(megint több történelem, mint kirándulás)

A Papuk, Radetina-Jankovac túra képes krónikája

Kezdetben minden jól indult és később sem ment rosszul, csak elkanyarodott... A közfelkiáltással megállapított időpontra kiírtam a túrát: március 31. Úgy volt, hogy sokan leszünk, csak Bajáról 3 tele autó, és akkor még a többiről nem is beszéltünk... Aztán kiderült, hogy ennek sem jó, annak sem jó, amaz nem jön a barátja nélkül, különben is nagyon hónap vége van, sőt, a Tenkes teljesítménytúra is akkor lesz... Maradtunk nyolcan. Sebaj, annyival több időm jut a tájra meg a társaságra!

Elindulunk hát, a szokott időben. Pécs határában, a harkányi buszmegállóban felveszünk egy hölgyet. Lám csak, van itt még egy ismerős, turistának öltözve. De kiderül, hogy nem ránk, hanem a buszra vár, megy a Tenkesre. Kapacitáljuk, hogy jöjjön velünk a Papukba! Igazolvány, kaja van nála, meg aztán úgyis kirándulni indult, a Papuk meg mégiscsak nagyobb, egzotikusabb – de ő nem áll kötélnek! Nem értem... Mi van a Villányi-hegységben, amivel minden évben lekörözi a Papukot, hogy a tömegek odaáramlanak, nem az én túrámra? A válasz kaján vigyorral, kérdés formájában érkezik: van ott villányi vörösbor? Na, hát ahová mi megyünk, ott villányi tényleg nincsen, csak végtelen erdők, nagy hegyek és bővizű patakok. (Ami meg a Villányi-hegységben nincsen.) Otthagyjuk hát az embert, menjen csak teljesítménytúrázni, borozni!

A drávaszabolcsi határállomáson összefutunk az öt főre csappant bajai különítménnyel, s innen együtt megyünk a hegység északi kapujáig, Slatinski Drenovacig (Darnóc). A falu közepén leállítjuk az autókat, s gyalog indulunk tovább a Nagy-Radetina völgyébe. Alig megyünk 50 métert, s már csodára lelek: egy szétlőtt, töredékes emléktábla a falu közepén annak állít emléket, hogy itt alakult meg 1943. augusztus 15-én a magyar nemzeti kisebbség köréből a Petőfi Sándor partizán zászlóalj. Ezt nagyon kevesen tudják! Az általában ismert adat, hogy mikor, meg az is, hogy valahol Szlavóniában, 80 fővel, de a pontos helyet általában nem tudják, sőt, a vajdasági magyarok körében általános az a hit, hogy a később Petőfi-brigád néven futó egységet az ő számukra hozták létre, 1944-ben. Korábban – vajdasági forrás alapján – én is így írtam erről, a Papuk partizánsírjai kapcsán:

Nekünk magyaroknak azért illendő egy pillanatra megállnunk egy-egy ilyen helyen, hiszen a jugoszláv partizánok között kényszerpartizánként számtalan vajdasági magyar harcolt és esett el, s nyugszik a mára már névtelen sírokban. Amikor 1944. októberében Vajdaságból kivonult a magyar közigazgatás, a bevonuló partizánok rögtön megkezdték az etnikai alapú megtorlást: a 3ezer kivégzett „partizángyanús” szerb nőért és gyerekért 40ezer magyart mészároltak le. Aztán novemberben egyszer csak vége szakadt a népirtásnak; annak egy hasznosabb módját vezették be. Létrehozták magyarokból a Petőfi Partizánbrigádot. Aki ide jelentkezett, az ezzel megmentette a családját. Tömegesen jelentkeztek hát a magyarok partizánnak.

A legszemetebb munkát kapták: a Petőfi Partizánbrigád (egyszerre 1200-1500 ember) a teljesen sík, fedezékmentes Dráva-síkon harcolt a visszavonuló németek ellen, minimális felszereléssel: volt, hogy egy egész századnak 3 régi Mauser puskája volt, a többiek napraforgószárat csaptak a hónuk alá, mintha puska lenne, s így mentek a németek ellen. A brigád 44. december 31-én kezdte a harcot és márciusra kihalt. De – saját vérén – megváltotta a vajdasági magyarság létét.

Nos ehhez képest a valóság az, hogy a vajdaságiakat a már 1943. nyara óta meglevő és jelentős harci tapasztalatokkal rendelkező magyar egységhez irányították, a hiányos felszerelés alapvető adottság volt, s az egység azért szenvedett el akkora veszteséget, ami a feloszlatásához vezetett, mert magyar vezetői – akik szintén ottvesztek – a német túlerő ellenében erőltették egy település elfoglalását.

Az viszont a fentiek tükrében már szinte biztos, hogy a Papuk partizántemetőiben – vagy úton-útfélen, jeltelenül elkaparva magyarok is fekszenek. A partizán alakulatokban a kezdetektől harcoltak magyarok is, legfőképp Jugoszlávia területéről származók, de meglepően sokan jöttek Magyarországról, Budapestről (kommunisták) és a Dél-Dunántúlról.

1943-ban jött az ötlet, hogy a szerteszét harcoló különböző nemzetiségeket képviselő harcosokat azonos nemzetiségű egységekbe vezénylik, s úgy tűnik volt annyi szervezettség a partizán mozgalomban, hogy ezt sikeresen végre is hajtották. 1943 június közepén a partizánok elfoglalták Darnócot s két hónap múlva ugyanitt zászlót bontott a Petőfi zászlóalj. Ők a Vörös Hadsereg nyomására meginduló német visszavonulásig a toborzás mellett legfőképp vasutak, üzemek elleni szabotázsakciókat, rajtaütéseket, nagyobb hadműveletekben részfeladatokat hajtottak végre, majd – mint azt már tudjuk – 1945-ben felőrlődtek a vonakodva visszavonuló német csapatok ellenállásán. A titói időkben ezt hősies tettként értékelték – ma mindenki beletörli a csizmáját, ha teheti.

Van itt a falu közepén még egy emlékoszlop, de ha azt is elmondom, akkor sosem kirándulunk, hisz még csak 50 métert mentünk és már mennyit meséltem... Fogunk még erre járni sokszor, majd sort kerítünk rá egy másik alkalommal!

Kimentünk hát a faluból, bekanyarodtunk a Nagy-Radetina völgyébe és csak mentünk és mentünk a tavaszi fényözönben pompázó sziklás-patakos, végeérhetetlen hosszúnak tűnő völgyön felfelé. A madarak daloltak, a túratársak meg végtelenül élvezték, hogy szabadon ficánkolhatnak – pedig én már az elején szóltam, hogy az előttünk álló 20km-t a 800m szinttel (föl és le) jóval többnek fogják érezni a végén...

A Radetina nagy vízesésénél hosszan időztünk, mindenki lefényképezkedett mindenkivel, aztán mentünk tovább, míg oda nem értünk, ahol a Jarcoder nevű hegy – a karsztfennsík pereme – szinte a völgybe nyomulva két ágra nem osztja a völgyet. Itt megcsodáltuk a tavaszi zsongásban kissé szokatlan, ám a helyre jellemző – mert tavaly is láttunk – hófoltokat, majd megkezdtük a felkapaszkodást a Veliki Razboj gerinc azonos nevű, legmagasabb csúcsára (739m). Gyönyörű, de iszonytatóan meredek, füves-áfonyás nyiladék. Habár nekem a legutóbbi túránk, a Fekete-hegy kapaszkodói után már nem is tűnik olyan durvának a helyszín, mint a korábbi alkalmakkor, amikor itt jártam.

Fent, ahol a Razboj belecsatlakozik a Jankovac fölötti mészkőfennsíkba, megkezdődik a végtelen medvehagyma-tenger. Ennek peremén vertünk tanyát egy kiadós ebédelés erejéig. Ebéd után folytattuk a vándorlást a Mrežare-fennsíkon, dolinák közt hullámzó csapáson, Jankovacig, ahol – mivel voltak a csapatban, akik még nem látták ezt a csodát – sorra végigjártuk a hely főbb nevezetességeit: Jankovich gróf sírját, Maksim Bojanić zsiványbarlangját, a Jankovaci-patak forrásbarlangját és a nagy vízesés megnézése előtt még – példátlan módon – egy kis sörözésre is engedélyt adtam, a turistaház teraszán.

Ezt követően felkapaszkodtunk a Sokolina-gerincre, még egy térdőrlő 5km erejéig és gyönyörű szálerdőben, néha áfonyamezőkkel kísérve gyalogoltunk vissza Darnócra, ahová a temető felől érkeztünk.

A temető mögött áll és lassacskán romba dől az ortodox templom, előtte pedig az itteni 2. vh-s tömegsír halottainak emlékkeresztje, emléktáblával. Két elszántabb társunkkal megnéztük a helyet. Felemeltem templom kazamatáit rejtő aknafedőt s láthattuk a darnóci 500 kihantolt, bezsákolt csontjait. Egyszer, korábban említettem már, hogy mi is történt itt: Ezt a keresztet annak az emlékére állították, hogy a Független Horvát Állam 1942 végétől munkatábort üzemeltetett a faluban és ide telepítette a szlatina környéki katonai terület haditörvényszékét is. Az usztasák ebbe a táborba gyűjtötték össze azokat a horvát civileket és katonákat, akikkel szemben felmerült a gyanú, hogy segítik a partizánokat. Megint csak nők, gyerekek, civilek, katonák … 500 ember nyugszik a darnóci tömegsírban, 464 ember összekeveredett csontjai sárgállanak a templom katakombáiban...

Az viszont kész csoda, de azt is mondhatnám, gyomorforgató, hogyan varrja a csetnikek (nem is jártak itt 1991-ig) és a partizánok (ők is később jártak itt, 1943-ban) nyakába e bűnöket az emléktábla. Két barátom (egy horvát meg egy magyar) is mindent elkövetett, hogy tábla szövegét valahogy összekapcsolja a tényekkel, de hiába, a horvát szöveget nem lehet másképp értelmezni: „Minden horvát hősi halálával újjászületett Horvátország. Ezt nem tudták meggátolni a rajtatok végrehajtott csetnik-partizán bűnök sem. Így a ti 500-atok halála sem volt hiábavaló, mert ismét szabad horvát államunk született.”

Meg kellene tanulni végre – nekik is, nekünk is – szembenézni a múlttal, mert amíg ez nem megy, addig mindig fennáll a lehetősége annak, hogy hibát hibára halmozzunk a jelenben.

A Petőfi-brigádról bővebben (videó): http://www.nettantar.edu.rs/2010-06-24_a-petofi-brigad-meszaros-zoltan

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/PapukRadetinaJankovac

Címkék: Szlavónia Papuk Jankovac Radetina Partizán