Április végén megvolt az első 50 km-es teljesítménytúrám, a Gerecse 50. Elég vidám hangulatban teljesítettem és a kánikulát leszámítva, az élményekből csak az enyhe izomláz maradt és egy kissé begyulladt lábköröm. A táj nem igazán ragadott meg, így meg is fogadtam, nem fogok részt venni 50 kilométeres vagy ennél hosszabb. A Zemplén viszont más. Oda bármikor.

A Magyar Turista mellékletében láttam meg először a Kazinczy túrákat. Kóstolgattam az érzést, mi lenne ha... A péntek esti túra vonzott leginkább, mert az érintette a kedvenc Északi Zöld útvonalamat, de a munka miatt maradt a szombat esti időpont, amelyik a 200 km-es és a 100-km-es táv utolsó szakasza is volt egyeben. Még sohasem vándoroltam egész éjszaka, így nem tudtam, mire kell leginkább készülni. Hideg lesz? Mit egyek? Mit igyak? Bírom-e ébren, menetelve? és más ehhez hasonló kérdés foglalkoztatott. A hátizsákomat is telepakoltam, szerencsére a vastagabb pulóvert kihagytam – elvégre ismét kánikula várható.

A kiírás szerint a rajt 20-22 óra között volt, így az indulást a Füzér felé tartó busz időpontja határozta meg, menetrend szerint az átszállási idő 6 perc. A későbbi csatlakozással  22 órára érkeztem volna meg, inkább nem kockáztattam az időn túli startot. Korábbi zempléni emlékeim szerint bármelyik busszal elértem az aktuális újhelyi vonatot, de fordítva nem volt még tapasztalatom, így amikor már 10 perce állt a vonat, kissé ideges lettem. Amikor Sárospatakot 18:10-kor hagytuk el, már teljesen felesleges volt az izgalom, hiszen vagy megvárja a busz a 15 perces késéssel érkező vonatot vagy nem. Az előbbi forgatókönyv valósult meg, 4 busz is várta a budapesti sebest. Persze, amikor felszálltam a sárga járműre, egyből világos lett miért – teljesen üres volt.

A távolsági busszal átmentem Széphalmon (innét indult péntek reggel a 200 km-es túra), majd a két Regmec, Mikóháza és Pálháza következett. Eszembe is jutott, hogy szinte napra pontosan 4 éve fedeztem fel ezt a tájat – akkor is EB-döntő volt. Ez a vidék még a buszból is szemet gyönyörködtető! Fél 8 körül meg is érkeztem Füzérre, ahol szinte egyből megpillantottam a rajt pontját. Nem kellett megvárni az este 8-at, hanem indulhattam is – utólag ezért különösen hálás voltam! Az utazás során átizzadott pólót frissre cseréltem és a Kék jelzésen búcsút intettem Füzérnek. Az előzetes tippem bejött, hiszen Nagyhutáig az Országos Kékkel megegyezett az út, így a kéktúra füzetem sem volt nálam hiába. A startnál kapott igazolófüzet tartalmazott minden lényeges információt, volt benne szintvonal metszet és szakaszonkénti leírás egyaránt.

A 2009-es térképen még ösvényként szerepel, de a valóságban egy betonút visz el Füzérkomlósig. A szalagozás néhol kisegítette a kéket, ez bizakodásra adott okot. Fél 9-kor már enyhén vöröslött az ég, amikor a Nyíri-patak mellett vezető ösvényen voltam. Társakkal nem találkoztam, így elkezdtem készülve az éjszakára. Elég sűrűn néztem a térképet, tájolót, így mindig be tudtam azonosítani, hol vagyok. Hoppá, ezt az utat majdnem benéztem! Közben két őz is elügetett a közelben. Enyhén bozótos, majd nyakig érő, végül egyre durvábban csalánossá vált az út – méltatlanul az Országos Kékhez, ráadásul a jelzések is ritkábban találhatók! A meleg ellenére inkább felvettem az inget, mint a legjobb védőruhát. No, ez az a szakasz, amit soha senkinek nem ajánlok. Szerencsére még világosban túléltem a dzsungelt, be még nem sötétedett, de az erdőben már felvettem a fejlámpát. Negyed 10-kor a hold már fenn volt.

Az első ellenőrzőpont Bózsván volt, ami egyből pecsételő hely is. Az első falu láttán megörültem, ami mint kiderült, Kisbózsva volt. Egy néni útbaigazított, de én inkább a térképre hagyatkozva mentem. Hiba volt, kb. húsz perces időveszteség. Egy nem jelzett betonúton kellett mennem, utólag elolvastam az itinert, ahol minden helyesen szerepelt...Háromnegyed 10-kor értem be az igazi Bózsvára, ahol a tavat megkerülve megtaláltam a kéktúrás pecsétet – élmény volt fejlámpával készíteni a lenyomatot! A messzi távolból a pontőrök már integettek, természetesen őket is felkerestem. A gyors köszöntés után megkérdezték az egészségügyi állapotomat, mire jeleztem, hogy én csak 9 km-en vagyok túl. Egy pohár szörp után indultam is tovább a Huták felé.

Az erdőben kezdtem kitapasztalni, hogyan is kell éjszaka túrázni. Szinte állandóan mozgott a fejem, fel a fákra, le az útra, majd a térképre. Az első pár száz méter után beértem egy völgybe, ahol törpeként éreztem magam a magas fák között – kissé félelmetes is volt, a jelzéstől is eltértem kissé, majd a távvezeték segítségével visszataláltam. 22:20-kor érkeztem be Kishutára, a fejlámpa helyett a közvilágítás nyújtotta a fényeket. Még mindig elég volt egy póló, kellemesen meleg lévén. Este 11-kor Nagyhután belecsöppentem az éjszaki életbe – a buszmegálló mellett a polgármesteri hivatalnál tartott buli, élőzene és miegymás. Nekem a legfontosabb teendőm a kéktúrás pecsételés volt, sajnos a bélyegző eléggé amortizált állapotú.

Nagyhuta végén frissítőpont volt, ahol megettem egy banánt és ittam az otthonról hozott Gatorade italból. 23:20-kor már útban voltam a kék négyzeten Eszkála-rét felé – az erdőbe még jócskán behallatszott a zene...A jelzések éppen elegendőek voltak, néhol csak pár száz méter után, ilyenkor a térképre és tájoló hagyatkoztam. Az ösvény a gerincen vezetett, alattam a Repka-völgy, fölöttem a majdnem teli Hold. A szúnyogok már jelentkeztek, de még nem olyan intenzíven. Miközben a Pap-hegy felé tartottam, hirtelen július elseje lett. Két fejlámpa közeledett lefelé a hegyről, rá is köszöntem a kollégákra. Kiderült, hogy ők tudnak egy rövidebb utat visszafelé...Nos, én még annak is örülök, ha nem tévedek el, hiszen nappal még sosem jártam errefelé, nemhogy éjszaka!

Eszkála környékén eltűnt a kék négyzet vagyis rossz ösvényre kerültem. Próbáltam beazonosítani magamat, de csak nagyjából tudtam hol vagyok és pontosan kellett volna. Nem volt kedvem visszamenni az utolsó jelzéshez – az ösvény mindkét irányba lefelé vezetett. Az óra 0:20-at mutatott, kezdtem kétségbe esni! Egy nagy sóhaj Isten felé...És hirtelen megjelent két fejlámpa kicsivel alattam! Kiáltottam, nem volt válasz. Elindult egyik majd másik irányba az ösvényen, hátha csak elnéztem valamit. Ekkor újra megjelentek a fények – elkezdtem rohanni és hangosabb kiabálni. Jött a válasz és hamarosan megjelent két ember is. Ők a kék négyzeten voltak, csatlakoztam hozzájuk és hálákat rebegtem.

0:40-kor bekerült az igazoló füzetembe a Kazinczy pecsét, a megtett út 20 km vagyis a sebességem 4 km/óra. Nem gondoltam, hogy ennyire lassú leszek, hiszen 4,5-5 km/órával szoktam túrázni – viszont nem éjszaka. A gyomrom elkezdett csikarni és még 8 órán keresztül egészen a célig folytatta. A két túratárs: András és Marci, nálam sokkal tapasztaltabb versenyzők – ők a 200-as távot teljesítették. Kis hátizsák, terepfutócipő, kifogástalan öltözék és semmi alvás két nap óta. András rekordja eddig a 132 óra alvás nélküli túrázás – ha nem látnám, nem hinném el, de így... Eszkálától a tájékozódással sem kellett foglalkoznom (Outdoor GPS) és a fejlámpa fényét is visszavettem (konvojban haladtunk). Fél 2-kor a Zsidó-rét felé tartottunk, ekkor már kezdtem fáradni. Az igazi lejtmenet Makkoshotyka előtt fogadott minket, a szalagozás kiválóan helyettesítette a hiányos kék jelzéseket. Megint csalán és benőtt ösvény az OKT-t – ezt sosem fogom megérteni...

2:45-re érkeztünk a harmadik ponthoz, a Meczner-kúriához. Itt is van kéktúrás pecsételőhely, de a kocsma zárva van (milyen meglepő!) és ezt a lenyomatot egyébként is tavaly már beszereztem. A gyomrom egyre rosszabbul volt, próbáltam enni kenyeret – nem ment. A frissítőponton egy sárgarépát viszont elrágcsáltam és ittam rá szörpöt, kb. félóráig jól voltam, majd kezdődött újra. A túra java még csak most jött! Hogyan lehet megtalálni Tengerszemet? Csak követni kell a piros tanösvényt! Jó, de melyiket?! Igen, bármilyen furcsa, egy kilométeres körzetben minden elágazásnál piros T jelzés fogadott. A GPS-en nem szerepelt megfelelően az útvonal, a térképen sem tudtam kiigazodni. A túratársak végül (és velük együtt én is) lementek egészen a Benkő-kútig és onnan vissza a Megyer-hegyre. Otthon elolvastam az itinert: a Ciróka-nyakig kellett volna a PT-n menni és a szalagozást követni – hát ez nem jött össze...Ennek köszönhetően, másfél óra bolyongás után 5:10-re értünk a negyedik ponthoz. A gyomrom miatt egyre gyengültem, lassultam. Közös megegyezéssel elváltunk egymástól, és a 200-as kollégák előre siettek.

5:30-kor fejben feladtam, a 12 órás szintidőnek vége. A napfelkeltéről lecsúsztam, tántorgok. 5:40-kor a károlyfalvi elágazásnál volt egy frissítőpont, ott összeszedtem magam és eldöntöttem, akármilyen lassan is, de elvánszorgom a hátralévő 10 km-ert. A tempóm egyre lassult, a szúnyogok egyre többen voltak. Ha megálltam pár másodperc és körbevettek – így maradt a meleg ellenére a hosszú ing. 6:30-ra értem a Rákóczi-fához, ahol a pontőrök az igazolás közben székkel kínáltak és biztattak, még beérek szintidőre (7 km, 1:10 alatt). Esélytelen. Szégyen ide-oda, elővettem a túrabotokat és azzal vonszoltam magam. Csak otthon jutott eszembe, hogy megint elfelejtettem megnézni a híres fát...Ezen a szakaszon már tavaly jártam, hamar a Bányi-nyeregnél leszek – gondoltam. Mégse. Ismét benéztem egy részt, ÉK helyett DK felé tartottam. Korrekcióként meg akartam fogni a főutat, ez sikerült is, de közel fél órát mentem még észak felé, míg elértem a Bányi-nyerget. Ekkor volt 7:40 – ennyit a 12 órás szintidőről...

3 km volt hátra, eddigi túráim legnehezebb szakasza. 160 méter szintemelkedés – már nagyon kibuktam, nemcsak fizikailag, hanem a 8 órán keresztül állandósult szúnyog invázió miatt. Az órám 8:08-at mutat és még mindig felfelé, sehol a Nagy-nyugodó nyereg! Szerettem volna valahol pihenni, de ha csak megálltam, körbevettek a szúnyogok! Maszkot húztam magamra egészen a szememig, azon át lélegzem. Végre nehezen felérek, no most meg mehetek le a meredek K+-en... A térdem bicsaklik, pedig már nincs sok hátra. Szembejön egy friss túrázó, Zemplén-térképpel a kezében. Köszönök, de nincs válasz – gondolom elég rémisztő lehettem. Aztán kis idő után megjelennek az első házak, botorkálok le a macskakőn. Negyed 9 van, az első kertjében levő lakost megkérdezem: "Messze még a Kovács-villa? Nincs, csak 100 méter..." Reméltem, nem téved sokat, mert már lépni sem tudok. Végül meglátom a célt és tyúklépésben megtettem az utolsó métereket. Gondolom, nem kell ecsetelni, hova vezetett az első utam...

A szintidő túllépés ellenére oklevelet kaptam a 12 óra 55 perces teljesítésről és a kitűzőt is postázzák. Az egyik szervező levitt a vasútállomásra és a 9:47-es vonaton próbáltam kipihenni a fáradalmakat, amiket végül csak az EB-döntő előtt-alatt-után sikerült véglegesen.

Köszönet a szervezőknek a túráért!

Címkék: Zemplén éjszaka