Kedves Guruloo,

Először is elnézést kérek a késlekedésért, kezdetben a szokásos Dorsos kapkodás, mostanában - remélhetőleg csak ideiglenesen beállt - ihlettelenség is közrejátszott. Mindazonáltal nem felejtettem el, írtad, hogy írjam meg erdélyi kalandjaim. Íme:

Évek óta szerettem volna eljutni Erdélybe, valahogy mindig más lett belőle, vagy nem volt kivel menni. Faggattam őket, akik már jártak ott, legtöbbjük visszajáró. Meséltek vadregényes helyekről: hegyekről, völgyekről, patakokról, végtelen erdőkről, medvékről . Megbúvó falvakról, az ott lakó emberekről. Látatlanban is a régi és új mesék képzeletbeli helyszíne lett számomra: Ábel rengetege valahol az Üveghegyen túl, ahol a Magyar Mennydörgős sárkányok is laknak (Harry Potter ), és persze Te is Guruloo (midőn ezen sorok fogannak, valamilyen rejtett oknál fogva újfent nem találom a blogok között amit legutóbb írtál )

Hát most összejött, utolsó pillanatban lefoglalva Pünkösd hétvégéjén. Péntek hajnalban indultunk Pestről busszal, Nyíregyházán, Szatmárnémetin, Nagybányán keresztül át a Gutin-hágón, Máramarosszigeten, Deszefalván Borsafüredre. Program: túra, vonatozás, templomok.

Estére értünk ide, a lemenő nap fényében láttuk a Radnai-havasok legmagasabb csúcsát a Nagy-Pietroszt. Még volt rajta hó . Szállásunk a síparadicsom kellős közepén egy kis panzióban (Medve) volt.

A túra szombaton: fel a Gargalóra. Felvonattuk (tudom, embargós ) magunkat, majd kis kaptató a régi felvonó mellett a fekete sípályán. Felérve a Stiol-fennsíkra szélesre tárul a látómező, alant, mélyen a völgyben Borsafüred, észak fele a Máramaros lankás csúcsai, másik oldalon a Radnai-havasok főgerince. Színpompás tavasz volt, zöld szőnyeg mindenfelé krókusszal, mocsári gólyahírrel, enciánnal, havas szépével, rododendronnal meghintve. Itt-ott patak szalad, néhol a csupasz sziklák látszanak ki, véletlenszerűen. Valahogy nem siettünk. Nem sütött a nap, kicsit fújt a szél, kicsit borús volt, de csak ittuk a látványt, lapozgattuk a meséskönyvet. Messze tőlünk egy nagyobb patak túloldalán birkanyáj legelészett. Egy fehér juhászkutya jött velünk kitartóan: vagy birkáknak nézte a csoportot, vagy úgy gondolta van mitől megvédeni bennünket (persze nem járt rosszul velünk, csurrant-cseppent neki elemózsia is). Lassan közeledtünk a Gargalóhoz, ami egy beomlott kalderára hasonlító vonulat kicsit kimagasodó közepe. Megebédeltünk a tengerszemnél, tovább araszoltunk az Aranyos-Beszterce forrásához. Közben az időjárás kezdett morculni, mintha a hegy szelleme próbára akarna tenni bennünket: elég bátrak, elég kemények, elég elszántak vagyunk-e? Eddig hívogatott, most viszont a zord arcát mutatja, vagy csak figyelmeztet? Aki úgy döntött, a csúcsra már nem szeretne feljönni, itt megvárhatta a csapatot. Alig vártam, hogy nekiinduljunk, az öltözködést sikerült alulterveznem, vacogtam mint a vadászkutya. Adódott valaki a csoportból, aki toronyiránt szeretett volna felmenni az áfonyáson keresztül, kaptam a lehetőségen, és velementem. A többiek az úton, a Gargaló-nyergen keresztül. Félúton azért felmerült bennem, hogy talán mégsem volt jó ötlet, lenézve azért a tériszony kerülgetett egy kicsit. Viszont felmelegedtem. Felérve a “kaldera” peremére, végre a másik oldalra is kilátás nyílt: arra volt egész Erdély, a Fogarasi-havasok, Bihar-hegység, hegyvonulatok a láthatárig. Település csak elvétve, mélyen lenn a völgyekben. Még egy utolsó kaptató a gerincen, hófoltokon keresztül, és fel is értünk a csúcsra. Mintha évszakot váltottunk volna, hideg szél fújt, esőterhesen lógtak a felhők, lehetett vagy 4 fok. A Nagy-Pietrosz csúcsa már felhőben volt. Megünnepeltük magunkat 2158 méteren, körbedícsértük a kutyát, hogy ő is feljött velünk, majd elkezdtünk ereszkedni. A fennsík széléig ugyanazon az úton haladtunk, majd lekanyarodtunk a Lóhavasi-vízesés felé. A két választható út közül a rövidebbet, de majdnem függőlegeset választottuk lefelé. Így utólag visszagondolva kész csoda, hogy mindenki leért ép térddel, bokával. A vízesés alsó szakaszánál megpihentünk, majd este értünk vissza Borsafüredre. Még találtunk kisboltot nyitva, medvés sörrel (nem fordítva ) ünnepeltük a sikeres túrát. A kutya is elbúcsúzott tőlünk, majd visszaindult a sípályán. Összességében a megtett út mindössze 12 km lehetett a szint 860m fel, 1240 le - kellemesen elfáradtunk. A térd és boka erózió okozta fájdalmakat házi pálinkával próbáltuk orvosolni - elvégre kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben orvosság, vacsora után az ízületeinket, (és mások idegeit) a ping-pong asztal körül tovább romboljuk.

Vonatozás, esőnap: Másnap reggel a szállástól körülnézve kicsit máshogy festett a táj, annyira lógtak a felhők, hogy a hegyek jó része nem látszott. Lent a völgyben eső esett, Pietroszon viszont friss havat láttunk amikor előbukkant a felhők közül. Pityergős időben utaztunk Felső-Visóra. A Vasér-völgyben fut a vasút 56 km hosszan, amit 1930-ban építettek, és máig használnak a kitermelt fa szállítására. Hétvégente túristák utaznak a vonalon. A Vasér folyót követi a keskeny nyomtáv fel a Máramarosi-havasokba, egészen az ukrán határig. Órákig utaztunk felfelé majd vissza, mindössze 10 km/órával haladtunk. Lehetetlenül zöld rétek és erdők “húztak” el mellettünk. Benn a hegyek közt a “végállomáson” időztünk pár órát, piknikeztünk, nézegettük a vagonok, mozdonyok logisztikáját. Gőzmozdony, kézi hajtány, mintha múzeum elevenedne meg, a méretük miatt ugyanakkor játékvonatnak tűnnek. A Diósgyőr 1898 feliratot olvasva a sínen olyan érzésem volt, mintha homlokon koppantottak volna: visszafele utaztunk az időben is míg ideértünk? Vagy az idő itt megállt a hegyek közt?

Rövid túra: az időutazást a vonatozás után a Borsai hágóból indulva az ezeréves határnál folytattuk. Itt futott az Árpád-vonal amit a II. Világháború során építettek ki: lövészárkok, ütegállások, bunkerek. A mai napig láthatók a nyomai.

Templomok, Deszefalva: óriás vagyok, fejet hajtok a szemöldökfának a magas küszöbön átlépve. A sok évszázados a faépület, kívül sötétbarna, majdnem fekete, mintha festve lenne, belül két helységet rejt, az alacsony előtér után a tágasabb templombelsőt: mindössze szobányi, de több emelet magas terem. Falain tenyérnyi szabad, kihasználatlan felület sincs: a néhol kezeletlen fal minden négyzetcentimétere kétezer éves történetet mesél, tanít, hat, próbál helyes utat mutatni. Némelyik mintha gyerekrajz lenne, míg más képeket mintha más festett volna és ügyelt minden részletére. Csak játszom a gondolattal, milyen lehet az örökkévalóságnak (ezek a képek több száz évesek!) faragni, festeni? Gyarló énem saját jelentéktelenségem gondolatával játszik, míg másik, a bölcsebb, hálás, hogy mindezt láthatja.

Évek óta szerettem volna eljutni Erdélybe, valahogy mindig más lett belőle…

‘Idén először végre Erdélyi tájakon jártam, eljutottam Hozzád. Elképzeltem milyen Leszel. Kiderült fantáziám szegényes, csalódtam is benne. Tetszett amit láttam, hallottam, azóta is gyakran Nálad felejtem gondolataim, és várom a következő találkozást . Kérek még….’  

Szívélyes üdvözlettel,

Dors

Címkék: Erdély Radnai-havasok Máramarosi-havasok