De hol van az a Mát? Ha a hollót meg a követ egymás mellé rakod, már jó helyen keresgélsz. De vigyázz, az első gondolatod nem helyes! Ne a helységnévtáblákat nézd, hanem a domborzatra vonatkozó feliratokat.
Gyuri hívott föl valamelyik nap, hogy a Bakancsos névre hallgató baráti társaság, túraklub, gittegylet vagy bármi más egy mátrai kiruccanást tervez a hétvégén. A célpont a Hollókő nevű sziklafal, hogy lehessen mászni. Ott aztán lehet várromokat keresni, kekszet enni a fal tövében, nézni, ahogy a másik beleesik a kötélbe, majd segíteni neki a megszorult csomót kikötni... szóval a lényeg, hogy érezzük jól magunkat!
A program egyébként a Gyűrűk Ura (vagy a Csillagok Háborúja? – valójában műveletlen és tapló vagyok, mert egyiket sem láttam, olvastam, ismerem...) trilógia befejező része. Minden alkalommal más csapatból hív meg embereket a Főgonosz szerepére. Az utolsó epizódhoz a Csellengést választotta, amit én fogok képviselni.
Vasárnap reggel tehát – a szokásos udvariassági késéssel, amit Kira kutya sétáltatására kell fognom (nem kakil gombnyomásra...) – Gyurival és Verával találkoztunk a Blahán, hogy aztán az M3-as autópálya kivezető szakaszánál megtöltsük az új autóját régi cimborákkal. Akik nekem újak. Hogy aztán öten száguldjunk tovább ötösben a hármason. Gyöngyösig. Aztán M betű kuka, a szám viszont hízik. Huszonnégyig. Ezen az úton érjük utol a többieket, akik már nyilván tűkön állnak. Sok van belőlük. Néhányat már láttam, másokat még nem. De akit igen, azokkal is találgatni kell, hogy hol és mikor. Aztán meg elindulni, mert sosem érünk oda.
Hova is? Mondtam már: Mátra. De ha nem hiszed, kérdezd meg attól a bácsitól. Azt sem kell, kérdez ő: hova is? Aztán mutat. Magyaráz. Mi megköszönjük, ő elköszön.
Hegynek föl, bokorba be. Száraz a vidék, de megsegítjük a reggeli harmatot. Ketten is.
Gyalog, mint a bodza. Vagy a kakukk. Hegynek föl. Bokor helyett erdő. Bokorerdő.
Az úton beszélget a sok bakancsos – még ha épp sportcipőt visel is. Én egyelőre keresem a kapcsolódási pontot. Hiába, ilyenkor mindig érzem, hogy alapvetően zárkózott gyerek vagyok. Mindazonáltal jár magamnak a vállon veregetés: az utóbbi években rengeteget faragtam le ebből, sokkal nyitottabb lettem.
Fél órácskát megyünk, mire fölérünk a Hollókőhöz. Az út odáig nagyon szép, nagyon kellemes. Az erdősebb részeken picit harmatos még. A kamásli azért túlzás volt. Mentségemre szóljon, hogy előző nap esett az eső, hogy megkérdeztem a többieket, szerintük kell-e, és hogy nem én voltam az egyetlen, aki fölhúzta.
A fal tövében az első dolgunk, hogy végignézzük az utakat. VII+, VI-... Azt hiszem, eltévedtem. De nem, ott végre van egy IV-es is. A Lányok útja. (Gyuri a nap folyamán valamikor viccből be is szól, hogy ne legyek má' lány, másszak tisztességesen.)
Mire eljutok oda, hogy oroszban meg merném próbálni, addigra Kriszti és Kriszti (az egyiküket a könnyebbség kedvéért nevezzük Tojásnak) már fönn is van a sziklafal tetején. Persze ők hátulról kerülték meg.
Első körben biztosítok, majd a Málnától kapott sisakban ellenőrzöm, tudok-e még oroszul. A karom tisztességesen húzódik, mindazonáltal a nehézségek inkább pszichések, semmint fizikaiak. Azért hazugság volna azt állítani, hogy itt-ott nem küszködöm. És megértem azt is, hogy Ádám mire és miért mondta tavaly, még a mászótanfolyam elején, hogy a Mátrát is meg kell néznünk egyszer. Valóban, a kristályos szerkezetű, vulkanikus eredetű kőzetnek egészen más a tapintása is, mint a jó kis mészkőnek. Az üledékes kőzetbe ugyanis a víz és az évsokszázadok igen szimpatikus zsebeket vájtak. Elképzelésem sincs, milyen lehet egy nehezebb, áthajlásokkal tűzdelt utat mászni. Ennek tükrében az Akasszámá'! névre hallgató út etimológiáját nem is nehéz megfejteni. Egyelőre azonban messze vagyok attól, hogy ezen kelljen gondolkoznom. Inkább lejövök, hogy körbejárjam még egyszer a falat. Az egyik sziklaorom kísértetiesen hasonlít egy kísértethajóra. Aztán ahogy odapillantok a fehér festésre, amely a nevét (Hajó) hivatott elárulni, megállapítom, hogy nem érdemes Spanyolországba költöznöm viaszgyárosnak. Már csak azért sem, mert ott igen durva recesszió van. (Bár a spanyol viasz tőzsdei árfolyamáról annak ellenére nincs semmi fogalmam, hogy egy – helyesebben két és fél – gazdasági havilapnál tördelek.)
A pihenő után megpróbálkozom egy másik úttal. Azt mondják, az is IV-es. Itt azért küzdenem kell a kiszállásért. A stand, az út vége a platón van. Kimászni nem sikerül szépen. Még térdelek is a sziklán, amiért Skati már az oviban megfeddett. Most Gyuri szól be érte kedvesen. De tudja, hogy az első mászásom több mint egy éve, így nagyon megdicséri a produkciómat.
Annyira visszatér az önbizalmam, hogy megpróbálkozom a Lányok útjával – elölmászásban. Tőlem ez nagy teljesítmény, mert oroszban is van bennem némi félsz, de amikor eleve 2-3 méter zuhanással kezdődik egy beleesés, és csak utána fog meg az expressz és a mászótársam, ott az a bizonyos zabszem keresztbe is fordul. Ebből is látszik, hogy még nem sikerült egy tisztességeset esnem, amikor is a biztosítási pont fölött esem bele a kötélbe.
Most is hagyománytisztelő vagyok, és végig a falon maradok. Az meg különösen nagy teljesítmény, hogy egyszerre két utat is mászom (az egyik Gyuri szerint V-ös): úgy cikkcakkozom a falon, hogy nem lehet öröm nézni. Ilyen kötélvezetésért szerintem kivágnának bármelyik alapfokú mászóiskolából. Engem azonban az sokkal jobban motivál, hogy egy-egy átharántolással fele olyan magasan lévő nittfülekbe kell betennem a közteseimet, mintha az útban maradnék. Így fogy el mind a hat sling egy olyan úton, ahol négy nittet rögzítettek a sziklához. De végigmegyek, és – térdelve – ki is mászom a platóra. Nem életem mászása, de amennyit én elölmászóként letettem az asztalra, egy ekkora műtét és ennyi kihagyás után igazán büszke vagyok magamra.
A mászások szünetében voltam fönn a szikla tetején, hogy Tojással beszélgessek. Aztán megjelent egy közvetlen, jókedélyű, beszédes figura, akiről kiderült, hogy az utak egy részét ő építette ki. Amikor csak teheti, itt van kint a falon. Közel lakik, megteheti. Most egyedül jött ki, mert a fia – aki többszörös bajnok mászó – nem tudott vele tartani. Ő is csak gyógymászni jött, mert tegnap még láza volt.
Tojással aztán csatangolunk egyet a környéken. Mint kiderült, egy agancsot kerestünk. A párját sajnos nem leltük meg – bár a többiek mindenképp vissza akartak zavarni érte. Végül nászajándék lett belőle.
A legnagyobb szünet viszont a várkereső túra volt. Miki vezetésével hegyre föl, dombról le. Iránymenés, iránytű, iránytévesztés. Ugyanaz a domboldal föl és le, csak ötven méterrel odébb. Szarvasbogár, művészfotó, túratársak művészi elvesztése és megtalálása. Hozzá telefonos segítség. Persze nem az elvesztéshez, azt mindenki egyénileg megügyeskedi, ha akarja.
Amikor már minden talpalatnyi helyet bejártunk egy kilométeres körzetben, egy völgybe mutató meredély szélén leül az elcsigázott társaság elcsigázottabb fele. Kullancsokat vadásznak le magukról és egymásról. Rajtam egy sincs, pedig engem különösen szeretnek. Vannak még nemvéletlenek.
A tegnap este összeütött salátával kínálom a csigaképűeket. Az egyik felét motiválja az energia, a másik felének a várrom nyújtotta kihívás ad energiát. Akiknek én adok, tesztelik a spork-készletemet. Legalább ellesem, hogy a félbehajtóst hogyan lehet rögzíteni, hogy ne automata üzemmódban csukódjon, hanem viselkedjék harántcsíkoltan, azaz akaratlagosan. És az akarat az enyém legyen, ne pedig az övé.
Learatom a babérokat. Nem a salátából, abba nem tettem. A babér mellé kapok iható csúcscsokit. Finom. Boci ízű.
Az expedíciósok visszatérnek hozzánk, az I. táborba, hogy aztán egy rövid élménybeszámoló után együtt keressük meg az alaptábort. Örülnek, mert bár nem azt, amiért eredetileg elindultunk, de egy másik romot meglelnek. Egy olyat, ami még hiányzott a repertoárból. Így nem volt hiábavaló a kitérő, a kiruccanás, a kirándulás, avagy kinek mit jelentett ez a rövid órákban mérhető keresgélés.
Kullancsokkal és élményekkel megrakva, egy kiadós leégést összeszedve érkezünk vissza a fal tövébe. Az nem túl trendi időrendiség betartása végett be kell jelentenem, hogy a felszarvazás – oppárdon, agancskeresés – csak most következik, rádolgozandó az amúgy is pecsenyére sült vállamra.
Mire felszarvazva visszatérünk, a többiek már lehúzták a köteleket, a rolót, hogy elinduljunk hazafelé. Azonban nincs egyenes útirány: egy vargabetűt bele kell tenni. Megállunk, hogy kifosszuk a gödöllői Erzsébet-park bejáratánál lévő fagyizót. Meghívom az útitársaimat. A fagyi hasonlóan jó, mint évekkel ezelőtt. A park pedig hasonlóan szép és kellemes. Közös frizbizés indul, amit elsőre lehetetlennek tartok, aztán lassan-lassan kezdek ráismerni az ízére. (Ezért kellett sokszor szájjal elkapni.) Megállapítom, hogy ez mégsem labda, úgyhogy egy féllel esélyesebb számomra a fagyott méhecskés folytatás, mint mondjuk a futballhuliganizmusé. És fölismerem, hogy ebben is jobb kezes vagyok.
Fagyi után a park másik fele következik, ahol a mamutfenyők nőnek. Gyuriék frizbiznek. Nagyon élvezik, hogy végre egyformán ügyes partnerrel játszhatják a játékot. Mi, mint maradék, a fűben heverünk. Amikor Gyuriék is megunják a játékot, közénk heverednek. Nem sokáig: esteledik, úgyhogy fölszedelődzködünk, hogy visszainduljunk az autókhoz. Ott aztán érzékeny búcsút veszünk egymástól, hogy ki-ki irányba forduljon. Ez nekünk Budapestet jelenti, ahol Gyuri mindenkit visszafuvaroz a saját origójához: Málnáékat az ő kölcsönautójukhoz, engem a Blahára.
Annyira föllelkesültem azon, hogy jól sikerült a mászás, hogy beavatom őket a Hochalmspitze-tervünkbe, amit Imivel találtunk ki. Odáig viszont még jócskán kell mászni – kint is, bent is –, hogy meglegyen az erőnlét.

Címkék: Maty Csellengés Mátra Hollókő Sziklamászás Várrom