Tudjátok, hogy mi jön péntek 13. után? Eltaláltátok! Szombat és 14. Alapesetben ez nem akkora show. De most! Most ismét... azt nem mondom, hogy túráztunk, de adtunk egy nagy sokkélményt kulturáltabb énünknek. A mai kirándulás Dani projektje volt – már tavaly óta. Most végre tető alá hoztuk (amire szükség is volt, mert közben eleredt az eső, de erről majd később). A 12 jelentkezőből végül 8 résztvevő lett. A többiek nekem nagyon gyanúsak, mert pont egy társaság lettek volna egy külön autóval. Szerintem kitaláltak valami ellenpartit...

A kiírás szerint 8 órakor indultunk volna. Úgy gondoltam, 8:06-ra nekem is illik megjelenni, ha már a program kiírását első körben én csináltam (persze Danit tettem meg kontaktszemélynek, aki aztán részletesebben is megosztotta a napi tervet). Azonban ez sem volt elég ahhoz, hogy én érkezzem utolsónak. A nagy várakozásban aztán beszabadultunk a boltba (ha már a parkolója volt a találkozóhely), hogy ne fagyjunk meg, és hogy ellássuk a bajunkat keksszel és csokival. Közben csörgött a telefonom, amiből megtudtam, hogy mégis mi – kollektívan – késünk a legtöbbet. Mondtam hát Krisztának, hogy egy zöld terepjárót kell keresniük. A boltból kilépve azonban megállapítottam, hogy vagy nagyon fáradt, vagy fogalmi zavarokkal küszködik. A zöld még stimmelt, de sajnos egy bokrot nézett dzsipnek. És hogy teljes legyen az árulkodás, elárulok még valamit: a jelentkezéskor úgy adta meg a paramétereket, hogy „Kriszta és egy barát”. Nem tudtam eldönteni, hogy a viszonyukra vagy az illető foglalkozására vonatkozik a dolog, de hamar kiderült: Balázson nem láttam semmiféle csuhát, tehát az első megoldás nyert. Aztán látva intim viszonyukat újabb kérdések merültek föl bennem az „egy barát” kapcsán. 1.) Miért, van több is? 2.) Akkor mi most barátok vagyunk? Mert nekem ilyen elbánásban azért nem volt részem. (Bocs, Drága! Remélem nem haragszol, hogy kiteregettem a... szennyesnek azért nem mondanám... Tudod, hogy kos vagyok, és gyárilag bolond is!) De hogy a mérleg másik serpenyőjébe is dobjak valamit: nagyon szépek együtt. Balázst korábbról nem ismertem, Kriszta viszont ragyog.

Vissza az autókhoz. Most, hogy mindenki megérkezett, kaptok egy gyors csoportképet a résztvevőkről. Mivel nyolcan voltunk, de a terepjáróba csak heten férnek darálva talán picit többen), ezért szükség volt egy másik autóra is. Ezt látjátok bal oldalt. A sofőrt Tominak hívják, élete párját Aninak. Anitát már ismeritek az előző túráról, Tomi most volt velünk először. Tomi épp azt mondja, hogy „...akkor minden meg van bocsátva!” Ez a két renitensnek szól – kiderült ugyanis, hogy régről ismerik egymást. Kicsi ez a világ – de sok jó ember kis helyen is sok, így hát beleférünk. Az ismeretség okán a másik szerelmespár őket választotta útitársul – hiába ajánlgattam, hogy szeparálódhatnak is, inkább a Suzuki hátsó ülését választották.

A kép jobb oldalán vagyunk mi, amint körülálljuk a zöld szörnyeteget. Itt Krisz vezet (aki -tián, nem -tina). A jobbegyben majd Dani ül, hogy a Minden Dolgok (Jobban)tudója cím birtokosaként navigáljon. A hátsó traktust Nórával ketten foglaltuk el. Ők hárman (plusz az oldschool Pajero) már megjárták együtt Montenegrót (szintén Csellengés, szintén Dani volt az ötletgazda, és szintén hatalmas buli volt – a képek legalább erről árulkodnak; én sajnos nem voltam ott).

Szálljunk be és induljunk el, mert soha nem érünk oda (így is csak késve). Kocsiba be, ablakot... fel, mert nincs túl jó idő. Így is befagy a... víz a kulacsunkba. Az első állomásunk az őrbottyáni aranykoszorús harangöntő mester, Gombos Miklós műhelye. Négy percet késünk, úgyhogy bukta van: egy buszos csoport már előttünk jár, a mester épp nekik meséli el a harangöntés történetét. A felesége azonban a segítségünkre siet, meg- és átszervezi a programunkat. A történeti áttekintés helyett így a gyakorlati tudnivalókkal kezdünk majd. Addig – mivel eleredt az eső – a sürgős esetek elintézik folyóügyeiket. Aztán irány az üzem. Itt megnézhetjük az öntés kellékeit, eszközeit, és a mester elmagyarázza, hogyan is készül a harang. Aztán meg is szólaltat néhányat a saját munkáiból. Szerencsére az ágyú, amely épp most készül az egyik vár számára, nincs a dalra fakasztott öntvények között. Közben kötetlenül beszélgetünk az udvaron, mígnem megérkezik néhány kuncsaftja. Ekkor elbúcsúzik, de még így is figyelme van arra, hogy kikísérjen bennünket. A felesége aztán ellát minket néhány programjavaslattal – aminek hasznát is vesszük, mivel közben vigasztalanul hull azé égi áldás. Áldás ez a földnek, ne nekünk most nem, mert a vácrátóti arborétumba szerettünk volna menni. Valószínűleg nem jól kértük azt a napsütést... (Pedig a csellengésekkor többnyire jó idő szokott lenni.)

Újratervezés. Útirány: Vác. Rácsodálkozom az útvonalra: itt már jártam bringával. És – jééé – abban a buszmegállóban javítottam defektet. A régi szép idők, amikor még két keréken... Sebaj, jön még kutyára kamion!

A város központjában nyomunk satuféket. A Szentháromság oszlop tövében parkolunk le, majd sétálunk egy kicsit. Betérünk egy kávézós-cukrászdálódós vendéglátóipari egységbe, ízlés szerint fogyaszt a fiatalság. Danival kirekesztően viselkedünk: elkezdünk további programokat tervezgetni. (Valójában csak kedvet szerettünk volna csinálni a többieknek, de ezt olyan rosszul kommunikáltuk, hogy senki nem figyelt ránk.)

Miután mindenki tele lett energiával, megmelegedtünk, emeltünk a komfortérzetünkön satöbbi, egy nagyobbacska karikával újra becéloztuk a dómot. Töltődtünk ott is az ereklyék rezgésével, aztán kupaktanácsot tartottunk: most hogyan tovább? A vélemények ütköztek: az egyik lehetőség az időjárás ellenére a botanikus kert volt, a másik a túra nemzetközivé tételét volt hivatott megoldani. Eszerint Párkányban sörözés, majd Esztergomban bazilikázás következett. Aztán A és B csoportra oszlottunk. Erről is én tehetek, mert 6-tól kötött programom volt az nagy székesfővárosunkban. A többiekről azóta semmit nem tudok...

Ami bizonyos, hogy mi beültünk a kisebbik járgányba (Balázs pedig örült, hogy átülhetett a zöld szörnyetegbe). Némi kavargás után – honnan is jöttünk? – sikerült megtalálni a városból kifelé (pontosabban Vácrátót felé) vezető utat. Innentől már nem volt gond: pikk-pakk odaértünk a község táblájához. Már csak sasolni kellett. Amíg én megpróbáltam telefonos segítséghez jutni, addig Anita már ki is szúrta az arborétum kapuját (jelentem, le is eresztett, de megfoltoztuk, majd újra fölfújtuk). Fejenként nyóccázé bementünk. A gyerekeknek kitalált interaktív játszóházban kezdtük a felfedezést. Be kell vallanom, nagyon élveztük, pedig már egyikünk sem tizenéves. Aztán kiszabadultunk a szabadba, hogy bejárjuk a parkot. Kis ösvények vezetnek végig a dús növényzet, a tavacskák és a melegházak között. Utóbbiaknak nagyon örültünk mind a meleg, mind a látvány miatt. Elképesztő kaktuszok, pozsgások, pálmák, húsevő növények fogadtak (nekem az egyik kisujjpercem látta kárát a látogatásnak, de nem bántam meg). Odakint is órákat lehetne sétálni – és sajnos megint én voltam a leggyengébb láncszem (bár a többiek ezt nem érzékeltették velem), mert miattam kellett rohamtempóban végigszáguldani a kaktuszházat. Azért így sem volt semmi, de egyszer tüzetesebben is végignézném a kertet.

Verdikt: fogunk még itt csellengeni, ebben biztos vagyok! És simán érdemes gyerekekkel is nekivágni, mert biztos, hogy mindkét helyszínt (a három plusz kettőből) nagyon élveznék.

És hogy hol a sör? Kérdezzétek a csapat esztergomi felét, hogy jártak-e Párkányban és/vagy kocsmában.

Aki észrevette, hogy a történet több idősíkban ugrál (már ami a narrációt illeti), az írjon be egy piros pontot – a többiekkel a műtétem után konzultálunk. Szevasztok!

Címkék: Csellengés Maty Őrbottyán Harangöntő Vác Vácrátót Arborétum