Tavaly már egyszer nekivágtunk a Schneeberg-nek, amiről Schneeberg-i kaland néven meg is emlékeztem. Idén felszerelés és tapasztalat ügyében is felkészültebben néztünk szembe a céllal, de még így is enyhén (szólva) felkészületlennek bizonyultunk, ami a felszerelést illeti. Ne is menjünk messzebb Judit jégcsákányának hiányánál.
A hosszú hétvége második kirándulását 10 óra körül kezdtük el a felvonó tövében, Losenheim mellett. Hétvége és jó idő lévén a parkolóban alig találtunk helyet, rettenetes tömeg volt a hegyen. Ami tavaly nem sikerült, azt idén pótoltuk: felvonóztunk, hogy ezzel időt nyerjünk. Nem olcsó mulatság, de enélkül már esélyünk se lett volna világosban megjárni a Klosterwappen-t.

Meleg volt, bőven 10 fok felett, az Edelweis Hütte mellett gyorsan búcsút is vettünk Judit édesapjától és húgától, és nekivágtunk a már ismert Fadensteignek. Tavalyról nekem rossz emlékeim voltak ezzel kapcsolatban, és nagyon próbáltam erőltetni, hogy a sífutó úton menjünk fel, de persze Judit kötötte az ebet a karóhoz, ő győzött, mentünk a már ismert úton. Egy alkalommal szembejött velünk 2 srác túrasíbakancsban, egy nagytestű, eszméletlen fekete kutyával a vállukon, karjukban, ahogy éppen bírták, és futottak le a hegyről. A kutya szájából vér csöpögött. Később Párom apja mondta, hogy lent a kutya már nagyon is eszméleténél volt, keservesen sírt. Az út folyamán egész sokáig követtük a vércseppeket, szerencsétlen eb jó nagyot eshetett, de semmi keresnivalója nem volt ott, csak a gazdái hibája az egész: nem lett volna szabad odavinni. Eleinte jól járható volt az út, nem kellett hótalp se, csak egész ritkán szakadtunk be. Feljebb egy jeges szakaszon felvettük a hágóvasakat, de felesleges volt, mert 15 méter után elfogyott a jég, csak ezt nem láttuk előre. Próbált is segíteni nekünk egy jóindulatú osztrák öregúr, hogy felesleges a hágóvas a köveken, elég lesz feljebb felvenni, nem tudtuk neki elmagyarázni, hogy csak lusták vagyunk levenni őket, mert macerás a kötésük.

Aztán elérkezett az a szakasz, amiért kell a hágóvas: az addig meleg levegőt hirtelen hideg váltotta fel, és nem is értem igazán, hogyan lehetséges ez, de az árnyékban minden meg volt fagyva, alig pár méterrel arrébb. Óvatoskodtunk felfelé, Judit elöl, ahol lehetett, a drótkötelekbe kapaszkodva, ahol nem, ott a teljesen összecsukott túrabotokkal; én ezúttal is próbáltam mindig alatta mászni, hogy ott legyek, ha megcsúszik. Időnként segíteni is kellett neki a nagyobb köveknél, egyszerűen nem tudott elég nagyot lépni. Előttünk 2 túrasíző haladt, az elöl levőn volt hágóvas, de nem volt jégcsákánya, a mögötte levőnek volt jégcsákánya, de nem volt hágóvasa. Nagyon lassan haladtak, és egy rövid, talán 5 méteres kötéllel voltak összekötve beülő nélkül: ha a hátul haladó lecsúszik, tuti lerántsa a másikat is jégcsákány nélkül. Olaszok lehettek a beszédük alapján, a hágóvas nélkül hátul haladó nagyon izzadt, egyesével kellett kirugdosnia magának minden egyes lépést, izgulhatott rendesen.
A saját felszerelésükből a sisakokat hiányoltam Judit jégcsákánya mellett, ugyanis folyamatosan gurultak le a jégdarabok, a nagyobbak majdnem ökölnyi nagyságúak voltak.

Az emelkedő tetején pihentünk, ettünk, majd mentünk tovább a Klosterwappen felé. Az út kicsit csúszott, határeset volt a hágóvas és a sima bakancs használata között, de végül nem vettük fel a vasakat. A Klosterwappen-t úgymond eseménytelenül elértük a Kaiserstein érintésével, gyönyörű időnk volt, a hegy tele volt túrasízőkkel. A csúcson csoki, panorámakép, majd indultunk is vissza, ezúttal nem a zöld jelzésen, mint tavaly, hanem a sífutóúton.

Kicsit később ezt bántam, mert olyan hógyűjtőben vitt, ahol elég nyomasztó volt a körülöttünk magasodó, havas hegyoldalak látványa, 1-2-es lavinaveszély ide vagy oda. Ahányszor roppant a hó mellettünk, kivert a víz, igyekeztem a lehető leggyorsabban leérni. Azt hittük, hogy a parkolóba az út pont olyan egyszerű lesz, mint tavaly, de tévedtünk: az erdészeti út teljesen ferde volt a hótól, fel kellett vennünk a hágóvasakat, és még így is megcsúsztunk néha. Lelassultunk, fáradtunk mindketten, majd a felvonó teteje környékén, a Fadensteig aljában elértünk a sárga jelzésen egy kellemetlen, nagyon süppedős részt, amivel nem lehetett mit kezdeni, mint küzdeni: annyira ferde volt a felszín, hogy a hótalpakat kár lett volna felvenni, azok nélkül pedig combig-derékig süllyedtünk minden pár lépés után. Judit szinte zokszó nélkül tűrte, nagyon sokat fejlődött agyban, kitartásban, lelkierőben tavaly óta, de aki csinálta, az tudja, milyen ára van az ilyen fejlődésnek: megdolgozott érte!

A felvonótól végül a sípályán mentünk le, az legalább biztos járható, és sötétben értünk a kocsihoz. Mentünk vissza Sopronba az utolsó esténkre a szálláson, hogy aztán jöhessünk vissza a szürke, kimerítő a hétköznapokba.
A hosszú hétvége véget ért, de tervezzük az újabb utakat, ötletek vannak, csak idő kell a megvalósításukhoz! Mindenkinek gyönyörű túrákat!

A képeket ezúttal is Judit készítette.

Címkék: Schneeberg Ausztria Alpok Hó Tél Jégcsákány Hágóvas