nem akartak hazamenni jáccósruháért. Ennek megfelelően Noémi nem mutatta be a körömcipőben mászást. Bár cipőt és tiszta zoknit is tudtam volna adni neki, de nyári ruhában mászni megintcsak nem olyan autentikus. Igaz, hogy a siker garantált lett volna: tuti, hogy minden szem rászegeződik - főleg, ha már magasan jár... No, elnézést kérek a burkolt erotikáért. Mindezt korlátozzuk arra, hogy Zsolt ledobta az ingét, föltűrte a nadrágszárát, mászócipőbe bújt, majd megkért, hogy biztosítsam. Egyel jobbra indult el, és nagyjából háromnegyed útig jutott. A kucsfogást még meglépte (érzitek a képzavart?), de elfáradt bele, ugyhogy leeresztettem.

Ismét Anikó mászott, most ugyanott oroszban, majd kivette a karabinerét, otthagyott egy másikat, leereszkedett, összecókmókolt és hazament. Szó ami szó, erősen szürkült már. Zsolt nekiindult másodszor is az útnak, de most sem ért végig. Bekapcsolt a tériszonya, a feje meg nyilván tele volt a délutáni gondolatokkal, nem annyira tudott jelen lenni.

Egy srác a tőlünk balra futó útról aztán fölvitte nekünk a kötelet, kikapkodta a közteseket, így én is megpróbálkozhattam azzal, ami Zsolton kifogott - persze nekem sokkal könnyebb dolgom volt, felső biztosítással mászhattam.

Az út elképesztően szép volt! A Rókahegy is nyilván a Szemlőhegyi-Pálvölgyi-Mátyáshegyi-barlangrendszer része. Ennek megfelelően itt is borsókövek és kristálytűk váltják egymást. A fejlámpás mászások azért lassabbak, mert olyankor mindig gyönyörködni kell a csillogásban.

Egy-egy lépés és fogás nagyon nehezen ment. Talán még bele is kellett ülnöm, hogy rápihenjek. Végül azért sikerült - bár a térdeplős megoldásra nem vagyok büszke. A lényeg azonban, hogy erőlködtem jócskán, de sikerült fölérnem. Lent boldogan konstatáltam, hogy az alkarom fáradt. Ezt eddig csak műfalon tudtam hozni.

A szokásos esti program következett: a kötelek lehúzása, lehetőség szerinti kicsavarása és végül összeszedése. Ellenőriztük, hogy semmit ne hagyjunk el, majd beültünk Zsolték autójába, hogy leguruljunk a városba. A felszerelést visszavittem az irodába. A srác a portán meg is nézett. Nem csodálom. Mivel hátizsákot nem vittem (eddig Anikóéban volt ez a sok felszerelés, a másik fele pedig visszakerült Noémiékhez), rajtam volt a beülő, a ziazsák és a sisak, a kötélbabát ölelgettem, miközben mindenhonnan karabinerek, hevederek, sőt, még egy pár mászócipő is lógott rólam.

Lepakoltam, bringásnak öltöztem, majd hazasprinteltem - hisz a hegyen várt már Kira kutya, akinek ilyen későn szintén van már némi sprintelni valója...

Címkék: Maty Ajtonkivul Csellengés Sziklamászás Rókahegy