Velebit – a horvát óriáshegység, a tengerpart ékessége Zengg és Zára között – ahol a bóra születik. A hegyvonulat a horvát tengerparton a Zengg (Senj) fölötti Vratnik (Kapu-) hágótól kezdődően húzódik dél-délkeleti irányba, kb. 120km hosszan és 15km szélességben. Monumentalitását kiterjedése mellett az adja, hogy a tengerszintről emelkedik hirtelen 1600-1700 méteres magasságba (maga a Velebit szó is a nagy-hatalmas szótövet tartalmazza). A Velebit a horvát népmesék és a bóra szülőanyja, amit megtapasztalni fel sem kell mennünk a hegyekbe; a tengerparton a termőföldet is elhordó senjska bura (zenggi bóra) képében, vagy dél felé tartva, Sveti Rok (Szent Rókus) környékén járva is érezhetjük alkalmanként a télen hetekig, nyáron napokig tartó orkánerejű szelet, a 200-250km/h-s széllökéseket. A kontinentális-hegyvidéki és a mediterrán-tengerparti klíma találkozása nemcsak a környék időjárásában okoz különlegességeket, hanem igen változatos flóra is köszönhető néki. Több, mint 2000 növényfaj él a hegységben. Kb. ennyi növényfaj él a mai Magyarországon is, a vaksziktől az üde bükkerdőig.

Kitaibel kankalin és Degenia velebitica

A Velebit botanikai feltárásában több jeles magyar tudós is részt vett. Egyikük Kitaibel Pál (1757-1817) volt, akinek nevét egy itt élő kankalin örökíti meg. Másik jeles személy Degen Árpád (1866-1934), aki a legzavarosabb időkben is Albánia, Bosznia és a Velebit hegyeit járta. 1930-34 között jelent meg 4 kötetes munkája a Velebit flórájáról. Róla nevezték el a – nálunk egyébként nem élő – Degenia növénynemzetséget, s így közvetve a Velebit növényritkaságát, a csak itt élő Degenia velebitica nevű virágot is, amelyet a horvát 50 lipás pénzérméről ismerhetünk. Kavicsszerű termésének rajza a Velebit botanikus kertjének emblémáját (és pecsétjét) díszíti.

A Velebit gyönyörű, de nagyon vad táj. Nem adja könnyen magát, ám akit rabul ejt, annak egy idő után feltárja titkait és mesél is. Nem emlékszem életemből olyan időszakra, amikor a hegység nevével találkozva ne tört volna ki belőlem lelkesedés, így amikor Pietrele barátom közzétette idei nyári túraterveit, s a listán megláttam a Velebitet, abban biztos voltam, hogy oda együtt megyünk, sőt a kirándulást a magam képére fogom formálni. Ez így is lett – részben. Nálam többet csak a Velebit (időjárása) alakított a terveken. Az indulás előtti héten esett 40 centis hó végül határidőre elolvadt, de ott tartózkodásunk idejére váltig özönvízszerű esőket jósoltak. Hát, majd meglátjuk...

Borús május végi kedd hajnalon jött értem Fonyódra a nagy fekete autó. Jó nagy autó, 7 személyes. A benne ülők közül Pietrelét és Ginát már jól ismerem, kipróbált csapat vagyunk mi együtt (Glockner, Ortler). A többiek... szimpatikus emberkék, a többit meg majd meglátjuk.

Cucc, Béci, Gina, Judit, Zsiráf, Pietrele

Mivel az egész Velebitet nem lehet néhány napba zsúfolni (maga a gerinctúra 9 nap), az Északi-Velebit Nemzeti Parkot támadjuk meg, s a 3 napos belépőjegy (csak ilyen van) megvásárlása után leparkolunk a Vučjak-hegy (1644m) alatt 1530m magasságban létesített új parkolóban. Idáig lehet autóval jönni, itt fog hát csapatunk nyolcadik tagja – a nagy, fekete autó – napokig kacérkodni a hiúzok, farkasok, medvék, zergék, fajdok, rangerek és lovak kíváncsi tekintetével és persze dacolni az időjárás kihívásaival.

Zavižan-turistaház (1594m)

Első körben a parkolótól 300m-re, 1594m-en álló turistaház (planinarski dom Zavižan) érintésével az 1622m magas Zavižanska (vagy Velika) kosa nevű hegy megmászására indulunk. Nagy oka van annak, hogy miért:

A Zavižan neve is sugallja, hogy onnan lehet látni valamit, mégpedig a környező hegyeken kívül mást is. A tengert, a partvidék és a Kvarner szigeteit madártávlatból, Isztriát, különösen tiszta időben pedig az Alpok és az Appeninek hegyeit. Grandiózus látvány, most azonban nincs szerencsénk mert a hegy tenger felőli oldalát jobbára felhők takarják. Sebaj, járunk még erre a napokban...

Oton Iveković 1905-ben festette meg a horvátok honfoglalási festményét, „A horvátok a tengerhez érkeznek” címmel. A honfoglaló horvátok tengert látni mentek fel a hegyre s a festményen egészen jó idő van, ám Iveković képén a tenger a partvonallal véget is ér, a szigetek már nem látszanak. Persze, ő egészen másért nem festette rá a képre Isztriát és a Kvarner szigeteit. Azért, mert ezek a területek akkoriban nem tartoztak Horvátországhoz, hanem Osztrák Tengermellék néven élték épp kalandos sorsukat. (Azt, hogy Asterix hogyan keveredett a honfoglaló horvátok közé, a képre, nem tudom. A manapság jellegzetes šahovnicás („árpádkockás”) horvát jelképrendszer a honfoglaláskor még nem létezett, azt csak a 15. századtól kezdték használni egyes vidékeken, ugyanígy nincsenek a képen kravátlis (nyakkendős) alakok, mert ezt a jelképet meg a 18. századi, szlavóniai Trenk-pandúrok honosították meg.)

Oton Iveković: A horvátok a tengerhez érkeznek (1905)

A hegytetőn gyors döntést hozunk: a közvetlen környék felfedezése helyett kihasználjuk az időjárásnak azt az egyetlen kedvező elemét, hogy épp nem esik. Felmálházunk, elgyalogolunk a 2:30 órányira levő szállásunkra, tüzelőt gyűjtünk, begyújtunk, aztán a többit meglátjuk.

Visszakocogunk hát az autóhoz felszerelkezünk 3 napi élelemmel, vízzel, tábori felszereléssel, s elindulunk déli irányba, a felhő-, köd- és hófoltos, február végét idéző tájba, bele a képeslapba. Jobb kéz felől elhagyjuk a Modrić dolac nevű hatalmas dolinában berendezett, szabadon látogatható botanikus kertet, ahol a hegység növényvilágát mutatják be. A társaság nem mutat iránta különösebb érdeklődést, én meg nem forszírozom, hogy tegyünk bent egy kört, mert a szokásosnál is zordabb tavasz következtében még alig virágzik egy-két növény. Nyáron van ennek a kertnek a szezonja: amikor mindenki a sós víz mellett tikkad lent, a 40 fokban, idefönt a „Velebitski botanički vrt” (1480m) üdítő vadvirág-pompája életre szóló élmény annak, aki fogékony az ilyesmire.

A kövesútról hamarosan letértünk jobbra, a Premužićeva staza nevű útra. Az Északi- és Közép-Velebit turista-főútvonala ez, olyasmit kell elképzelni, mint a tátrai Magisztrále. 57km hosszú, 1,20m széles, gyönyörűen rakott gyalogút kanyarog a Velebit hosszában. Legmagasabb pontja 1630m a Nemzeti Parkban, a Crikvena-hegyen van (ahol majd holnap járunk). Itt a legmeredekebb is, 20%-os emelkedővel (ami lépcső), míg az átlagos emelkedés/lejtés 10%. Legmélyebb pontja a déli végpont Baške Oštarije hegyi faluban, 920m-en. A Nemzeti Parkban futó 16 kilométere tanösvény, mindenféle érdekes táblákkal.

A Velebit gyakorlatilag teljes egészében jól karsztosodó mészkövekből áll. A karsztosodás a hosszú gerincvonulatot annyira széttagolta, hogy még a gyep- és sziklahavasi régiók sem alakulhattak ki (illetve különülhettek el) s ez a tagoltság (meg az időjárás) ad az egyébként 1700m magasságot csak a hegység déli részén meghaladó gerincnek magashegységi jelleget, holott jég által formált rész a hegységben nincs is. Ha pl. gránitból volna, egy szép hosszú gyephavas bálnahát lenne, néhány sziklával, kőzsákkal, ingókővel.

Ez a rettenetes tagoltság, az eltévedés veszélye és a víz teljes hiánya az oka annak, hogy a hegység havasi régióit legeltetésre nem használták, a sziklacsúcsok meghódítása csak az utóbbi száz évben történt s minden valószínűség szerint vannak helyek a hegységben, ahol ember még nem járt.

Az 1920-as, 30-as évek voltak a horvát turistaság fénykora, amikor az ilyen világtól elrugaszkodott helyeket, mint pl. az Északi-Velebit, birtokba vették a hegymászók. A hegység belseje ugyanis járhatatlan sziklalabirintus. Csak a főbb csúcsoknak volt neve, de azok lentről is látszanak. Favágók, pásztorok, de még vadászok sem zavarták a víztelen, úttalan, névtelen, vad és veszélyes szirtek és szakadékok világát. Ante Premužić (1889-1979) szlavóniai származású erdőmérnök volt az, akiben kellő akarat, szaktudás és mozgósító erő volt, s aki a helyi lakosság bevonásával megépítette 1930 és 33 között ezt az utat, amit aztán őróla neveztek el Premužićeva staza-, azaz Premužić-útjának. Ugyanő volt aki – „mivel a kősziklák sosem fognak nekünk búzát teremni” – sikerrel szorgalmazta a megfelelő adottságokkal rendelkező Crikvenica, Selce és Novi (Vinodolski) partjának tengeri stranddá kiépítését és a fürdőturizmus propagálását.

Középen a Mali (1699m) és a Veliki Rajinac (1667m)

Szóval ezen a legendás úton kanyargunk és hullámvasutazunk nagy hátizsákunkkal, közepes erejű szélben a 6km-re levő szállásunkig, a hegység Rožanski kukovi nevű sziklacsoportjában 1929-ben épített Rossi-kunyhóig (planinarsko sklonište „Rossijeva koliba”), melynek névadója, Ljudevit Rossi (1850-1932) velebiti botanikus volt.

Kitaibel Pál, Degen Árpád, Ante Premužić és Ljudevit Rossi

A Rossi-kunyhó (1580m) egy 10 személyes, bárki által ingyen használható menedékház, részleges kilátással a tengerre, Rab és Cres szigetre meg az Isztriára. Ciszterna, kályha és budi is van, nomeg persze a favágító szerszámok.

A Velebitben – meg egész Horvátországban – tilos a sátrazás, az útvonalakat úgy illik megtervezni, hogy az éjszakát valamelyik turistaházban (planinarski dom) vagy menedékházban (sklonište) tölthessük, s csak ha ezek megteltek vagy valamiért használhatatlanok, akkor lenne szabad sátrat verni, de ilyen kondíciók mellett senki nem cipel sátrat. A házak egymástól 4-6 órányira vannak, így valamilyen megoldást mindig lehet találni. A kialakult gyakorlat szerint a málha, nyoszolya nyugodtan otthagyható napközben a kunyhókban, senki sem piszkálja a más cuccát. Nap közben egyébként sokan betérnek a kunyhókba a szél elől, vagy egyet szusszanni, beszélgetni, szerelvényt igazítani, de ahogy a szemetét mindenki magával viszi, úgy nem nyúl a más holmijához.

Kunyhónkat a közelmúltban felújították: a Horvát Hegymászó Szövetség (HPS) honlapja tavaly nagy csinnadrattával és persze fényképekkel számolt be az ajtó kicseréléséről. Arról, hogy a felújítás itt el is akadt s még nem ért véget, mélyen hallgattak. Egy kicsit szétverték a kéményt, egy kicsit a födémet is, a matracláger felső szintjét meg teljesen... Na, de nem azért vagyunk mi tökös magyar turisták, hogy ne legyünk úrrá a nehézségeken! Félórán belül lakhatóvá varázsoltuk a házat: a kémény lyukait betömködtük, két sportosabb fiatalt a lakhatóvá tett padlásra száműztünk, s a villámgyorsan összehordott egyheti tüzelőből 4 napra valót mindjárt össze is vágtunk, hogy ha esősre fordul az idő, legyen bent száraz tüzifánk. Még arra is jutott idő, hogy – régi adósságomat teljesítve – megmásszam Judittal a ház fölötti Pasarićev kuk (1630m) nevű sziklát.

Az Északi-Velebit panorámája a Pasarićev kuk-ról (1630m)

Éjszakára egész jól befűtöttünk a jancsikályhával. Éjjel kint 5 fok volt, a házban az érkezésünkkor 10, lefekvéskor 15. Este hétkor már le is feküdtünk. Ezeken itthon mindig jót nevetek, de ott természetesnek tűnt. Nem is hajnalban, hanem az éjjel keltünk fel, fáradtak voltunk, odakint – meg odabent is – meglehetős félhomály uralkodott az alacsony és sűrű felhőzet miatt.

Az éjjel megerősödött a szél és rázendített az eső. Tartós eső, nem csak holmi zápor. Egyelőre csak annyiban volt ez zavaró, hogy a ház ereszcsatornái egyesült erővel és nem kevés zajjal vezetik a vizet a házban levő ciszternába. De hamar megszokjuk.

Az első nap képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/EszakiVelebit1Nap

Reggel viszont nem túl hívogató a táj. Az eső ugyan néha ködszitálássá enyhül, de többnyire inkább esik, az pedig eseményszámba megy, ha a ködből előtűnik a szemközti – talán 150m-re levő – erdős-sziklás Hirčev kuk. Nem sok kedvem van útnak indulni. A mai napra a Főzőkanál-zsomboly (jama Varnjača), illetve a Rožanski kukovi szirtjeinek felkeresését terveztem, de ilyen esőben a törpefenyő között, aztán meg a csúszós mészkövön mászni, a ködben a helyes irányt keresgélni istenkísértés volna. Nem nagyon van alternatív ötletem, jó időre várok, még a reggelit is a hálózsákban ülve költöm el. A csajok szintén meglehetősen passzívak. Nem úgy a srácok. Ők öltözködnek szorgosan és „börrögtetik a motort”, mondván, hogy akármennyire esik, azért csak el kellene menni valamerre. Szerencsére, mire teljesen útra készek lesznek, nekem is összeáll az agyamban valami útvonal, ahol nem törjük össze magunkat. Mert természetesen nem engedem őket magukban, én is jövök! Egyrészt, mert bár ez Pietrele túrája, a túravezető mégiscsak én vagyok. Másik ok, hogy a térképen, és gyakran a terepen sem látszik, hogy egy-egy jelzett ösvény valójában sziklamászásba torkollik, nem is könnyűbe. Nem akarom, hogy a ködben belemásszanak valamibe, amiből az esőben-ködben nem tudnak kijönni, mi meg aztán meg sem találjuk őket a lányokkal...

Még engem is elképeszt az a gyorsaság, ahogy beöltözöm és összerakom a motyómat. Percet sem kell rám várni. Hja kérem, ha használható terv van a fejemben, az bizony szárnyakat ad! Féltíz körül útnak indulnak hát a hős férfiak a csodálatos esőnadrágjukban, a lyányok meg a házban maradnak beszélgetni, unatkozni, dideregni.

Kicsit visszamegyünk a Premužićeva staza-n és egy teljesen lehetetlennek tűnő helyen elindulunk lefelé. Két hatalmas dolina elválasztófalának az élén vezet a jelzés, majd bemegyünk – szerencsére nem az aljáig – egy harmadik, még nagyobb gödörbe. Ez a Fabin dolac, melynek oldalában megnézünk egy rombarlangot. Víznyelő lehetett valaha. Erdős-sziklás tájon ereszkedünk tovább az erdős Lubenovačka vrata nevű nyeregbe. Ez tulajdonképpen az Északi-Velebit menekülő útja. Ha kitör a bóra, a sok helyen igencsak kitett Premužićeva staza járhatatlan, de az imént bejárt útvonalon le lehet jönni két gerincvonulat közötti redőbe és ott viszonylagos szélcsendben északra, a Zavižan, vagy délre, a Veliki Alan felé civilizált vidékre lehet visszavonulni.

A nyeregben délre fordulunk és egyre intenzívebb esőben megyünk tovább következő célunk a Lubenováci-rét felé. Közben őzet látunk, majd a szórtköves úton zöld Lada Nivába zárt ranger közeledik felénk. Mondom is mindjárt, hogy Juditnál maradtak a parkbelépők... A ranger kedves, mosolygós és nem is a jegyeket kéri először. Megkérdezi, hogy tud-e valamit segíteni (nem tud), s csak aztán kéri a jegyeket. Mondom, hogy azok fent vannak a Rossi-kunyhóban a lányoknál. El is hiszi, hiszen az egész parkban nincs más látogató ilyen időben, mint a 7 magyar, akik tegnap érkeztek, az autójuk meg ott áll a turistaház alatt. Azok meg vettek jegyet...

A Lubenováci-rét („dinnyeföld”) egy egyszerű havasi rét, amiből alig látunk valamit az alacsony felhőzet miatt, de meglepetésemre még így is tetszik a társaságnak. Hát még, ha szép időben látnák, a fölé tornyosuló fehér szirtekkel!

Az 1300m magasságban levő rét után combos emelkedő következik: becsatlakozunk ismét, egy, az eddigieknél délebbi szakaszon a Premužićeva staza-ba, s ezen észak felé haladva megkezdjük az emelkedést a Crikvena nevű szirtre. Az út a Crikvena két csúcsa közötti sziklaszoroson lépcsőzik fel, ami igazán vadregényes. 4 éve megmásztuk a nyugati csúcsát (1641m), mire azonban felértünk, az ígéretes időjárásból tejfehér köd lett és csak egymást láttuk, azt is csak közelről. Velebitska magla – a velebiti köd: külön műfaj. Hipp-hopp ott terem, a maga teljességében, amikor nem is számítasz rá. Pedig ezt a szirtet tartják a Rožanski kukovi királynőjének, s messziről nézve valóban impozáns hegy, a Rossi-kunyhóhóz is odalátszik. És nemcsak impozáns, de ravasz is. Képzeljünk el világosszürke mészkőből egy félgömböt. Amikor felmész rá, minden oké. Amikor le akarsz jönni róla, akkor van baj, mert minden irányban egyforma és fogalmad sincs a ködben, hogy pontosan merről is jöttél. Ahogy mászol lefelé, egyre meredekebb és bizony jó lenne, ha a végén a lánc – amit az áthajlás miatt nem látsz – ott lenne, ahol lefelé mész, mert anélkül bajos... Szerencsére nem másztunk nagyon mellé 4 éve.

Hátralévő utunk, a Premužićeva staza-nak a Crikvena és a Rossi-kunyhó közé eső szakasza az Északi-Velebit általam ismert legizgalmasabb, vadregényesebb része, kár, hogy a ködben ebből alig látni valamit, de még így is sejthető, milyen döbbenetesen szép helyen járunk. Tulajdonképpen az egész aznapi kiránduláson a Rožanski kukovi nevű hegycsoportot jártuk körbe. Az Északi-Velebit két legfontosabb és önmagában is védett területe a Rožanski és Hajdučki kukovi nevű sziklacsoport. A Fekete Halfdan barátom csak simán lekukorizta őket: „Rozsánszki kukori”... Maga a „kuk” szó „csípő”-t jelent és a kúpszerű sziklaszirteket szokták ezzel a névvel illetni. Ha az ember belemászkál egy ilyen sziklalabirintusba, azt tapasztalja, hogy tulajdonképpen egyenletes 1620 m magasságú térszinten jár, amelyet 100-150 m mély, meredek sziklafalú dolinák szaggattak szét gerincekre, csúcsokra. A dolinák alján vastag hó ül, vagy egy-egy víznyelő illetve zsomboly szája tátong és alkot reménytelen labirintust a több, mint 50 sziklás csúcs alatt. Még lejjebb ereszkedve azt tapasztalja, hogy a víznyelőkből inaktív oldaljáratok, fülkék nyílnak, illetve további víznyelők csatlakoznak be.

A Főzőkanál-zsomboly (jama Varnjača) a Rožanski kukoviban, korábbi felvételeimen

A barlangok sokszáz méter mélységig ismertek, több is meghaladja az ezer méteres mélységet (a Slovačka jama 1254m, a Velebita 1026m mély, s ez utóbbiban van a világon ismert legmélyebb egybefüggő akna, ami önmagában 513 méteres) a közeli Lukina jama pedig a maga 1392 méteres mélységével a világon a kilencedik. Lenne az talán mélyebb is, de nem tud, mert az alja már a tengerszinthez nagyon közel, az erózióbázisnál van.

Ha az ember jobban megnézi a térképet, azt láthatja, hogy a Velebittől keletre található a Lika folyó, amely hosszas felszíni tartózkodás után épp a hegység ezen része alá folyik be: 500m fölötti térszinten víznyelőkben tűnik el s többet már nem is kerül a felszínre, mert föld alatti vízhálózata a Földközi-tengernek a mainál jóval alacsonyabb vízszintje mellett alakult ki, s a kibukkanása ma jóval a tengerszint alatt van. A Rožanski és a Hajdučki kukovi üregei, víznyelői ennek a földalatti vízrendszernek a rányelői illetve zsombolyai.

Az ilyen, tenger alatti forrásoknak, mint a Lika forrása, vrulja a neve (gondolom a vrelo=forrás szónak valami dalmát változata) és úgy kell elképzelni, hogy egy, a tenger fenekén levő hatalmas kürtőből (függőleges falú, kútszerű kerek barlangjáratból) áramlik felfelé az édesvíz. Hóolvadáskor olyan intenzív a feláramlás, hogy a Lika forrása a hajózást is akadályozza. Vannak ilyen vrulják Dalmáciában a Biokovo-hegység előtt és az isztriai Učka előtt is, s van, amelyikbe 105m mélyen beúsztak már a búvárok, nyilván aszályos nyáron, amikor kevésbé áramlik a víz.

Mire – délután kettőre – visszaértünk a házhoz, az eső is elállt, csak az erős szél, meg a köd maradt. A lányok meg nagyjából kővé fagytak. Hogy felengedjenek, meg a mi vizes gönceink is megszáradjanak, mindjárt begyújtottunk a kályhába és rögtön megtapasztaltuk, hogy a kémény az aktuális széliránnyal nincsen jó barátságban. Jött ugyan egy kis füst a kéményen, egy kevés a fal hézagain, de a java a kályhacső, meg az ajtó mellett, jött vissza a szobába. Szerencsére egész délutáni kísérletezgetéseink során a kályha olyan jól átmelegedett, hogy már nem is volt szükség rá. Idejében megraktuk kövekkel, amik aztán sokáig melegen tartották a helyiséget – de az esőkabátom, hálózsákom még bő egy hét múlva is füstszagú.

Este aztán ránk tört a vihar, özönvízszerű esővel, tomboló széllel. A vad Boreász tombolt, az erejét fitogtatta. Nem bántuk, mert a házból nézve gyönyörű volt a viharos naplemente. Volt, aki egész este az ajtóban állt és közvetítette a látványt. A korai vacsora után aztán megint hamar lefeküdtünk és egyáltalán nem bántuk, hogy nem sátorból hallgatjuk a szél, eső és égzengés egyre intenzívebb zajait. Fütyülések, zúgások és sóhajtások, üres hordók döndülése, bádoglemezek zendülése: félelmetes zajok a biztonságos, félméteres, 80 éves kőfalakon túlról. Csak tudnám, miért van ezen a pici házon olyan brutális nagy villámhárító, mindjárt kettő?

A második nap képei: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/EszakiVelebit2Nap

Címkék: Velebit Horvátország