3 héttel Schneeberg után 19-e szombat hajnal 4, csörög az óra. Végre. Pár perce már biztosan várom, hogy megszólaljon. 5 percet hagyok magamnak, aztán kelés, e korai órán a jobb, majd bal, majd megint bal kanyar sem egyszerű. A múltkori kapkodást megelőzendő tegnap összepakoltam mindent, mi több, a víz a tűzhelyen, a gyufa mellékészítve, a kávé, bögre, kanál az asztalon  - nagggyon profi. Hidegindítás. Aztán persze úgy alakul, hogy valamiért az egész táskát ki kell borítani 4:40 körül, majd amikor az ajtón lépnék ki leesik, hogy papírzsepi NINCS, tegnap elfelejtettem beszerezni. Mazsolaaa. Teljes menetfelszereléssel két éjjel-nappaliba szédülök be, a második a nyerő, és 5-re éppen beesek a találkahelyre, a Nyugati órához .

Péter már ott van, koordinál, még egy embert itt veszünk fel. Ő új játékos, az egyik lány helyett jön. Péternek gyanússá válik valaki hátizsákkal túrafelszerelésben. Rákérdez, talált. Aztán ahogy közelebb ér, valahogy ismerősnek tűnik, mi már találkoztunk valahol Ferenccel, egy MGábor túrán. Kicsi a világ J hogy mennyire, arról majd később. A negyedik ember – csajszi, Anikó, Budán csatlakozik, és már indulunk is a Raxra.

Bécs előtt déli irányban előbukkan a Schneeberg, és bizony hó van rajta, a múlt heti időjárás szeszélyeinek köszönhetően. Az előrejelzést nézegetve nagyobb szélre, kicsi esőre, és hűvösebbre számíthattunk, mint múltkor. A héten havazott arrafelé. Schneeberget megkerülve lassan előbújik a Rax. Valahogy most tudatosodik bennem, hogy Péter körülbelül úgy közlekedik a környéken, mintha hazajárna: térkép nem kell, max tizedmásodpercnyi hezitálás után dönt merre kell menni a kereszteződésekben, találja meg az alig autószéles bekötőutat. Mürzzuschlag felől közelítünk, a Moassa vendégházig megyünk fel autóval. Nem megijedni , egy idő után kavicsos, de jól járható út vezet oda.  

10 perc múlva már kaptatunk is felfelé. Péter mutatja az utat – meredek sétaút felfelé, fél percen belül lóg a nyelvünk, tiltakozunk: “éhes vagyok”, “kihagytuk a mosdóvizitet”, “elő kéne ásni a naptejet” . Mire fel ez a brutális bekezdés? Szervezetem tiltakozik, az izmaim merevek, hidegek, a tüdőm nem tágul, esküszöm szédülök is. Azért nem adjuk fel, küzdünk, két idegen lehajráz bennünket. Amikor már kapok levegőt, eljut a tudatomig a vegetáció is: zöldebb mint 3 hete, bújnak a virágok, hajtanak a fák, tombol a tavasz errefelé. Az első zerge is hamar előkerül, furcsa módon egyedül van, nem nagyon zavartatja magát, de az izmosabb felét hagyja csak fényképezni .  

Kapaszkodunk, mi lányok lemaradunk a végére, a fiúk elől “szaladnak”. Beszélgetünk, Anikó lelkesen próbálkozik velem, nem adja fel, pedig nekem a mászáshoz is alig van szuflám, mintha nehezebben menne, mint 3 hete. Készül azért a radiátorhas, és a zergeláb, fent meg talán vár egy vastüdő. Sűrűn megállunk körülnézni: hétágra süt a nap, alig mozdul a levegő, csicseregnek a madarak, körös körül hegyek, némi hóval.

Először jelöletlen úton haladunk, majd jelzett úton Karreralmon át, Gsolriegel és Hoher Stein között megy az út. Itt találkozik két úttal, amik a Gamseck két oldaláról jönnek fel 1849 méteren.

Innen már széles domboldalban megyünk egyenesen felfele a csúcsig, ami Péter szerint a legkevésbé csúcsszerű csúcs (a környéken). Bő 3 óra alatt értünk fel. Rövid tanácskozás, úgy döntöttünk itt ebédelünk hazait, lemegyünk a Karl-Ludwig Haushoz, onnan pedig el a Habsburg Haushoz. Ebéd a házban, majd vissza, és a Karl-Ludwig Haustól megyünk le a zöldön.

Sorban értek fel a csoportok, japánok, osztrákok, magyarok (nemcsak mi), multikulti. Nézelődtünk, az én szememnek még azért nem olyan megszokott ez a látvány: mi a csúcson, körbe hegyek - jól látszik a Schneeberg is – fenn a kék ég. Kicsit fütyül a szél, de amúgy CSEND. Próbálom csak scan/vétel üzemmódba átállítani az agyam. Lassan tábort bontunk, elindultunk a Karl-Ludwig Haus felé – leginkább toronyiránt. Itt egy vágatban még mindig volt hó, helyenként több méter vastag volt. A bevállalósak azon csúsztak a házig, mi csak átevickéltünk rajta. Tettünk egy kitérőt a templomig, most nem volt nyitva. Útközben barátkoztunk kicsit a zergékkel is. Nem nagyon zavartatják magukat, ha úgy érzik az emberek túl közel vannak, szökellnek kettőt, kicsit be a törpefenyők közé, és folytatják a legelészést .

A Karl-Ludwig Haustól kicsit felfelé indultunk a Predingstuhl felé majd az oldalban mentünk tovább. Az alábbi térképen a piros és a 01-es közé tenném azt az utat, amin mi mentünk, majd egy idő után lekeverdtünk a pirosra (itt a piros nem a mi bejárt utunkat mutatja!):

A szakasz legelejét kivéve többnyire szintvesztés nélkül haladtunk, a lassúságot a “minden zergénél megállunk, ha több van, akkor kétszer is” mentalitás okozta részemről legalábbis. Nagyon tetszett ez a szakasz: kicsit sem megszakadós, de nagyon látványos, körülbelül eddigre éreztem úgy, hogy sikerült a bemelegítés. Itt is fiúk mentek elől, lányok hátul. A ház látszott jó pár helyről, mégis messzebb volt mint gondoltam. Egy trükkös rész volt itt: egy vágatban megmaradt a hó, és lépcsőt kellett volna taposni bele, hogy a pár méterrel feljebb levő útig átjussunk. A könnyebb utat választva felmásztunk kicsit a hó mellett, ami itt már felsimult a hegyoldalra, és az előttünk levőknek itt köszönhetően nyom is volt taposva, ahol könnyen átkelhettünk.

Délután 2 felé, mire a házhoz értünk már farkaséhesek voltunk (Bärenhunger ha jól emlékszem ). A fogadós jellegzetes helyi viseletben kint fogadta az érkezőket széles mosollyal invitált befelé. Ez a fajta lelkesedés furcsa is egy kicsit, egyikünk sem ahhoz szokott hogy körbeugrálják, viszont nagyon jól esik! A teremben óriási kályha ontja a meleget, gyorsan föléaggatjuk amit szárítani kell. Leadjuk a rendelést, én gyereksört, a fiúk igazit kérnek, majd palacsintával, gulyással folytatjuk. Finom mindkettő, közben Péter mesél hegyekről, túrákról. Napestig tudnám hallgatni. Közben érkeznek mások is, Anikó tolmácsol kicsit egy magyar csapatnak. Megbeszéljük merre megyünk – folytonos újratervezés az idő, időjárás és az állapotunk függvényében . Visszavesszük a majdnem megszáradt ruhánkat, majd elindulunk vissza a Karl-Ludwig Haus felé (fent a piros színnel jelölt út). Az ég kicsit beborult míg odabenn voltunk, a szél is feltámadt. Először fáztam a nap folyamán. Mire a másik házhoz visszaértünk, addigra újra kiderült. Mire lehevertünk mindannyian – tizen pár kilométer után bizony jól esik, és különben is elmaradt az ebéd utáni szieszta – addigra jött ukáz, indulunk, délután fél öt felé jár az idő.

Péter megkereste a zöld levezető utat – ez kicsit a Herminensteigre (Schneeberg) hasonlít: láncos, mászós út lefelé – a térkép egy darabon pöttyökkel jelöli. Szavazásra került a dolog, 3 igen, 1 nem mellett bukott az eredeti terv. “Most így döntöttünk” mondta Péter mindezt olyan hangsúllyal, hogy a szavak megálltak a levegőben. Mintha kőtáblára vésett parancsolat lett volna. A hegyen nincs demokrácia. Magamban kicsit berzenkedtem is, de utólag könnyű belátni, hogy miért ez volt a helyes döntés. Van egy barátnőm akit egy Badacsonyi túra óta nem tudok rávenni, hogy eljöjjön túrázni, pedig akkor ő döntött, hogy merre megyünk. Bepánikolt, és bár végigcsináltuk, most már nevet rajta, de nem jó emlékként maradt meg benne. A könnyű sítúra utat választottuk ehelyett. Lefele Feri ment elől, én a végén, poénkodtunk, hogy az elsőt mindig a lavina viszi el, az utolsó embert meg a medve (úgy kell annak a medvének ). Aztán a fiúk hirtelen hegyezni kezdték a fülüket, mert potyogó kövek jöttek valahol lefelé a hegyoldalban. Nem találkoztunk velük, de jobb az óvatosság ugye.

A Siebenbrunnen kessel aljából már dózerút vezetett az erdőszélben, majd egy kék jelzéssel ellátott út az erdőben a Moassa házig. A magas fák között néha egy nyiladékban felláttunk a Rax függőleges falaira. Elképesztő. Ez a rész volt a levezetés: virágok mindenhol, tömény fenyőillat, nem kicsit stimulatív hatással . Széles jó kedvünk van, beszélgetünk, ismét rácsodálkozom milyen kicsi a világ, amikor Anikó véletlenül elszólja magát, hogy eredetileg hová valósi. Így a túra végére kiderül, hogy egy középsuliba, egy évfolyamra jártunk. Én nem emlékeztem őrá, ő sem igazán rám. Hiába, abból az osztályból csak a fiúkat jegyeztem meg , hozzánk túl kevés jutott. Péter tud emberkéket válogatni, meg kell hagyni! Na ennyire kicsi a világ! Lecuccoltunk a kocsinál, ettünk, ittunk, ötleteltünk, hogy mi legyen a kakassal a parkoló melletti ól udvaráról: épületes példány volt, majdnem pulyka méretű – kakassült, netán leves?

Összekaptuk magunkat, és már indultunk is hazafelé, megint Péter vezetett. Úgy egy órával korábban indultunk el mint múltkor, de attól még az út bő 4 óra. Sokszor kellett azzal bíztatni magunkat, hogy otthon vár a sör, a bor a hűtőben.

Jó túra volt megint, szép időnk volt, jó volt a csapat, kellemesen elfáradtam. Kell ennél több? Megérkezés, második út a hűtőhöz vezet, kinyitom: nincs sör . Na de ilyen befejezést ?!?

Címkék: Rax Túra Ausztria