A második túranapon a századik születésnapját idén ünneplő Alpenverenisteignek vágunk neki. A Hoyo mellett ez a Rax legrégibb útja. Nincs agyonbiztosítva, mégis viszonylag könnyű vonalvezetése, gyönyörű és látványos fekvése, ugyanakkor izgalmas szakaszai miatt nagyon szeretek ügyesebb kezdő csoportot idehozni. Aki ezen túljut, az már jó eséllyel vasaló marad. (Főleg most, hogy másnap kapnak egy még ennél is látványosabb utat – de pssszt! Ez még titok!)

A reggel már a nulladik kilométernél kavarral indul. Zsolt egy picit később jött utánunk (technikai szünetet tartott), így gondoltam, hogy az aszfaltútról való lekanyarodásnál megvárom. Dani viszi előre a csapatot, Krisz lesz a záróember. Utánaszólok, hogy az elágazásnál majd jobbra, lefelé a völgybe. Aztán várok, várok, majd visszaindulok, hogy Zsolt is megvan-e. Jön már, úgyhogy együtt rohamozzuk meg a Grosses Höllentalt. Egyszer csak föntről leszól egy hang: „Nem arra!” Mivel nem az Úr volt, mertem feleselni: „Nem arra!” Aztán lerakom a hátizsákomat, mondom Zsoltnak, hogy lehozom őket, majd fölszaladok a Wachthüttelkamm kezdeti szakaszán. Itt tárgyalásba kezdünk, hogy kinek van igaza. Elmagyarázom, hogy jöhetnek ott, de majd csak holnap, és inkább lefelé javaslom, ahol a tényleges utunk vezet. Aztán Danival próbáljuk a kavar okát megfejteni. Nem jutunk semmire, szerinte mindent jól csináltak, mégis oda vezetett az ösvény. Emiatt már nem megyünk vissza, hogy megnézzük, de másnap aztán kiderül: egy szakaszon balra fordultak, mert fönt magasan látták a kék jelzést. Amely – rendkívül logikusan – mind az Alpen, mind a Wachthüttelkamm jelölése... Dani nem tudta, hogy logika nélkül a sárgát, a Gaislochot kellett volna követnie, és tavalyról nem is emlékezett. Meg nem is gondolhatott rá: a szín stimmelt, az út emelkedett, tehát minden a józan ész szerint történt. Csak ez a mese nem a józan észről szól. Akkor nem jönnénk föl a hegyekbe, hanem értelmes magyar emberhez méltóan otthon néznénk a tévét, bal kezünk a chips-es tálba lógna, a jobbal a sörösüveg nyakát szorítanánk, és időnként kikiabálnánk a konyhába, hogyaszongya: „Asszony! Hozzá' má' mégegy üveggel!” Ám mi szerencsére ostobának születtünk, és szeretjük a 3D-s kihívásokat, így a sörcigi menü helyett a klettersteiget és a csúcscsokit választjuk.

Újabb időutazás a holnapból a mába, közjátékok vége, folytassuk hát az utat a Nagy-pokol-völgyben. Csík és Szecső a visszhanggal társalog, aminek a nagyfalas mászók biztos örülnek: minden mondat megremegteti tüdejüket. És ha már az egész testük remeg – kívülről a mászás miatt, belülről miattunk –, akkor hol a fix pont az életükben? Úgyhogy végül finoman utalok rá, hogy talán nemá'.

Nemsokára aztán nem is lehet már visszhangozni: beérünk az erdőbe. Danival táblasprintet futunk a Hoyo elágazásáig. Én nyerek, bár szerintem korai rajtért a Forma-1-ből már kitiltottak volna. (Vagy azt most hogy játsszák... Kisötösért valaki a helyes választ?)

Az ördög fürdőszobájának leágazásakor mutogatok, hogy holnap csak eddig kell följönni. Bezzeg ma... hehehe... megyünk tovább. Tavalyról mondjuk úgy rémlett, hogy ennél többet – de hamarosan elérjük a Gaisloch és az Alpen elágazását. A Gaisloch átmegy a vízmosáson, a mi utunk viszont ideát marad, és annak partján cikkcakkozik az erdő fái között. Ráadásul itt sem sokáig: nemsokára ott vagyunk a törmeléklejtő aljánál. És ide is könnyebben felküzdöm magam. Lehetséges, hogy minden út csak elsőre igazán bonyolult és nehéz?

A beszállónál mindenkit elzavarok duplanullás szünetre, mielőtt beöltözik. A falban kötöttpályás mozgás van, és nincs nálam nagyfalas vödör... Aztán végigellenőrzöm a csapatot: mindenki mindent fölvett-e, jól rögzítette-e magát és magán és magához, Anitán van-e DANGER felirat (ugyanis ő az egyetlen, aki visszafűzős beülőt nyert) – Orsi esete óta erre nagyon odafigyelek. (Emlékeztek, hogy tavaly majdnem kinyírtam szegényt? Ha ti nem is, ő biztos...)

Zsolt bomlaszt a sorrendet illetően, de a saját szakmai szempontjaim alapján nem megyek bele a variába. Közben aki kész van, totál kész van: Krisz és Csík a létrát az E-s oldaláról, azaz áthajlóban mássza. Úgy érzem, itt az ideje indulni. Elmondom még egyszer, hogy a sorrendet mindenki szigorúan tartsa – ez nem a Forma-1 (a korábbi sánta hasonlatommal élve), ahol előzgetni kellene. Persze hányhatok én borsót akár áthajló falra is (de nem fogok, mert a tegnapi borsóleves tényleg isteni finom volt!), az sem hatná meg a csapatot. Az első megállónál Anita panaszkodik, hogy legutolsóként nem szeretne menni, mert halálfélelme van, ha egyedül hagyják. Jogos a két pont – utólag mindenki érezze magát jól megdorgálva! Módosítunk, és bekerül Krisztiánhoz. Így folytatjuk az egyre nagyobb mértékű elszakadást a kiindulási pontunktól, a völgytől.

Mivel a csapat ilyenkor mindig hosszan elnyúlik, a végének eredményes közlekedésében, haladásában csak bízhatok. Azonban Zsoltot kértem meg, hogy zárja a sort, így nem aggódom. Ameddig személyesen tudok figyelni, addig minden rendben van. (Onnantól pedig az egy tapasztaltabb – egy kevésbé rutinos című társasjátékban bízom: eddig is mindig bevált.) Csak Sacának gyűlik meg olykor pszichésen a baja a létrákkal, de ügyesen mássza meg őket. És mi ez, ha nem szakmai ön- és továbbképzés? Pszichológusként esettanulmányt készíthet saját magáról, hogy hogyan győzi le a tériszonyát... Kata már a Himalájában is járt. Dani tavalyhoz képest kifejezetten rutinos alföldi látszatát nyújtja. Kriszért látatlanban is felelősséget vállalnék: nem egyszerű utakat mászott végig tavaly nyáron, amíg én a kényszerpihenőmet töltöttem. Anitára is ő vigyáz most, amikor épp van miért. Szecső a saját bevallása szerint bármit kimászik, ha és amíg be van drótozva. Csíkon látszik, hogy mozgásmániás. Noémire Zsolt figyel, aki viszont gyerekkorától alpesi körökben forog. Szóval szerintem ügyesek vagyunk mind egy (kő)szálig.

Az egyik harántolásnál nemszertem hang üti meg a fülemet: a hulló kövek süvítése. „Sziklához!” - ordítom hátra. „Ne nézz föl!” De én magam nem vagyok elég gyors. Egy apró kavics jócskán odasóz a bal vállamra. Be is lilul, gyönyörű véraláfutás keletkezik a találat nyomán. Sebaj, ilyenben még úgysem volt részem a hegyek között.

Az Alpenverein és a Gustav Jahn vasalt utak találkozásánál utóbbi irányból társaságot kapunk. Ahogy hallgatom, magyarok. Ennek megfelelően már be is csatlakoztak a csellengők közé. (Tudjátok: a mi népünk az, aki utolsóként lép be a forgóajtón, mégis elsőként jön ki onnan.) Lekiáltok nekik, hogy ne válasszák ketté a csoportomat, ekkor helyet hagynak a mieinknek. Még föllibbenünk előttük néhány létrányit – Sac legnagyobb örömére –, majd belátom, hogy ők a gyorsabbak. Udvariasan félreállunk, hadd menjenek. Addig legeltetjük a szemünket: az ott a Schneeberg csúcsa. Ott jártunk tegnap. Ott pedig a gerinc, ahol leereszkedtünk. Csak a szél ne fújna ennyire...

Elérjük az Alpenverein szerintem legjobb részét. Itt szerintem még nyáron is marad valamennyi hó. Eközé és a sziklafal közé ereszkedünk le vagy másfél métert. Közben lépéseket rúgok a firnes hóba, hátha valamelyik mögöttem jövőnek így könnyebb lesz leküzdeni az embermagas szintkülönbséget. A hólabirintus (igen basic változat: csak előre és hátra van benne) aztán elvezet a vízeséshez. Tavaly okosan a zuhanyban állt meg a sor, hogy aztán édesanyámnak némi csuklást okozva várják ki, amíg tovább tudnak haladni a dróton. Idén megspóroltam anyunak ezt a programot: előre szóltam a csellengőknek, hogy mi vár rájuk – ezért csak azok áztak, akik direkt csinálták. Egy jó fénykép bármit megér. Ettől viszont drága szülőmnek sem lettek kellemetlen percei.

A vízesés után meseszép kilátás fogad, közben egy viszonylag nehezebb részen mászunk. A fő gondot a cipők talpának csúszása okozza, mert a sziklába épített fémtálcák lépcsője egyébként vezeti a lelkes „vasalót”.

Följebb egyre többször nincs is drótbiztosítás, maradnak a gyökerek, a hófoltokban kitaposott lépések, a vak hit, a csúszós sziklák és a gördülő kavicsok. Azért ahol igazán szükséges, ott ki van drótozva az út. Hát ilyen körülmények között pillantjuk meg a Höllentalaussicht nevű kilátópontot, az út kiszállását. (Vagy beszállását – attól függ, honnan indulsz.)

Az eleje velem együtt érkezik, a vége azonban valahol lemaradt. Pedig nemrég még velünk együtt haladtak. Nem tudom mi lehet velük. Egy szélvédett helyen ugyan csúcscsokizunk, megosztjuk egymással, amit fölhoztunk, térképet nézegetünk, időt nézegetünk, agymunkát végzünk: a torony belefér-e? Úgy döntök, hogy szabadon engedem azokat, akik meg szeretnék mászni a Kronicher Eisenweget. Szegény Kata úgyis már régóta szeretne valami tisztességes klettersteiget kimászni. Hát most itt az alkalom. Szecsővel és Csíkkal hárman vágnak neki, Sac és Dani velem marad. A szívem ugyan engem is a torony felé húz, de tudom, hogy a túravezetői renomémnak nem tenne jót, ha a még meg nem érkezetteket nem fogadnám csúcscsokival. Ezért maradok. Közben összeeszem mindent, amíg csak meg nem fájdul tőle a hasam. Azt hiszem, ma sem figyeltem oda az energiapótlásra. Ilyenkor aztán hajlamos vagyok hirtelen túl sok mindent inputolni. Persze a mozgás rögtön helyrehoz, de akkor sem így kéne.

Megérkezik Noémi és Zsolt, illetve Anita és Krisz is. Mindnyájuknak jut a csúcscsokiból (szig. mon. Toblerone, még mindig! – ezúton is nagy-nagy és szívélyes üdv Józsinak, aki a fő ötletgazda).

Megesszük Krisztián kedvencét, a maradék paradiót, hogy senki ne parázzon, a később érkezők szusszannak egy picit, a közös csúcsfotó pedig sajnos elmarad. Haladunk-szaladunk lefelé. Belebotlunk a három előfutárba. Mindnek ragyog a szeme. Faggatni sem nagyon kell őket, hogy milyen volt a torony. Szecső meséli, hogy nem viccelt, amikor azt állította, hogy csak drót legyen, akkor ő nem fél. Csík dicséri a két társát. Kata dicséri az utat. Én dicsérem saját magamat, amiért előre engedtem a fele csapatot (amúgy csak 30 százalékát, na mindegy). Bár ezt csak mérsékelten szoktuk egyesületi szinten díjazni. Így is olyan voltam, mint egy tipikus anyuka a négyéves gyerekével: „Nagyon vigyázzatok ám! Van elég eurótok, ha lekésitek a felvonót? Ott a menedékház, ha baj van. Nézzétek az órát: hagyjatok egy órát a mászásra, és legalább egy felet, hogy átérjetek a felvonóig!” És hasonlóak. Persze mér eleve túlbiztosítottam a dolgot: reggel Sacával átmentünk a szemben lévő Gasthofba megkérdezni, hogy meddig jár a Raxseilbahn. A pincér 17:30-at mondott. Mire visszatértünk a sátortáborba, hogy, hogy nem, de egy fél óra elveszett belőle. Nem tudom, belefér-e a kegyes hazugság fogalmába – mert bár az ilyet sem szeretem (tudjátok, farkast kiáltani nem a legszerencsésebb), itt mégis szükségesnek éreztem a sok csúszás miatt.

Zsolt alternatív útvonalat választ. Ha már ő a bivakmájszter a csapatban, valahogyan most is ki kell lógnia a sorból (mivel a sátorban alvás nem opció, hanem alap). Szereti csöndben kiszellőztetni a fejét, ezért a felvonó helyett lesétál. Mint kiderül, a séta egy svédcsavar (ikeás volt az is) miatt III-as sziklamászássá válik, de Zsoltnak ez nem okoz gondot. Nekünk a történet befogadása annál inkább, amikor másnap a függőleges falakra mutogatva elmeséli, hogy ott kellett lejönnie.

Nemsokára hócsata veszi kezdetét: találunk egy még megmaradt hómezőt (nem kell nagyítóval kutatni utána: az út felé eső része mellig ér), és ki megmássza, ki csak messziről szemléli az eseményeket. Akik a hófolt hátára merészkedtek, azok először egymást dobálják, majd megosztják velünk, papírnyulakkal is, amit odafönt lelnek. Lehet kapkodni a hógolyók után. Krisz ismét bebizonyítja, hogy nagyon jól céloz. Erre már Dömösön is fény derült, de most megtudtuk hogy a dolog nem függ sem az évszaktól, sem az országhatároktól, sem a tengerszint feletti magasságtól. Politikailag korrekt!

Végre elérjük a felvonó hegy felőli állomását. Nem fizikailag, de nagyon elfáradtam. Sokaknak ez volt az első igazi vasalt útja, és ilyenkor mindig igyekszem a tőlem telhető legnagyobb figyelmet a csapatnak szentelni. Sajnos ez nem mindig sikerül – mint a visszajelzésekben megfogalmazódott vala. (Azért a lelkiismeretem felé minden döntésemmel el tudok számolni, úgyhogy álmatlan éjszakáim nincsenek emiatt. A tanulságok már a szűrőkanálban figyelnek, a többit majd a következő túra fogja megmutatni.)

Bemegyünk jegyet venni. Itt a tavalyról már megszokott forgatókönyv szerint zajlik minden: Dani előremegy, meglobogtatja az idegenvezetői igazolványát, amely majdnem minden jegypénztárosszívet meghat. A jegyünkre az ErwEr betűkombináció kerül. Gondolom, ez az Erwachsene és az Ermassigung szavakra, azaz kedvezményes árú felnőtt jegyre vonatkozik. Tavalyhoz képest árat emeltek, ám az emelés mértékénél mintha nagyobb kedvezményt kaptunk volna. Még pár év, és ők fizetnek majd nekünk, hogy a kábelvasúttal utazzunk. Idén még tízhetvenet legombolnak. Fejenként, de részletekben. Ugyanis mi egyesével fizetünk, de mivel elővételben vesszük a jegyet az utolsó levonóra, ezért el kell engednünk azokat, akik a mostazonnalival szeretnének Prein an der Rax faluba lecsorogni. Ebből adódóan össze meg vissza kapjuk a jegyet: van, akié a 17:07-esre, van akié 8 perccel későbbre szól. Saca, akinek az anyanyelve sváb (az apanyelve pedig a mádzsárisztáni), csatornát képez a pénztáros sárc és Dani között. Néhány nagyon gyors német mondat után mosolyogva nyugtatja meg a csapatot: mindnyájan együtt fogunk lemenni, úgyis a fiú szedi a jegyeket. Megnyugodva veszik az irányt a kávézó felé. Én még maradok – jegyet venni. A sok kavarásban ugyanis a srác egyszer csak lehúzza az orrom előtt az ablakot, majd elengedi a következő sietős csoportot, így mire sorra kerülök, a többiek már sehol. Kint keresem őket, de ott még nincsenek. Fölcókmókolom a kint hagyott hátizsákomat és Noémi túrabotját, majd becsattogok velük a büfébe. Ott meg szinte már nincsen senki a csapatomból. Közben ugyanis a banda nagyobbik fele a másik kibejáraton át kiköltözött a padokra. Duzzogás helyett csak legyintek. Sac csodálkozik, hogy mit keresek a kávézó pultja előtt kígyózó sor legvégén. Elmesélem, hogyan jutottam idáig. Megígéri, hogy mindjárt visszajön, hogy végigunatkozza velem a sorbanállást. Aztán kisétál a kávéjával. Ekkor érkezik Noémi, aki meg mérsékelten nyugtalan az eltűnt túrabot miatt. Sejti, hogy ez nem a Nyócker, itt nem kél lába csak úgy. Visszaadom neki, és konstatálom, hogy nagyon fáradt lehetek, ha koffeinmentes helyett mindenáron alkoholmentes kávét szeretnék kérni. (Délután ötkor már végképp nem merek kávézni: orosz rulett volna. Vagy elalszom tőle rögvest, vagy pörgök hajnali négyig. Jelen helyzetben azonban egyikre sincs szükség.) A fáradtságomat aztán az is jól mutatja, hogy egy hangyányit összecsomózódik a nyelvem, mire németül elmagyarázom a pultos fiúnak, hogy mi az én szívem vágya az adott pillanatban. (Persze csak a publikus részét, a perverzióim nem tartoznak rá.) Magyarul adja az alkohol- és koffeinmentes kávémat. Ismét bizonyságot nyer hát az a hétvégi elmélet, amely szerint Raxisztán hivatalos nyelve a magyar – olyannyira, hogy még a videózergék is ezt beszélik egymás között.

Kiülök a többiek közé, és csak nézek ki a fejemből. Hallgatom a vidám beszélgetést, mígnem egyszer nemvidám témára terelődik a szó: Noémi meséli, hogy az iskolában, ahol dolgozik, olyan hátrányos helyzetű osztályok vannak, hogy nem tudnak elmenni kirándulni. Ugyanis vannak családok, ahol ennyire nincs pénz, és ezért 9000 forinton múlik az évfolyam osztálykirándulása. Talán már írtam jópárszor, hogy mennyire fontosak nekem a gyerekek. Ismeretlenül is elkezdenek dolgozni a fogaskerekek: mit kellene tenni? Egyelőre odáig jutok, hogy lesz megoldás. Az isteni sugallatot aztán hajnalban kapom. Az egyesület alapszabályzatába belevettük, hogy a túravezető költségét a résztvevők szétdobják. Arra gondolok, hogy a kötelező adományt most fölajánlhatnánk a sulinak.

De ne szaladjunk annyira előre: még csak most csöngetnek be, hogy lehet menni függeszkedni, azaz beszállás az utolsó járatra. Aki nem jön, annak meditatív séta vagy hüttézés, esetleg bivak. Szóval mind beszállunk. Katával körbeudvarolunk egy csöppséget, akit brit szülei már most 3D-ben nevelnek. Szerencsés gyerkőc, ha náluk ez az alap. Nekem 26 éves koromig kellett várnom, míg rájöttem, hogy nem is akkora gond, ha féknyomos lesz a gatyám. (Mondjuk előtte nem is hiányzott, csak utólag nem értem immáron két éve, hogy az előző több mint negyedszázadot hogy éltem túl magashegységek nélkül...)

Minden egyes oszlopnál látom az utazóközönségen, hogy attól fél, hogy leszakadunk, nekicsapódunk a tartólábnak, vagy bárhogyan is, de itt a világvége. A levonó azonban néhány perc alatt gond nélkül leér. Kiszállás, majd irány a rengeteg lépcső és a parkoló. Pár fok után Krisznek eszébe jut, hogy mindig szerette volna kipróbálni, hogy a 100 forintos ér-e itt 1 európát, vagy csak a bevásárlókocsiknál ennyi az árfolyam. Valaki nagy nehezen talál egy százast, így a kíváncsi csapat visszasétál a kávéautomatához, hogy oknyomozzon. Az eredmény lesújtó. 100 HUF mínusz, kávé: negatív. Hogy a hülyéskedés ne érjen véget, odanyújtom Sacának a túrabotomat, hogy le tudjon jönni a lépcsőn (bár feltételezem, hogy megoldotta volna enélkül is).

Leérkezve ismét ott tart a történet, mint egy évvel ezelőtt: nincs autónk. Dani és Csík beáll stoppolni, néhányan leheverednek a fűbe. Kata, Sac, Krisztián és én nem hiszünk a gyors sikerben, így abban maradunk, hogy addig megnézzük Preinban, hogy mikor lesz ma este vagy holnap reggel mise. Azért útközben – biztos, ami biztos – leszólítok egy magyar párt, hogy nem vinnék-e el Daniékat az autóig, ha véletlenül arra mennek. Tulajdonképpen meggyőzöm őket, hogy véletlenül menjenek má' arra. Vagy ne. Mert Dani közben jön, hogy egyiküket (ez volna Csík) már fölvették, és hoz kocsit. Itt alkudozás következik a zalai párral, hogy akkor most kell-e fuvar bárkinek. Végül megköszönjük szépen a lehetőséget, de senki nem él vele. Amit aztán Dani nem ért. Mi meg azt nem értjük, akkor miért nem ment velük. Hacsak nem saját jogon akar stoppolni. Amilyen öntörvényű, kinézem belőle... Mi mindenesetre mise után nézünk. Azonban a Bécs vízellátásáért felelős berendezéseket és helyszíneket bemutató tanösvény egyik állomása eltereli a figyelmünket. No és a meztelen nőt formázó fatönk. (Krisz vette észre.)

Eljátszunk a gondolattal, hogy mi volna, ha a zsilipet elhúznánk a víz útjából. A kamera azonban vészjóslóan figyel fekete szemével, így inkább továbblépkedünk. Megállapítjuk, hogy a holnapi programtervezésbe legpihentetőbb megoldásnak fölvesszük a tanösvényt várólistára.

Ahogy a patak partján a hídhoz megyünk, Csík autója elhúzza a csíkot mellettünk. Vadul integetünk. A sofőr fékez, mi beszállunk, és megkérjük, hogy a templomig azért vigyen el minket, ha már itt jár. Szerencsénk van: Katával ugyanis mindketten rosszul emlékeztünk, és a tamplom nem itt van, hanem egy faluval odébb. Gyalog picit messze lett volna.

Ki-ki a maga módszerével nyomoz: Saca kérdez, mi inkább a feliratokat bogarásszuk. Nagyjából egyszerre jutunk ugyanarra a megoldásra: holnap reggel 8 órakor lehet semmit nem érteni. (De mint megbeszéltük már reggel, nem is az a lényeg.) Visszaülünk az autóba, és találgatunk, hogy azóta Danit fölvették-e már. Szerencsére igen, így kimarad a társasjátékból az a rész, hogy kő-papír-ollóval (a bővített változatban még gyík és Spock is van... Aki nem hiszi, járjon utána a gugliban!) eldöntsük, ki utazik a csomagtartóban – a veséjében három pár túrabot vídiahegyével.

Kaiserbrunn, again. A fele társaság már táborilag tisztának minősül: megnézték a patakot vagy csapoltak. Az újonnan érkezők között felmerül a kérdés: megfürdünk-e még világosban. Nanáhogy! A közös megállapodás szerint a tiszták és a fázósok egy autóval elmennek a Weichtalhaushoz, a többiek ugyanezt teszik fürdés után egy másik autóval. Vacsora odaát, ergo nem kell főzni.

Mi, a koszos és nemfázós-bevállalós törzs tagjai megnézzük, mekkora a patak. Nem mondanám, hogy melegebb lett az előző reggeli fürdés óta. Csak akkor még voltam akkora arcoskodó, hogy átússzak a túloldalra. Most papírnyúl vagyok, berohanok párszor, mire egyáltalán teljes testtel alá merek merülni. Persze kihevülve ez talán nem is akkora ostobaság. (Mint aztán rájövök, sikerült emellé jól leégni, és egész nap mindössze fél liter teát inni. Némi ok-okozati összefüggést vélek fölfedezni a két esemény között. Karma 1.0)

Az öt fiú mind fölöltözünk, hogy aztán ünneplős túracuccban nekivágjunk az estének. Odaát a többiek már – ha nem is tűkön, de a padokon – ülnek. Levesek, sörök, esetleg valami komolyabb vacsorák kerülnek a pincérlány jegyzetfüzetébe, majd kisvártatva az asztalunkra. (Azt azért kiemelném, hogy itt a lány is stílusosan túrabakancsban szolgál föl.) Kata, a másik nemhúsevő segít nekem, hogy mit is szeretnék enni. A nevét már nem tudom, de egy nagy sajtos zsemlegombóc figyel a levesben, és nagyon finom! Utólag is hálás köszönet neki a tippért! Isteni volt, komolyan! Relatíve hosszú ideig eléldegélnék rajta. Egyébként mindenki nagyon elégedett a vacsorájával. Az csak az egyik tényező, hogy farkaséhes a díszes társaság. A másik dolog, hogy a Weichtalhausban – ma legalábbis – igen jól főznek!

Addig beszélgetünk, míg a belső hőmérőnk virtuális higanyszála rohamosan el nem kezd süllyedni. Ekkor kikérjük magunknak – a számlát, majd tipli haza.

Természetesen előkerülnek az A betűs italok. Elkezdek pakolni éjszakára, azonban Csík kocsija túl közel van a gazdájához és az 1. sz. potyautashoz, Szecsőhöz. Ami még nem lenne baj. Söröznek. Még ez sem baj. De meg is kínálnak, sőt! Valójában szinte köteleznek, hogy fogyasszak velük. Ennyit a korai fekvésről... Megnyerek egy random HB-t. Közepesen jó, egyrészt mert csak csomagtartóhideg, másrészt mert nem cseh főzet. Sebaj, a kör egyre bővül. A lányok elsőre még mentes söröket kérnek, aztán már nekik is a menthetetlen jut. Ahogy fogynak a sörök, úgy válunk alpesiből alpárivá. Legalábbis mérsékelten. Dani megérkezik valami csúf pálinkásüveggel, amit azonnal le kell ellenőrizni. Mivel a törköly már elfogyott... De mivel a kicsi rakás nagyobbat kíván, valahogy odakevergünk a parkolószomszédainkhoz, akik melyik más nemzet fiai is volnának...? Eltaláltátok! Ők is magyarok! Megkérnek minket, hogy fényképezzük le őket. Egy kisbusz előtt állnak-ülnek, előttük egy torta és néhány Bejját éltető papírtábla. Nem nehéz összehozni, hogy szülinapozás folyik. Végigmérjük a társaságot, de bevallják: egyikük sem Bejja. Értetlenül kérdezősködünk tovább, mire elmondják, hogy Bejja otthon van, de ők azért itt megünneplik a születésnapját. Közbe forralt bor készül, Dani pedig megkínálja őket pálinkával. Beszélgetünk velük egy darab ideig, majd jön a gyertyagyújtás, és mozgóképre elénekeljük Bejjának, hogy Isten éltesse. (Azóta gondolom, hogy kaptunk negyedmillió lájkot, meg fönt vagyunk a TeCsőn, és Puzsér Róbert felháborodva találgatja, hogy mi lehetett ez az alpári és förtelmes dolog a videjón. Robinak innen üzenem, hogy csak a sör...)

Elbúcsúzunk a szekszárdi-tolnai ünneplőktől, és végét vetjük a zenének, de messze még a pizsamaparti: Csík és Szecső kitalálja, hogy mégis meg kéne főzni azt a csilis babot. Az elfogyasztott alkoholmennyiség a konyhaművészet csodáját hozza ki a srácokból. Közben ismét megszáll a gyógyító. Masszázs van. Csíknak ugyan megint egy jó seggmasszázs az álma, de amikor megígérem neki, hogy megkapja, ha letolja a gatyeszt, akkor valahogy visszakozik. Szerintem nem rám gondolt... (Szigorúan szakmai alapon viszont hozzátenném, mielőtt szexuális orientáltságomat megkérdőjeleznétek, hogy az is ugyanolyan izom, mint a többi. A biszexuálisokat meg irigylem egy ideje: minden szembejövő potenciális partnerjelölt.)

Kiegyengetem Kata hátát, aztán ő is az enyémet. Jó dolgom van! Hiába, túravezetőnek lenni jó!

Elkészül a csilis bab. A nemvegék lapátolnak, a vegáknak Í. J. kártya (gy. k.: Így jártál). Aztán a teli gyomor elálmosítja a csapat egyik felét. Ők aludni térnek. A másik fele még dorbézol. Danival pedig elindulunk a szokásos éjszakai megbeszélésre. Ugyanis az elmúlt időben a barátságunk erősen próbára lett téve. De ezt most nem fogom kifejteni. (Ismeritek az erotikus-szexmentes masszázst? Na, most pont olyan vagyok: jól felcsigáztalak benneteket, aztán adieu! De azért sem mondom el!)

Annyit azért megosztok veletek, hogy az összezördüléseknek nem lett komoly következménye – leszámítva, hogy az imafüzérem a Schwarzában landolt. Viszont Danival szent a béke a mai napig, és azt hiszem, a barátság a legfontosabb. Bármilyen közhelynek is látszik így leírva. De mire idáig eljutottunk, a vízellátós múzeum kertjében kavirnyáltunk egy darabig, majd megunva az épített környezetet, elindultunk egy szál telefon fénye mellett a Camillo Kronich Steigen. Annyi eszünk azért volt, hogy csak a második farakásig merészkedjünk, majd villanyoltás mellett beszéljük meg az élet nagy dolgait. (Különben ezt az utat másztuk volna eredetileg a zárónapon, de mivel a felvonós hazatérést előrehoztuk, így ez is kiesett. De annyira szép az eleje, hogy egyszer meg kell nézni! A/B nehézségű, szerintem mindenféle felszerelés nélkül is gond nélkül teljesíthető. Egyébként a névadónak köszönhetjük a már nagyobb gonddal teljesíthető Hans von Haidsteig kiépíttetését. Respekt, bácsi!)

Miután megállapítjuk, hogy 42, lefelé vesszük az irányt. Dani éhes: a tegnapi burgonyapaprikás (megtanultam, ezt étteremül így kell hívni) maradékára gyúr. Én inkább befekszem a csajok mellé. Fél kettő múlt, az időpont nem kecsegtet túl hosszú alvásidővel. Meg aztán sok volt mára a jóból, és a sok jót az alkohol sem oldotta meg. A beszélgetés viszont részben igen.

Reggel nyugodtan tűröm, hogy mindenki ignorálja a megbeszélt rajtidőt. Én magamhoz képest kivételesen jó tempóban készülök össze. Még reggelizni is jut időm. Sőt, mivel a többiek annyira jól elszüttyögik az időt, kedvem is lesz hozzá. Meg azért Kata ajánlata is csábító. Zakuszkát hozott (akár így kell leírni, akár nem). Nem is akármilyet! Mindig is szerettem, ajvár néven is. És mint megtudtam, eredetileg ljutenicának hívják. Esetleg ajvárnak. Zakuszka csak idehaza (bocsánat, odahaza; hisz a Raxban vagyunk – bár lassan hazajárok ide) lett.

Kis kulináris kitérőnk végére mindenki jóllakottan óvodás. Zsolték összerámolják a sátrat. Mindenki más állva hagyja, hogy megszáradjon. Vagyis – mint kiderül – azért, hogy elázzon. De ezt akkor még nem akarjuk sejteni.

Most jön a túra legkevésbé élvezetes része, az energiacsere: kiteszem a mászósisakot, hogy hozzá lehet járulni – a gyerekek kirándulásához. Noémi nagyon meghatódik ezen, a többiek pedig rögtön hozzáteszik, hogy az egy másik történet, az az alap, hogy ezt megoldjuk. Ezt nevezem összefogásnak, és köszönöm mindenkinek!

Az órára pillantok. Ahhoz képest, hogy a szentmisét azért hagytuk ki, hogy korábban induljunk és érkezzünk, idáig hallom: „A szentmise véget ért, menjetek békével.”

Mintegy másfél-kétórás csúszással az eredeti, szadista kiíráshoz képest, de azért nekünk is sikerül békével elindulnunk. Az autós cél eredetileg most is a Weichtal torkolatában lévő parkoló, de tegnap láttuk, hogy van az út kezdetéhez közelebb egy kis hely, hát megpróbáljuk ott. Törekvésünket siker koronázza: van még hol leállítani az autókat.

Elindulunk a tegnapi úton, és ahogy már kifejtettem, Danival megoldjuk a tegnapi eltévedés rejtélyét. Az útfelfestők a kocsogok, egyikünk sem hibásabb a másiknál. Én nem mondtam a szigorú jobbra tartást, Dani meg nem emlékezett. Úgyhogy le az útkaparókkal!

Ma egy kicsit kevesebbet kell menni a beszállóig. Végül Anita és Krisz is nekivág az útnak – bár Anita fogadkozott, hogy kihagyja, Krisztián pedig egy kicsit elfáradt a két nap alatt.

Mi nem közvetlenül a beszállónál szoktunk beöltözni, mert ott kevés a hely. Inkább kicsit lejjebb, ahol a törmeléklejtő és az erdő hirtelen a beszálláshoz vezető ösvénnyé válik. A sziklákon le lehet ülni, hogy mindent fölvegyünk, közöttük pedig el lehet bújni forrást fakasztani. Azaz fordítva – másképp sokkal bonyolultabb. A helyes sorrendet betartva így is teszek. Közben az eleje már beöltözött, ők elindulnak a vasalt út igazi startpontjához.

Amíg még a technikai előkészületek mennek, ellenőrzöm a többiek felszerelését, addigra Csík már tűkön ül. Nagyon mehetnékje támad a fal látványára. (Nem is értem, miért...) Viccből azt mondom neki, hogy menjen előre. Szecső rögtön szól, hogy ne mondjak neki ilyet, mert megteszi. És valóban, már lépne is a falhoz. Megkérem, hogy várja meg a csapatot, és hogy lehetőleg tartsuk ma is az eredeti sorrendet. Ennek fényében lépek, akasztok, aztán ismét fölhívom a figyelmet a törmelékre. Katával megállapítjuk, hogy tavaly nem volt itt ennyi apró kavics. Kell egy kis idő, mire lerugdossák a turisztok, és ismét olyan szép tiszta út fogadja a mászókat, mint az ősszel.

Az ördög fürdőszobája nagyon szép út. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire tökéletes kezdő kletterezőknek. Elég jól biztosított – főleg az elején, ugyanakkor a hirtelen emelkedése és a kitettsége miatt mégis megvan a lecsóba csapás érzése. Nem csak úgy ferratázgat az ember, hanem tényleg folyamatosan használja az eszközöket. Nagyon jó rutinszerzési lehetőség, és mivel lélegzetelállító látványban van részünk, nem a karabinerek csattogtatására korlátozódik a falon töltött idő.

A tisztelt egybegyűlteken azért már érezni, hogy ez a harmadik nap: fáradnak. Sokkal kevesebbet csicseregnek, mint mondjuk a Weichtalklamm teljesítése közben. Ugyanakkor már sokkal magabiztosabban mozognak. A paradió megtette hatását: nincs halálfélelem a létrákon, a kitett ösvényeken. (A növényt viszont igazán átnevezhetnék noparadióra, hogy egyértelműbb legyen a felhasználási terület...)

Elkezd csöpörögni az eső. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy ne tudjuk eldönteni, kell-e a kabát. Én inkább a kéréshez folyamodom: jobb, ha a felhők mennek odébb, mint a vizes fal és az esőkabát. Úgy látszik, odafönt meghallgatják a kérésemet, mert hamarosan eláll a csepergés, de azért a szürke gomolyok miatt okosabbnak tartom, ha továbbra is szedjük a lábunkat. (Már amennyire a harmadik napon, fönt a magasban illik rohanni.) Tempó ide, tempó oda, azért így is tartom magam az elhatározáshoz: a drótba nem kapaszkodom, csak akasztok bele. Kell az a kis vállon veregetés az utolsó napra, hogy tényleg higgyek a dokinak: meggyógyultam.

Véget ér a biztosított rész, a helyét nem túl meredek, de törmelékes lejtők veszik át. Minket ez azonban nem rettent el: haladunk szépen fölfelé. Egy-egy csepp eső időnként lehull, de inkább csak riogatásképp, vagy hogy belássuk: a Természet az úr, nem az ember.

Kitettebb és fásabb részek váltják egymást, míg csak ki nem bukkanunk a végállomáson. A kilátás tavaly óta éppoly pazar, mint volt. Kihirdetem, hogy itt a vége, aki szeretné, most már leveheti a beülőt. Magam is úgy teszek.

Előkerülnek az energiacsomagok: szendvics, magok, csoki (a mai csúcscsokit ügyesen lent hagytam a szálláson – majd az afterpartin megvizsgáljuk közelebbről), és a maradék pálinka. Szegény sofőrök nem isznak, de ez nem baj, mert így is csak egy fél korty jut mindenkinek. Bár nem sajnálom tőlük... (Ez volt az a mennyiség, amire még magashegyen is rá mertem bólintani.)

Csík nagyon igyekszik a fényképezőgépet beautomatizálni, de mintha senkit nem izgatna a fáradozása: mind a hasunkat tömjük. Emlékeim szerint itt sem készült csúcsfotó, mert nem figyeltünk Csíkra, de majd ez is kiderül az afterpartin.

Az össznépi örvendezésnek a minden eddiginél nagyobb égi áldás vet véget: elver bennünket a jég. Nem nagyon, mert rögtön behúzódunk az erdőbe, és mert elég sok vízzel jön – de nem szerettem volna a falon lógni, amikor ez ideér. Fölkabátolódunk, és – ma már megbeszélés szerint – mindenki saját tempóban mehet lefelé. Majd a parkolóban, az autóknál találkozunk.

A lefelé úton végre én is kicsit kiengedek: Sacával és Krisszel jövök lefelé, és közben beszélgetünk. Most nem a külső, passzív hallgató vagyok, hanem tényleg belefolyok a csevelybe: kérdezek, reagálok... nem sok ilyen volt a három nap alatt. Olykor kinézünk egy-egy szép kilátást ígérő helyen: magunkba szívjuk a tájat, hogy legyen mit hazavinni. És beszélgetek pár szót azokkal, akik hol előttünk, hol mögöttünk jönnek, attól függően, hogy melyik társaság áll meg öltözködni vagy nézelődni. Az egyikük bécsi, a másik Kanadából érkezett. Külföldi ösztöndíjuk volt valahol, inen az ismeretség, és azóta is lelkesen róják együtt a hegyeket.

Ha már mindenképp lefelé kell jönni valahol, a Wachthüttelkamm egészen jó útvonal: sok a létra, gyorsan veszítjük a szintet, nagyok a természetes lépcsők. A térdem egészen boldog vele. Próbára teszem a túrabotot is. Jól viseli az akadályokat. Elég erős ahhoz, hogy megtartson, de elég vékony a fala, így mégis rugalmas. Nagyon elégedett vagyok vele!

Bár az autók és főleg a motorosok zaja már régen fölhallatszik hozzánk, azért még jócskán kell menni, mire megérkezünk a parkoló autókhoz. Elégedetten teszem le a zsákot annak tudatában, hogy mindenki megérkezett, hiszen mi voltunk a vége. De hol van Anita? Szecső azt mondja, az egyik kanyarban hagytuk el. Egyikünk sem emlékszik – de nincs is idő gondolkozni. Húzom a kabátot, kézbe veszem a botot, és Danival elrohanunk, hogy megkeressük. Kiabálok fölfelé, hogy vajon hol járhat. Nem messziről jön a válasz. Fölmászunk, és segítünk neki. Fölajánlom a túrabotot, de inkább a kezemet kéri, hogy tudjon kapaszkodni. Lefelé megtréfál bennünket az a rész, ahol tegnap rossz felé fordult a csapat. Most én veszem az irányt az alagút teteje felé. Lentről kiabálnak a többiek, hogy nem lesz jó. Nincs kedvem visszamászni, arra gondolok, hogy majd átjövünk valahol. Aztán meglátom a nagy rönkfalat. Marad a mászás, és ereszkedhetünk le a helyes úton. Még néhány perc, és leérünk mi is. Talán hiba volt belemerülni a társalgásba, de szerencsére nem történt baj.

Beülünk az autókba, hogy a Weichtalhausnál elfogyasszuk az itteni utolsó vacsoránkat (csak ezt nem fogják megfesteni a művészek). Mivel az eső után csupa víz minden, bent ülünk le. Nagyjából a tegnap már bevált dolgokat kérjük. Húsmentesből mondjuk nincs is nagy választék, de a leves már tegnap is mennyei volt, így nem bánom, hogy ma repetázni kell. A májgombóclevesre viszont jön némi panasz. Nem rossz ma sem, de tegnap mérföldekkel jobb gombócot tettek bele. Hiába, tegnap hétvége volt, a sok turistára érdemes elkészíteni helyben, ma meg maradt az előre elkészített változat... Szecső viszont isteníti a gulyást.

Dani bekávézik, és megmutatja, hogy rá a koffein hasonlóan hat, mint az alkohol. Olyan standup comedy-t tart a munkahelyéről, hogy tátott szájjal hallgatjuk. Aztán folytatva a hülyéskedést segít a pincérlánynak összepakolni utánunk, és kijelenti, hogy mától ő is ott dolgozik. Végül mégsem ő kapja az állást, úgyhogy a sátortábor felé vesszük az irányt. Szinte rajtunk kívül már senki nincs. Mire mi is lebontjuk a magunk lakhelyét (illetve én nem veszek részt benne, mert épp Noéminek adom oda a gyerekek osztálykirándulására szánt pénzt), már csak egy csapat marad, meg az a nagy sátor, ami addig nem volt ilyen feltűnő, amíg körbevették a kisebbek. Most viszont monumentális. Még föl is lehet állni benne, akkora.

Dani piacot tart: a maradék tojást, cukkinit, paradicsomkonzervet, uborkát bizniszeli épp az ittmaradókkal. Végül hat európában egyeznek meg, de cimborámnál nincs, csak papírpénz. Kihúzom a csávából, így létrejön az üzlet.

Zsolték autója már indul. Elbúcsúzunk az utasaitól, és megbeszéljük, hogy az afterpartin találkozunk. Csík is lassan rajtolna, már csak Kriszék maradnak. Őket is megölelem, aztán nekivágunk a hazaútnak.

Nálunk a terv egy főzőcskézés valamelyik pihenőhelyen. A menü: rántotta. Az időjárás azonban keresztülhúzza: lóg az eső lába, vizesek a padok, fáradt a társaság, úgyhogy a tojások és a szalonna hazáig utazik. Helyette egy kevésbé jól hangzó McDonald's-ban egyezünk ki. Addig beszélgetünk, hogy kinek mi tetszett, mi nem, hogyan tudnám jobban csinálni a legközelebbi alkalmat. Igyekszem megjegyezni az építő kritikát, és beépíteni a köztudatomba. (Nééédmááá', az OpenOffice a beszámolók alatt megtanulta ezt a szót, és most már nem húzza alá pirossal!)

A Mekiben aztán súlyos problémák merülnek föl: nem lehet kártyával fizetni. Csík segít ki (azóta is lógok neki ezzel is, és a benzinpénzzel is). De ha csak éhes maradtam volna, az a kisebbik gond. A nagyobbik az volt, hogy megdörzsöltem a szememet. És ezt kontaktlencsében nem vicces eljátszani. Eleve egy év után most volt lencse a szememben, az ötös csomag első három példánya. Ebből kétszer vagy negyed óráig tartott, mire a jobb szemembe beszereltem. Pedig figyeltem: nem fordítva, nem kifordítva stb. Az egyik reggel addig tartott a művelet, míg Sacának a hajmosás. (Mentségemre szóljon, hogy nincs hosszú haja.) Ám az orvos később megnyugtatott, hogy a lencse pedig jó, és egyébként sincs másmilyen ebből a cilinderesből. Szerintetek vissza fogok menni hozzá?

Tehát ott tartottunk, hogy megdörzsöltem a szemem. Kicsit szúr, és érzem, hogy nem úgy látok, mint kéne. Szecsőt, mint a másik lencsést megkérdezem, hogy mit lát. Mondja, hogy baj van: a lencse fölúszott a szivárványhártyám fölé. Nem is látja a végét. Azt tanácsolja, hogy próbáljam a mosdóban valahogy kipiszkálni, helyrepislogni, vagy hasonló. Természetesen nem sikerül. Ekkor szép lassan a piros színű pánik gomb felé nyúlok, és jó erősen megnyomom. Nem szeretnék az ügyeletre rohangálni. Szecső megnyugtat, amikor mondom, hogy nem vagyok előbbre. Azt mondja, hogy menjek vissza, mindjárt jön ő is. Instant szemműtétbe kezd egy kávékavargató fapálcikával. Azt mondja, hogy bármi van, ne mozgassam a szemem. Nyugodtan tűröm, ahogy kapirgál, mert nagyon higgadtan csinálja. De neki sem sikerül lepiszkálnia. Ekkor születik meg a megoldás: emeljem el a szemhéjamat, nézzek lefelé, engedjem vissza a bőrt, és az ujjammal erősen nyomva képezzek akadályt, majd nézzek föl. Csodák csodája, elsőre a helyén van a lencse! Nagyon hálás vagyok túratársamnak, de azért inkább kiveszem végre a lencséket.

Egy ideig csönd van az autóban: mindenki el van foglalva az evéssel. Csíknak pedig igaza van: mire minden elfogy, szinte már otthon is vagyunk. A város szélén járunk, de hamar megérkezünk a belvárosba. Én vagyok az első állomás. Kiraknak a Blahán, érzékeny búcsút veszünk egymástól, majd málhás csacsiként hazabaktatok. Otthon már csak annyi telik tőlem, hogy romhalmazt csináljak a szobámból. Most mindenütt izzadt pólók, büdös zoknik hevernek. És én ennek mégis kimondhatatlanul örülök!

Címkék: Maty Csellengés Rax Schneeberg Alpenvereinsteig Teufelsbadstubensteig