Mivel már megint mindenki passzív módban, standby állapotba kapcsolva, homlokán az 1 wattos zöld LED fényével várta a másnapi sült galambot, este fél tízkor kezembe vettem az irányítást – telefon formájában. Fölhívtam a potenciális túratárs-jelöltet, aki aztán prezentált még egy tagot. Vele szintén megállapodtunk a részletekben, így nyugodt, derűs hangulatban hajthattam álomra a fejem. Lesz túra!

Már csak azért is muszáj volt így lennie, mert valahogy meg kellett ünnepelnem, hogy még élek. Mivel aznap suli van, így az előző napra írtam ki a balesetem első éves évfordulójának túráját – innen a cím. (A valódi cél persze csak annyi volt, hogy menjünk ki a tájba, okot találni meg mindig lehet. Mint az alkoholfogyasztásra.)

Másnap reggel Andi SMS-e fogadott, hogy ő is jönne, ha még lehet csatlakozni. Háperszehogy, de a korábbra tett találkozót vissza kellett későbbíteni, hogy ne kelljen neki sem nagyon rohannia. Segítségül ígértem neki egy bevásárlást. Így aztán én érkeztem a legkésőbb, de még mindig percre a megbeszélt időpontban.

Ahogy már megszokhattátok, csoportképpel indítunk. Petya az első jelentkező, vele megbeszéltük, hogy ha más nem is jön, mi ketten azért kirándulunk egyet. Vele a Hochalmspitze mászásán találkoztunk, segítettük egymást és közösködtünk felszerelésben és kukoricakonzervben egyaránt.

Gábor, akit ajánlott, sajnos végül lemondta a programot. Petyának még este, nekem már csak reggel.

Andival még tavaly későnyár/koraősz fordulóján kirándultunk és félig-meddig eltévedtünk. Őt azon a nyáron ismertem meg egy táborban. És bár az istenek, a por meg az idő el-elsodor egymástól (ilyenek az Andreák...), azért jó néha találkozni, túrázni, beszélgetni vagy épp hallgatni.

Tehát a Batthyány téren, a metró kijáratánál találkoztunk. Szerencsére mindketten fölhívtak, amíg a metrón álltam, mert így legalább azt tudtam, hogy ők már ott vannak. Ezért csak kicsit volt értetlen fejem, amikor a mozgólépcső tetejében csak az ellenőrök vártak, de a csellengők nem. Aztán kilogikáztam, hogy talán a metróépület kijáratára gondoltak, úgyhogy kimentem a szabad levegőre – és tényleg! Ők már ott beszélgettek, ismerkedtek. A bemutatás így elmaradt, mehettünk a föld alá.

Nagyon jól időzítettünk, mert a HÉV indulásáig maradt még két percünk. Mivel ezalatt esélytelen lett volna jegyet venni, egyszerűen fölszálltunk. Majd a szerelvényen – gondoltuk, de nem volt kitől, így a BKV szegényebb maradt három sörrel.

Kalászon szálltunk le, pontosabban a Lenfonónál, hiszen itt indul a turistaút. Térkép alapján belőttük, hogy a megállótól merre is induljunk, majd Petya hozzátette, hogy ő is így emlékszik. Aztán már csak a „Kevélyre föl!” feliratú táblákat kellett követnünk. Talán valami teljesítménytúra maradéka lehetett. Andival mindig ilyenbe botlunk, a jómúltkor is a Holdvilág-árok két oldala között ingázva szívatták magukat a szegény teljesítménytúrázók, míg mi komótosan falatoztuk a tízórainkat a terülj-terülj-asztalkámról...

Most viszont Zsuzsiba botlottunk, pontosabban ő belénk: valaki a nevemet kiabálta. Kiderült, hogy a fiát, Csongort hozta sakkversenyre. Beszélgettünk pár percet, aztán elbúcsúztunk: neki is mindig van dolga, és nekünk is volt sok kilométerünk még.

Ha már tízórait emlegettem: elsőre csak a Budakalász határában csörgedező forrás vize jutott. Azért nem is annyira csak, hiszen a tábla szerint mozgásszervi és emésztő-szervrendszeri problémákat is orvosolhatunk vele. Igazi kincs a ma emberének, akin a rengeteg ülőmunka miatt mindez kijön. Nem csoda hát, hogy három néni is ott sorakozott ötliteres kannákkal. Petya bekéredzkedett eléjük a literes üvegével, amit ketten jóvá is hagytak, a harmadik (akinél a legtöbb ballon volt) viszont hangosan ellenzett. Ám társunkat ez nem zavarta: megtöltötte a flaskáját, majd szép napot kívánva tovább-baktattunk.

A mezőről néhány csábító sziklát láttunk, de nem engedhettem a szirének énekének: másfelé vitt az utunk. Nevesítve a másfelét: be az egyre sűrűbb növényzetbe. Útközben találkoztunk egy másik gyaloggaloppozóval. Pár szót váltottunk. Örült nekünk, mert tartottuk benne a reményt, hogy nem mindenki ül odahaza a hétvégén.

A táblák szépen terelgettek bennünket az erdő felé, mi meg nem ellenkeztünk, így mikor már kezdett volna nagyon melegünk lenni, a fölénk hajló ágak hűvösében folytathattuk utunkat. Közben hol a térképet, hol a táblákat nézegettük – szerencsénkre egybevágott, amit súgtak.

Hamarosan érezhetően elkezdődött az emelkedő. Közben szóba került a pünkösdi Rax túra. Invitáltam két társamat, de különböző okokra hivatkozva csak a fejüket rázták. Azért itthon is lehet ám szintet nyerni, ezt aláírom. Nem kell feltétlenül a világ végére futni a csodákért – főleg mert azok belül vannak. A jó társaság, a szép környezet már megadja ezt az élményt. Az már csak hab a tortán, amikor törpefenyvesek fűszerezik vagy hófoltok teszik pikánssá a történetet.

A talaj hol kövesebb, hol erdeibb volt. Most épp az előbbi. Aztán kiderült, miért: a Zöld-barlang előtti pihenőhelyre érkeztünk. Innen megcsodálhattuk a dolinapusztai munkaterápiás földeket. (Ha ugyan még van olyan – a térképeim sosem a legfrissebbek. Tudjátok, Schumacher cipője...) A panoráma innen is kiváló, bár úgy gondolom, az ember valamiét szeret körbenézelődni – bárhonnan.

Megettük a második tízórait, ami nálam az első reggeli volt. Közben megérkezett egy gyerektársaság néhány felnőttel. Ismét megállapítottam, hogy vének vagyunk, akár az országút. Amelyik gyereknek véletlenül eszébe jutott köszönni, az többnyire csókolommal tette... (Bár úgy vettem észre, hogy a mi korosztályunk az ő szemükben már nem szia, de még nem csókolom, így inkább kerülik, hogy a tegezés vagy magázás tárgyköréig eljussunk. Aminek a legjobb módja, ha – nem tiszteletlenségből, de – levegőnek néznek.)

Reggebéd után mi is megnéztük közelebbről a barlangot. Sajnos vagy szerencsére le van zárva, de abban a kis fülkében vagy gömbüstben, ahová még be lehet jutni, csodálatos kristályformákat láttunk. Most örültem igazán, hogy betettem a két fejlámpát. A fényük segítségével kihoztuk a maximumot a látványból. Andit a kristályrózsák ígéretével sikerült berángatni – mert ahogy nekem a 3D nem alap, úgy neki a szűk járatok, a fölétornyosuló sziklák nem részei a komfortzónának. De ezt akkor még nem tudtam (helyesebben régebben már említette, de nemkáptalanságomból adódóan elfeledtem).

Az Anditól kapott apró kristállyal a zsebünkben folytattuk a túránkat, otthagyva a lelkesen zsivalygó gyerekcsapatot. A siserahad aztán a Kevély-nyeregben ért utol minket, amint az információs táblákat böngésztük. Úgy döntöttünk, hogy időben nagyon jól állunk, ezért még megnézzük a sárga úton lévő Mackó-barlangot (szia Évi!), aztán a kékre fordulva a bányán és a Kis-Kevélyen át tesszük teljessé a napot.

A barlanghoz elég meredek út visz le, ezen tapodtunk, míg csak egy pár négyzetméteres sík nem jelezte a tanösvény következő állomását, ahová mi is igyekeztünk. Nagyobb csoport gyülekezett itt is. Még a barlangot nem láttuk, csak azt, hogy mindenki jót húz a pillepalackból. Peti rögtön forrásra asszociált, mert az igazság az, hogy mindhárman kicsit kevés vízzel indultunk neki a mai mulatságnak. Ha reggel a forrásnál nincs ott az asszonykórus, gondolom egy-egy felest (litert, nem pálinkát) azért benyomtunk volna. Így viszont... tanultunk a dologból. (A tanulságot nálam három literes ivózsáknak hívják, de ezt csak a pünkösdi túrára sikerül majd megvenni.)

Szóval Péter és a forrás. Vizet nem, csak a barlang poros belsejét találtuk. Meg a gyerekeket, akik bent rosszalkodtak. Szerintem persze nagyon jól tették, de jelen életben nem én vagyok az édesanyjuk, ezért inkább csak a térerő szerepét töltöttem be.

Az úgy volt, hogy a Mackó-barlang végében egy kürtő nyílik fölfelé, és a srácok természetesen megnézték, mi van ott. A sok aggodó édesanya viszont aggódó hangon aggódott, de ezt a srácok már nem hallották, mivel másfél méter szűk járat után egy nagyobb üreget – ahogy ők nagyon barlangászosan közvetítettek, termet – találtak. Térerőként közvetítettem feléjük a szülők félelmét, miszerint be ne szoruljanak. (Ekkor mondták, hogy ha akarnának sem menne, mert olyan széles a hely, ahol állnak.) Lekiabáltam a hölgykoszorúnak, hogy nem kell pánikolni, ahol a gyerekek vannak, ott simán elfér a mentőhelikopter – majd alkatrészekre szétszerelve fölhordjuk. Aztán szóltam a fiúknak, hogy kedves szüleik lassan indulnának (bár ezt minden bizonnyal inkább azért mondhatták, hogy pressziót gyakoroljanak az ifjú kutatókra). A srácok tehát egy geoládával a kezükben visszamásztak a barlang alsó szintjére, majd megnézték a kincset. Nagyon büszkék voltak magukra – és joggal.

Miután a bernáthegyi munka véget ért, mi is megnéztük, hogy mitmivan odafönt. Andi ekkor vallotta be klausztrofób hajlamait. Addig-addig győzködtem, míg beadta a derekát. Elmeséltem, hogy nálam hogyan indult a sziklamászás; hogy Józsinak a Grintovecen megígértem, hogy lehozhat ölben, aztán nem kellett; hogy itt a ragyogó alkalom, hogy szembenézzen a félelmével és hogy legyőzze azt; és persze azt is, hogy én is féltem, amíg éltem.

Odafönt tovább folytattam a szűk folyosók felkutatását, de csak egy kisebb üregig mentem, mert semmi felszerelésem nem volt, és ha valami gond adódik, akkor tényleg lesz-e helikopter... Bár nem is hiszem, hogy ennél tovább lehetett volna hatolni mindenféle rongálás nélkül. Azért a gyökereken csillogó vízcseppek ismét bebizonyították számomra, hogy Földanya a legjobb nő a világon! Tényleg elképesztő, milyen csodákkal örvendeztet meg minket a nagybetűs Természet, ha egy picit nyitottabb szemmel és szívvel járunk!

Tartottunk egy rövid elcsendesülést odabenn: lekapcsoltuk a fejlámpákat, nem szóltunk egymáshoz, csak hallgattuk, ahogy a Föld lélegzik. Éreztem, ahogy a vér dobol a fülemben. Hallottam, ahogy tágul a tüdőm. Tapasztaltam, ahogy a világ és én eggyé válunk. Ahogy beleolvadok. Megértettem, miért barlangokban meditálnak a keleti népek. Azt éreztem, hogy ha most engem is befalaznának három évre, akkor utána csak a hajam és a körmöm lenne hosszabb, amikor értem jönnek, de mindenképp életben maradnék, mint Tasi a Szamszára című filmben. (Aztán ha ezt eljátszottuk volna, és este kilenc körül megkordul a gyomrom, lehet, hogy mindezt sürgősen visszaszívom...)

A barlangászással megoldottuk, hogy az eddig túl sok időből hirtelen túl kevés lett. Azért csak megkerestük az ösvényt – pont nem ott fut, ahol elsőre gondoltam volna. Épp a barlang előtt fordul vissza. Lejjebb mentünk rajta, aztán a keresztező kéken balra fordultunk. Kifaggattam Andit, hogy megbánta-e a kalandot. Nagyon diplomatikusan úgy fogalmazott, hogy utólag már nem. Azért valószínűleg nem ő fogja összekötni a Baradlát a Szemlőhegyi-barlanggal...

A következő állomásunk a bánya volt. Itt már igazi rekkenő hőséggel néztünk szembe. Petya megindult az oldalban fölfelé, majd szandál nélkül tette ugyanezt. Mi inkább az enyhet adó árnyak alól figyeltük. Aztán amikor lejött, csúcscsokinak valót ettünk (csokiba mártott kekszet, mert a napmeleg már 1:0-ra vezetett előttünk az olvasztóversenyben). Közben bámultuk a felhőket. Még lassan vándoroltak, de azért itt-ott már vészjóslóan szürke volt az ég alja. Nyakunk közé kaptuk hát a lábunkat, és egy krosszmotor távolodó berregésétől kísérve megkerestük az ösvényt, amely a Kis-Kevélyen át vezet.

Andinak nem tetszett a hirtelen jött meredekség, Petya viszont jó tempóban haladt elöl. Én igyekeztem balanszt teremteni kettőjük között. Sokszor megálltunk vissza-visszanézni. Ami azt illeti, volt is miért: a látvány felemelt, hogy a saját mottónkra hajazzak kopasz fejemről. Átnéztünk az Oszolyra, gyönyörködtünk Csobánkában – a falu ekkorra már csak terepasztal volt. Aztán újra az erdő sűrűjébe vetettük magunkat.

A csúcson, egy árvalányhajmező közepén ültünk le legközelebb. Innen is volt ám kilátás! Megkockáztatom, szebb is, mint a gyakran érintett Nagy-Kevélyről. Peti szellőzött egy szirten, Andi pihegett, én egy ideig vele tartottam, majd elmentem virágot szaglászni. Ugyanis láttunk valami elképesztően gyönyörű növényt. Először csak egy tövet, majd egyre többet. Színtévesztőként rózsaszínnek gondolom, és citromra emlékeztető illata van. A flóra mellett a fauna is tartogatott csodákat: rengeteg pillangó körzőzött a fejünk fölött, és amikor továbbindultunk, unos-untalan megzavartuk a sütkérező zöld gyíkokat. Egyik-másik olyan hatalmasra nőtt, hogy már-már varánusznak néztük.

Ekkorra eljutottam oda, hogy az sem baj, ha le kell mondanom az esti programomról. (Ugyanis miattam kellett volna sietni, meg persze a közelgő vihar miatt. Nekem 6-tól volt elfoglaltságom, a rossz időt viszont már 4-re ígérték.)

A talaj nemsokára lejteni kezdett, és egyszer csak visszaérkeztünk a Kevély-nyeregbe. Az utat a Nagy-Kevély csúcsa felé folytattuk. Szegény társnőnk bánatára újabb meredek kaptató következett, de hősiesen állta a sarat, és nemsokára mindhárman együtt bámultuk a korábbi panoráma variánsát. Banánevés után pedig nekilódultunk – bár társaim kérésére a harmadik csúcsot, az Ezüst-Kevélyt elhalasztottuk. Helyette Pilisborosjenő felé fordítottuk az arcunkat, mert valamiféle fagyiról álmodoztak a nálamnál nagyobb helyismerettel rendelkezők. Én a faluban nem annyira, csak a fölötte húzódó erdőrészen vagyok valamelyest ismerős. Az egyik barátom lakott itt, a legutolsó házban. A hátsó kertkapuja már a piros jelzésű ösvényre nyílott.

Hamarosan elérjük a lakott részeket, és megkerül a cukrászda is. Andi gálánsan megvendégel bennünket. A fagyi finom, de elsősorban hideg. Ennek örülök a legjobban. Legnépszerűbb a málna, ebből mindhárman kérünk. Peti bonbonmeggyet, Andi citromot, én mogyorót választok mellé. Aztán gyors léptekkel megkeressük a buszmegállót. Ahogy az édesség elfogy, megjön a csuklós sárga járat is. Fölszállunk, s közben kiszámolom, hogy kecske is van, meg káposzta is. Volt kirándulás, volt fagyi, és este belefér a lelki felüdülés is. Azt hiszem, nagyon jó napot zártunk! Köszönöm mindkét csellengőnek, hogy velem tartott!

Utógyújtás: A túra számomra legnagyobb tanulsága azonban most, az élménybeszámoló írása közben következett be. Sikerült ugyanis tesztelnem a MacBook folyadékállóságát. Nem ez volt a célom, de így dobta a gép. Jelentem, a fehér színű változat ellenáll a sörnek. Az alkoholmentesnek legalábbis... Írok is az almáspécégyárnak, hogy tegyék át a toughbook kategóriába. Ha a levélírás végéig működik, rákattintok a Küldés gombra. Ha mégsem jön össze, akkor mindenkinek köszönöm, hogy eddig olvasta a beszámolóimat. Ezután már nem fogja...

Címkék: Csellengés Kevélyek