A Papuk, Tisovac-Duboka-Lapjak túra képes krónikája

A róka – mint a neve is mutatja – ravasz állat. Hasonló módon következik a címből, hogy már megint a Papukban jártunk. (Egy kedves ismerős kérdezett vissza ekképpen, amikor megtudta, hogy vasárnap a kismilliomodik Papuk-túrára indulunk: „Csukott szemmel, zsákban ugrálva, hátramenetben...?”)

Épp vége lett a vasárnapi misének, amikor 16 fős társaságunk a Papuk déli oldalának fővárosába, Velikára érkezett, s elfoglalta a frissen felszabadult parkolóhelyeket a vár alatti Szent Ágoston (ferences) templom előtt. A templomtól a Dubočanka-patak mentén indultunk, felfelé, s a termálstrand mellett elhaladva felkapaszkodtunk a közelmúltban felújított, ám ennek ellenére bezárt Lapjak-turistaházhoz.

Szerencsére nem ez volt az úticélunk, csak útba esett. Rövid nézelődés után kőgörgeteges-sziklás, vadregényes erdőben másztunk tovább, fel a Toplička glava-ra (471m). Innentől aztán a szomszédos Kaniška glava (612m) csúcsáig kísért minket a városka, a vár s legfőképp a Papuk fő- és déli gerinceinek pazar látványa.

A nevéhez méltóan bükkös szálerdőben, a Velika Bukva-n egy száguldó őzbak keresztezte útvonalunkat, de nem ám a szokásos módon, előttünk elszaladva, hanem a csoport közepét célozva meg. Sajnos mindez olyan hirtelen történt, hogy videózni, fényképezni tudtommal senkinek nem volt érkezése.

Aztán következett a Tisovac (660m) áfonyás, romantikus sziklaletörése. A még fakadóban levő, össze nem záródott lombtömegen átszűrődve jól kivehető volt alattunk Dubokán az „erdei iskola”, fent a Nevoljašon pedig a kulcsosház fehér épülete. Kiadós nézelődés után folytattuk utunkat le a Duboka-völgybe, a Trišnjica (Cseresznyefa-)kulcsosházhoz.

A kulcsosháznál ismerős arcokkal találkoztunk. Jobbára persze számomra ismerősök csak: a planinarimo.info nevű horvát weblapon teszi közzé egy szlatinai társaság a kirándulásait, s az ő fényképeikről, videóikról ismerős arcok köszöntek vissza, hiszen horvát részről is ugyanaz a kb. 20-30 ember járja csak rendszeresen a Papukot, ahogy a magyar oldalról is. Hamarosan szóba elegyedtünk, térképet nézegettünk, elmondtuk, merre jártunk a Papukban és ők is, hogy merre jártak a Mecsekben, Villányi-hegységben – a természetjárók alapból megtalálják a közös hangot (és nyelvet). Sőt, azóta a két ország közötti elektronikus levelezés is beindult, amiből aztán akár közös kirándulások is lehetnek odaát is, meg ideát is… De ez még a jövő zenéje.

Trišnjicáról a völgyben mentünk tovább Dubokára. A Monarchia 1910-es katonai térképének Banja Luka-i lapja felső szegélyén még Glasshütte Duboka néven szerepel a hely. Még lakott volt a falu és állt az üvegcsűr, igaz, a kemencék már nem működtek, az erdei üvegmanufaktúrák kora addigra lejárt. Mára már csak egy épület maradt meg a faluból, amit ma vadászházként használnak (s a kibővítés során szinte csak a tornác maradt az eredeti), az üvegcsűr helyén pedig a Zágrábi Egyetem Erdészeti Karának oktatóháza áll, amit a velünk levő pedagógusok amolyan tanítónénis egyszerűsítéssel simán leerdeiiskoláztak, úgyhogy mostantól én is erdei iskolának fogom hívni a helyet, mert praktikus. (A blogomra meg azt mondják: a fogalmazás. Mint alsóban… Bah!) Duboka egyébként mély-et jelent, a házban pedig egy hétig (koszt & kvártély ingyen) laktam 1998-ban: nagyon jó hely.

Mivel az erdei iskola létesítményeit bárki használhatja, egy alapos pihenőt tartottunk itt is, aztán megkezdtük a felkapaszkodást a Nevoljaš-hegyre. Kezdetben kíméletesen, völgyben haladva, majd véget érni nem akaró, meredek sípályán. A síháznál újabb kiadós pihenő következett, majd megostromoltuk a szomszédos hegycsúcs (740m) kilátóját. Aki ide felmászik, annak speciális élményben lehet része jó időben. Nekünk is ez jutott. Szinte az egész Papukot belátni innen, de az igazi érdekesség, hogy keresztüllátni egy országon. Északon a Szársomlyó jellegzetes sziluettje Magyarország, délen a Száva-parti hegyek tömbje meg már Bosznia. A kettő között a Dráva és a Száva közé ékelt Szlavónia: Horvátország.

A Nevoljašról a hegygerincen mentünk tovább, délnek. A legnehezebb szakaszhoz, a Lapjak-hegyhez érve újra rázendített az eső, de a Lapjak így is szép. A Lapjak mindig szép. Lentről nézve késpenge élességű, meredek gerinc, innen fentről pedig áfonyás, sziklás, vadregényes csoda, remek kilátással Velikára (templomostul, várastul) és a Pozsegai-medencére (aminek ott Arany-völgy a neve). Gond nélkül leereszkedtünk a Trauber-sziklákon (homokkő, vizesen sem csúszik), majd a keskeny gerincen hullámvasutazva hamarosan megérkeztünk a velikai várhoz.

A várról már többször, részletesen írtam, mivel azonban egy újszülöttnek minden blog és fogalmazás új, ráadásul a kirándulásokon is mindig el kell mondanom, most sem leszek kíméletes. A terület (meg még vagy 67 szlavóniai falu) a horvát Sudeni nemzetség birtoka volt (akik a magyar történelemben a Békeffy de Welyke nevet használták), s a tatárjárás után ők építették és birtokolták a várat, a török betörésig. Az utolsó tulajdonos, Velikai István – tudván, hogy a töröktől megvédeni úgysem tudja – jó ritmusérzékkel zálogba adta. A vár aztán egy Kerpics Balázs (Blaž Krpić) nevű szlavón nemes révén, csellel került török kézre: Kerpics kihívta Velikai Istvánt a törökkel tárgyalni, s míg a tárgyalás folyt, Kerpics átadta a várat a törököknek. Kerpics Balázs keze ilyen módon több szlavóniai vár (pl. a Papukban Kővár-Kamengrad) elvesztésében is benne volt – cserébe birtokai háborítatlanságáért. A török tárgyalópartner egyébként az apránként gyakorlatilag egész Szlavóniát elfoglaló Jajapasics Mehmed szendrői pasa volt, Jumurdzsák és Arszlán bég apja.

A törökök jelentős számúnak mondott 300 fős helyőrséget állomásoztattak a várban illetve a faluban, amely közigazgatásilag a Pozsegai szandzsák (megye, „zászló”), Pozsegai nahije (járás), Velikai kadiluk (kádiság, azaz bírói körzet) székhelye lett. A törökök 1683-as, katasztrofális, Bécs alatti vereségével jött el a pozsegai vidék felszabadulásának az ideje. Velikát először a Hans Dünewald parancsnoksága alatt álló katonai kommandó szabadította fel 1687-ben, ám a törökök 1690-ben újból visszafoglalták, miután a császári csapatok eltávoztak a környékről. Azonban Velikát még ugyanebben az évben egy váratlan és véres támadással a verőcei Makár János tüzér ezredes és csapata (Bádeni Lajos seregéből) végleg elfoglalta. Ezután a velikai vár romlásnak indult és már 1702-ben romként említették meg. A későbbiekben állítólag magtárként használták.

Már a vár előtt hallatszottak olyan hangok a brigádból, hogy nem kellene még hazamenni, hiszen csak délután négy van! Így aztán hazafelé útban még megálltunk a Međa-nyeregben (600m), jól megnéztük, milyen a Mecsek és a Villányi-hegység a Papukból, majd egy rövid (oda-vissza 2km-es) sétát tettünk, jobbára zuhogó esőben a raholcai Szent Miklós (szerb) kolostorhoz.

Vége a fogalmazásnak. Csukott szemmel, zsákban ugrálva, hátramenetben írtam...

További képek itt: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/PapukTisovacDubokaLapjak#

Címkék: Szlavónia Papuk Velika