Tébolyító dimenziók hatnak az emberre. A távlat, a magasság, a hegyek koszorújának látványa, a Föld görbületének érzete. Ezért csinálom és ez után sóvárgok, amikor nem lehetek ott, valami nagy hegyen.

Amikor barátaim egyesített kupaktanácsa előttem ismeretlen okból úgy döntött, hogy idén ismét nekimegyünk a Großglocknernek, egyáltalán nem bánkódtam. Eddigi kapcsolatom ugyanis lezáratlan a heggyel. Jártam a csúcsán, de az az ember, aki ott járt, igazából nem én voltam. Részemről első megmászás volt az, minden körülménye új és veszélyes. Nem csak a bűvös cél elérése, de maga az életben maradás is rengeteg figyelmet és összeszedettséget igényelt.

Most viszont, hogy jártam már a csúcson, azzal a biztos tudattal indulhatok neki, hogy ha a körülmények nem fognak össze direkt módon ellenem, meg tudom csinálni, fizikailag, technikailag és pszichésen is – azon az úton legalábbis, amit bejárni tervezünk. Éppen ezért lesz érdekes, hogy most magamat figyelhetem. Sokszor olvastam már, hogy a hegymászás önmagunkról szól. Olvastam, csak nem értettem, pedig nem hülyegyerekek írták (Diemberger, Messner). Nekem eddig a hegyről szólt, de most talán saját magamra is jut egy kis idő közben, mert soha nem voltam ilyen jó fizikai állapotban, mint most. Úgyhogy: hajrá!

Pavluxek, Bandi, Tiger, Béci, Gina, Pietrele és Ulysses, a nagy fekete autó

Vasárnap éjjel kettőkor a Kals fölötti Lucknerhaus nagy parkolójában felverjük sátrainkat – alaposan megzavarva a már ott alvó vadkempingezők nyugalmát. Hajnalban aztán nem sietünk a felkeléssel, hiszen erre a napra egyebet nem is terveztünk, minthogy innen, 1900m-ről felvergődjünk az Adlersruhén, 3451m magasságban álló Erzherzog Johann Hüttébe. Egyedül Pietrele nem bír a koránkelő vérével, ő már reggel hatkor az ébredező szomszédokat vallatja. Ez azzal az eredménnyel jár, hogy egy magát hegyi vezetőnek mondó magyartól megtudja, a Ködnitztal keleti oldalán húzódó Mürztalerweg nevű út – amelyen felmenni szándékoztunk – a tavaszi kőomlásoktól járhatatlan lett, így célszerűbb lesz a Stüdlhütte érintésével, az Alte Kalserweg nevű úton, a Ködnitzkeesen (gleccser) át megközelítenünk a házat.

Kiadós reggeli és heveny fényképezkedés után megkezdjük hát a kapaszkodást a mormotafüttyös turistaösvényen és magunkat felülmúlva, 2 óra alatt fent vagyunk a Stüdlhütte (2802m) teraszán. Itt egy kiadós pihenőt tartunk, mielőtt nekifeszülnénk a gleccseren át az Adlersruhe sziklájának. Egyrészt meg kell várnunk a csapatnak azt a harmadát amelyik a felkészülés során a fizikai helyett a lelki aspektust helyezte előtérbe, másrészt mert ma mássza a Glocknert az Amore Tibore (Horváth Tibi Baráti Kör) Elit Öngyilkos Kommandója, s jó esély van rá, hogy velük itt a háznál találkozhatunk.

Eszünk, iszunk, prücskörészünk, virágokat fényképezünk, meg egymást. Aztán befut a csapatunk vége, majd, amikor indulnánk tovább, megérkezik az Amore Tibore brigád is: Schreiber Móni, Paul Ági akiket névről ismerek ... kedvesek és szépek. Sok időnk azonban nincsen most egymásra: ők lefelé igyekeznek a sikeres csúcstámadás után, mi pedig fel.

Délután egykor folytatjuk hát az utat, fel a gleccserre, s azon tovább, a sziklákig, egyelőre mély, kásás hóban, majd a teljesen hó- és jégmentes sziklán, ideálisnak mondható körülmények között 3 óra alatt érünk fel az Erzherzog Johann Hüttéhez.

Vasárnap délután a hétvégi tömegnyomornak nyoma sincs már, talán tízen lézengünk a recepció/tálalóablak környékén. 121 hálóhely van az épületben és állítólag tegnap a telt ház miatt innen is és a Stüdlhüttéből is el kellett küldeni embereket, akiket ráadásul elkapott az esti vihar. Szép kis vircsaft lehetett...

Kényelmesen elfoglaljuk előjegyzett szállásunkat, majd eszünk egy kiadós levest. Jó szokásunk szerint este hatkor már le is fekszünk. A lágerben dermesztő hideg van lefekvéskor, az est folyamán azonban csaknem mind a 30 hely elkel a teremben, s hajnali négyre már fűtés nélkül is 20 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, ami felkeléskor nem kellemetlen érzés.

Az első nap képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/GroGlocknerAzAdlersruheig#

Számomra igazán pihentető volt az éjszaka, egy zűrös hét után végre kialudhattam a 8 órámat és még álmodtam is, ami egyes szerzők szerint a tiszta lelkiismeret és a jó emésztés következménye. Persze nyilván az is sokat nyom a latban, hogy nincs bennem szorongás a hegyet illetően. Étvágyam viszont sehol sincs még hajnali négykor, amikor felkelünk. Némi kekszet majszolok, mert „enni kell!” és gyömöszölök belőle a zsebembe is, hogy majd, amikor utolér az étvágy, menetből megoldhassam a problémát. Ötre aztán gatyába rázza magát a társaság, meg a kötélről is sikerül eltüntetni az orbitális nagy gubancot, amit az újdonsült kötéltulajdonos (Pietrele) reábűvölt. Elsőként indulunk a hegyre, a házban ekkor még csak 2 hivatásos bergfűrer meg egy öreg japán kamikaze van talpon. Utóbbi épp reggelizik, amikor elmegyünk az ablak előtt.

Rohamosan világosodik. Enyhe emelkedőn haladunk s az első néhány száz méter után érzem, hogy kicsi a tüdőm. Mintha hegynek fölfelé futnék, ugyanaz az érzés, miközben alig ér fizikai megterhelés. Az órámra nézek: 650hPa a légnyomás itt, 3500m környékén, kétharmada annak a ~1000-nek, amit otthon megszoktunk. Persze semmi baj, ennyivel előbb fog a szervezetem turbó fokozatra kapcsolni. Mire megkezdjük az emelkedést a Hofmannskees-en (gleccser), már rendben vagyok.

A magashegyi napfelkelte mindig varázslatos és mindig más. Egyre intenzívebb sárgásvörösre festett felszálló párák, felhők, hegyoldalak. Aztán egyszer csak megtörténik a csoda: a felhő túloldalán felkel a nap és … azt nem lehet leírni.

A nyomcsapás a gleccser felső szakaszán a Glocknerleitl nevű kuloárba vezet. Meredek, összeszűkülő hasadék. Benne fagyott hókása, alatta tükörjég. Ezen fogunk felmenni a tetejéig. A mostani 0 fok körüli hőmérséklet mellett jól járható, de lefelé menetben lehet, hogy érdekes lesz...

Felérünk a sziklagerincre. Itt-ott havas. A hágóvas tehát a lábunkon marad, míg a jégcsákányokat egy sziklarepedésbe rakjuk, mert a további mászásban csak zavarnának. A sziklagerincről kitárul a panoráma: azok a távlatok és tébolyító dimenziók hatnak innentől kezdve reánk, ami miatt ide jönni érdemes volt. Én legalábbis ezért jöttem... Többféle boldogság van és ez az élmény az egyik.

Megyünk tovább. Hatan vagyunk, két kötélen. Előttem a két lány (Tiger és Gina). A másik kötéltrió Pietrele vezetésével csak pasikból áll. Saját tempónkban mászhatunk, nézelődhetünk, hiszen magunk vagyunk a hegyen, az első csoportok még most hagyják el a hüttét. A Kleinglockner (3770m) következik, aztán a nevezetes Glocknerscharte (csorba), majd a csúcs. Fél nyolckor érünk a csúcskereszthez (3798m). Hétfő van. Kollégáink most kezdik otthon a munkát. Én meg itt: mindenkit le kell fotóznom mindenki fényképezőgépével, telefonjával vagy más, fényképezésre alkalmatlannak tűnő kütyüjével. A végére már kezd egy kicsit tele lenni a puttonykám ezzel, így rólam nem is készül kép, mert már nincs kedvem pózolni, csak a csoportképen, abból is kinézek. Két éve belenéztem de az ronda volt. Hát, ez sem lett szebb...

Aztán következik a csúcscsokizás. Természetesen Tibi csokit eszünk, az Annapurnán májusban eltűnt Horváth Tibi barátunk tiszteletére, emlékére. Az egy Bécit leszámítva valamennyien másztunk vele valamit, jártunk nála Raurisban, leveleztünk, terveket szőttünk és jókat nevettünk; szóval a barátunk volt.

Kiélvezzük a csúcsélményt, amíg lehet, amíg ide nem ér a tömeg. Az első brigád egy szimpatikus házaspár, némileg ellenszenves, idősebb vezetővel. A bergfűrer gratulál a pár hölgytagjának (a pasinak miért nem?), hogy felmászott Ausztria legmagasabb csúcsára, majd a kezembe nyomnak egy fényképezőgépet (miért megint az enyémbe?), hogy legyek szíves... Elmormolok egy készséges, halk ..sszátok meg-et, majd ismét eltopogok a jól bevált csúcskereszt-fényképező sziklámra, aztán „csííííz!” és repül a kismadár.

Rohamtempóban indulunk lefelé, a Schartén még békében átkelünk, csak a Kleinglockneren kerülünk dugóba. Mi lehetett itt vasárnap, ha most 4-5 kötélegyüttes feltorlódása ekkora akadályt jelent? Szerencsére a csapatok harmada nem tülekedő, hanem udvarias és készséges, de legalábbis több esze van egy marék hangyánál, így viszonylag keveset kell várnunk azokra, akik nem is miránk várnak...

A kuloár üres, amikor megkezdjük az ereszkedést a lányokkal. Itt ér utol bennünket egy, a www.glocknerprofi.at bergfűrere által vezetett négyes. A lefelé menetet hátulról (fölülről) biztosító-irányító hegyivezető utasítására természetesen előzni akarnak és bemásznak Pietrele triója mellé, amikor az első két emberük elszabadul. Szerencsére a vezető még a szikláról biztosít, másként semmi sem állítaná meg őket, így is nagyon kicsi híja, hogy nem rúgnak le bennünket a mélybe. Miután rendeződnek a sorok, találkozik a tekintetem a vezetett parti elölmászójáéval. Egyáltalán nem haragszom rá, de valahogy kiolvasható a tekintetemből, hogy ne próbáljon meg még egyszer mellém, vagy a közelembe jönni itt, mert nagyon csúnyán ölök! Ezután szépen, a saját tempónkban, gondosan biztosítva, senkitől nem háborgatva leereszkedünk a kuloáron.

Sokat járt az eszem az elmúlt egy évben a tavaly nyári kicsúszáson, az Ortleren, a Lombardi-bivak fölött. Ott én voltam a hibás és aztán hiába kepesztettem, Tibi és a Tigris nélkül valószínűleg nem ment volna a megállás. Az pedig kevésbé vigasztaló, hogy – mint Diembergernél olvasom – ott maga Julius Payer is kicsúszott, sőt le is esett egy puha hókupacra, mert ezt a szabadalmat (a puha hókupacosat) azóta sem vezették be. Vigyázok hát most nagyon – és nem csak magamra.

Az Erzherzog bakancsszárítójában teljesen illegális ám annál kiadósabb tizenegyórait fogyasztunk, hátizsákból, miközben a vezetett partik továbbmennek lefelé. Kisvártatva mi is megkezdjük a ködben az ereszkedést a Ködnitzkeesre. Hátra maradok, mert ezen a szakaszon hagyományosan béna vagyok mindig. Most is. Én túrán soha nem ülök le; vagy megyek, vagy állok, de az Erzherzogban mindig valahogy szék kerül a fenekem alá, aztán a sztegoszaurusz hátáig is eltart, míg újra magamhoz térek a nagy ücsörgésből…

Szóval, békésen ereszkedik a társaság, én hátul kedélyesen csetlek-botlok, teremtett lélekkel is alig találkozunk, ködkísértettel még úgy sem, és előbb-utóbb a Ködnitzkeeshez érünk. A Stüdlhütte előtt szembetalálkozunk a Glocknerprofival. A holnapi kuncsaftokkal igyekszik fölfele, az E. J. Hüttébe. Hát ezért volt olyan sürgős, ezért kellett 10 ember életét kockára tenni! Azt a méretes orrát szívesen beleverdesném a hóba, ha ez nem lenne a helyhez – meg persze hozzám – merőben méltatlan magatartás.

Aztán a Stüdlhütte következik, ahol ránk nem várnak meglepetés-emberek, csak a civilizáció.

A második nap képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/GroGlocknerACsucsigEsVissza#

*   *   *

Grossglockner: kitüntetett hely, kinek ezért, kinek azért. Egy ideje azon szerencsések közé tartozom, akik már nem célként tekintenek rá. Barátomat tisztelhetem benne. Tegeződni persze sosem fogunk, mégis valami melegség, elégedett, jó érzés fog el, ha meglátom, vagy akár rágondolok. És ez az érzés sem egy modern, új valami.

98 éve írták: "Félálomban is látom még a Gross-Glockner harangalakú nemes csúcsát, borzongással látom az alattunk tátongó gleccserhasadékokat s gondolatban kéjjel szívom a gerinc éles levegőjét s a napsugarat. ... Bár találnának mások is ugyanannyi megnyugvást, megelégedést és örömet a Gross-Glockneren, mint mi...!" Turistaság és Alpinizmus 1914. január 15., Kátai Ernő

Címkék: Grossglockner Tirol