A március 15-e alkalmából "szervezett" hosszú hétvégén megint úgy alakítottuk a programot, hogy szabadidőnket, akárcsak tavaly, a Bécsi-Alpok felkeresésével töltsük. Párom ötlete nyomán pénteken a Heukuppe volt a cél. Én nem lelkesedtem az ötletért, ugyanis az útvonalon a könyv szerint fémkapcsokra, létrákra, kötelekre kellett számítani - semmi bajom a biztosított utakkal nyáron, de azért kevésbé rajongok, ha a biztosítás a hó alatt helyezkedik el.
Jócskán elkésve, 11 körül érkeztünk meg Preiner Gscheid parkolójába, de Párom édesapja és húga pihenni jöttek, nem meghalni, így nem sikerült őket korábbi indulásra rábírnom. Már rögtön a legelején letettem arról, hogy elérjük a kitűzött célt, ami kedvemet is szegte, de azért erőltettem a tempót, hátha összejön legalább valami jó kilátás. Az útvonal maga változatosra sikerült, többször változtattam az útitervem aszerint, hogy éppen melyik elágazást vétettük el, ugyanis itt még nem használtam a GPS-t. Végül a sárgán mentünk a zölt jelzésig, azon majdnem a Reistaler Hütte-ig, ahol zölt "nekimegy" a hegynek, innen a zöldön majdnem a Karl-Ludwig-Haus-ig, és fel a csúcsra. A pontos jelzéseket sajnos nem tudom beazonosítani a digitális térképen, a papírtérképet pedig szó szerint a túra utolsó pár méterén hagytam el.

Az út a sárgán összetömörödött havon vezetett a fenyők között. Meleg volt, pulóverben sétáltunk, a hótalpakat fel kellett vennünk, mert süppedt a hó. A Reistaler Hütte közelében érdekes módon a déli lejtő teljesen le volt olvadva egy 100-200 m-es szakaszon, ahol a tuskók között egyszerűsítettünk az útvonalon. 1-1 tuskóra leülve megebédeltünk, ideje volt már, és élveztük, hogy szó szerint éget a Nap. Kénytelenek voltunk naptejezni, és még Juditot is sikerült rávennem, hogy vegye fel a napszemüveget, pedig nagyon utálja, de muszáj volt.

A leolvadt hegyoldal tetején, ahol az út visszatér egy kisebb oldalgerincre, újra nagy volt a hó, kénytelen voltam a GPS-t is elővenni, de csak ellenőrzésként kapcsolgattam be pár pillanatra alkalmanként, ugyanis a tartalék akksik nem voltak nálam, és azt mutatta, hogy bármikor lemerülhet. Ehhez képest a következő héten órákat használtam ugyanazokkal az akksikkal, szóval megbízható kis készülék :)

A hó egy darabig bakancsban is járható volt, csak időnként szakadt be, majd kiértünk a fenyők közül, és megkezdődött a köves szakasz. Itt mi is megfigyeltük azt, amiről Angyom ír legutóbbi blogjában: az emelkedő felőli oldalon egy kis árok futott az út fölött a hóban. Arra tippelek, hogy a lecsorgó víz marja ki a havat az ösvény felett, mert nekünk állandóan beszakadt, ugyanis üreg volt alatta.
Itt már pólóban mentünk tovább, de még így is vert minket a víz.

A sziklák között a zöld jelzés drótkötéllel biztosított, de azokat elfedte a hó - na ettől tartottam. Judit jégcsákánya, amit rendeltünk, még nem érkezett meg, így az csak nekem volt. Hágóvasban, Judit elöl, én mögötte "biztosítva", hogy megpróbáljam elkapni, ha csúszna, másztunk, amíg tudtunk a helyenként elérhető kötelek mentén. Amikor a terep túl meredek lett, átadtam neki a csákányt, én pedig hágóvassal és 10 körömmel kapaszkodva mentem utána. Az út tetején azért megkönnyebültem, innen úgy gondoltam, hogy már csak békés séta lehet hátra. 1 elvetemült túrasízőtől eltekintve most láttunk először embereket, mióta bevettük magunkat az erdőbe. Rohanva elértük a csúcsot, de azért csináltunk vagy 10 képet egy zergecsapatról, közben többször felvetettem, hogy forduljunk vissza, mert sötétben fogunk leérni, de Judit hajthatatlan volt, mentünk tovább. Fejlámpánk persze volt, de azért mégis... nem szeretek sötétben botorkálni :)

A csúcs felé vezető úton megint kellett a hágóvas, le volt fagyva a gerinc, azonban az idétlen téli cipőink állandóan kiléptek belőle, főleg Juditnak, mivel amúgy se nagy a lába. Másnap már normális bakancsban jött, nem is volt semmi hiba a hágóvassal.

A csúcsról visszarohantunk a Karl-Ludwig-Haus-ig, aminek addigra teljesen kiürült a környéke. Itt nem akartam hinni a GPS-nek és a tábláknak, hogy a láncokkal biztosított, lefagyott úton kell lemennünk - féltem, mint a fene, pedig amúgy nem szokásom. Leszerencsétlenkedtük magunkat a láncok mentén a piros jelzésen, majd egy nagy hógyűjtőbe értünk. Itt hosszas lassúzás után, már a vége felé csúsztunk egy nagyot, ahol biztonságosnak tűnt jégcsákány nélkül is, mert még hajtanunk is kellett magunkat, hogy haladjunk. Amikor kezdett meredekebbé válni a lejtő, megálltunk, innen már csak én csúszkáltam jégcsákánnyal - a kedvenc téli közlekedési módom lett :)

A hegyről 6 után, már félhomályban sikerült leérnünk, amikor is elhagytam a térképet az oldalzsebemből egy utolsó, 10 méteres csúszást követően - pár méterrel feljebb még nézegettük, de a szürkeségben nem tűnt fel a hiánya. Mindez a kocsi 100 méteres körzetében történt.
Fáradtan, élményekkel gazdagodva tértünk vissza Sopronba, a szállásunkra, csak azért, hogy másnap újabb a rohamot intézhessünk a Schneeberg-re a tavalyi kudarc keserű emlékének kúrálása céljából! :)

Az összes kép Judit műve, én nem fényképeztem annyit, hogy szemléltetni tudjam az utat.

Címkék: Heukuppe Ausztria Rax Tél Hó Hágóvas Jégcsákány