Úton vagyok. Egyre csak közeledek. Már némely kanyarban látom a havasokat... Ragyogó napsütés kíséri utamat. Elhaladok a híres kolostor előtt, ami Benediktenbeuern faluban áll, épp a Bajor-Előalpok peremén. Kiszállva az autóból meglepődök, milyen meleg van. Hónak a környéken nyoma sincs. Negyed tíz: nincs mese, indulás(ra) fel! 

Hosszan kanyarog az erdei út a hatalmas fenyőfák között, ráérek gondolkodni a világ nagy kérdésein... Mennyi hó van a magasban, egyáltalán milyen az állaga...

De mégis: nem lehetne az előre saccolt 8 km-es odautat picit rövidíteni? Böngészem a GPS-en a térképet. Oh! Talán ez jó lesz, látszatra vagy egy km-el kevesebb.

Útközben egy kis esőbeállóhoz érek, hamarjában eszek is. Fél 11-kor odaérek a turistaház elé az elágazáshoz. Tudom, most választanom kell a valószínűleg kitaposott normálút, és a rövidebb, de járatlan másik között.

Egy kanyarintással megoldom a kérdést, és már veszem is fel a kamáslit. A rövidítőn. 1000 m-en járok, itt már előkerülnek nagyobb kiterjedésű hófoltok is. Na és ki találja ki, hol van a legnagyobb hó???

Nem tudom az okát, de az erdészeti úton valamiért csak nem akar elolvadni. 30-40 cm vizes hó fogad, amibe mindszüntelen belesüllyedek. Már el is felejtettem, anno januárban mennyit szenvedtem a Schneebergen, viszont most frissítek. Az út északi oldalán meredek napsütötte-erdős partoldal mutogatja meztelen mivoltát. Na ezt ki kell használni sebtiben! Már ugrok is fel. Szorgosan kerülgetem a fákat, az aljnövényzetet. Sokkal jobb ez is, mint most 5 cm poshadt hó. De semmi sem tart örökké, a végén tényleg meredek lesz az oldal, az úttól pedig nem akarok eltávolodni, így vissza ereszkedek lassan. Néha azért – mikor az út úgy kanyarodik – látom a célt is magam előtt, még azonban messze van.

Lassan irányba kerülök, egyenesen a hegy felé. Erősen süt a Nap, a hó pedig egyre gyarapodik, nem érem el az 1100-at, már egy méternél is több áll az úton(északi kitettséggel). Már az erdőben is összefüggő a takaró. Tempóm csak nagy jóindulattal nevezhető turistatempónak, a vánszorgás jobb jelző. Aki már próbált poshadt hóban lépkedni úgy, hogy mindig besüllyed 15-20-30 cm-t, az tudja milyen fárasztó. Előttem még hosszú kilóméterek várakoznak, hogy megneveljenek, hogy tapasztalatot adjanak.

Érdekes ez a hólerakódás az úton. Nem egyenletes, a partoldal felőli részén van egy fél m széles barázda, ahol mindig vékonyabb picit a hóréteg.

Úgy látszik, ezt más is észrevette. A mancsméretből valami rókafélét feltételezek. Pár száz méter után kiderül, nemhiába ment ő itt a "mélyedésben". Pedig itt is megvan a majd' méteres hó. Szóval ahogy a nyomában lépegetek, észreveszem, hogy kevésbé süllyed ez a kis árokszerűség. Letesztelem többször is, kijjebb megyek, rosszabb. Örülök, már nagyobb lelkesedéssel kullogok.

Közben aztán véget ér az erdei úton való menet, letérek, rá egy ösvényre. Legalábbis a GPS azt mutatja, hogy rajta vagyok. Megsokasodnak hirtelen az erdőben a lábnyomok. Mindenfélét lehet látni, olyat is, ami nem is igazán hasonlít állatéra. Lehet már régi, és olvadt. Árnyékos részhez érek, vagy 200m-es partfal veti rám hideg árnyékát. De még elég a póló+szélálló mellény kombó. Kis tisztásra érek, milliónyi csapa tárul elém újra. A háttérben hollók kárognak, hallom ahogy magasan elszállva fölöttem süvít a szárnyuk a levegőben. Valami más is meg-meg szólal, de ez már ismeretlen, és nem valami bizalom gerjesztő. Nézem a nyomokat, és látok olyat is, ami már a nagykutya mancs kategórián is túltesz. Hm. Ezkülönben haláli csendes az erdő, fülelek néha. Nincs mitől félnem, de nem szeretem annyira a "kisember a nagyerdőben" érzést. Kiszolgáltatottá tesz.

Egyszer aztán mintha madár füttyentene, nem messze a kis sziklafokon zergék figyelnek. Tőlük jön a hang. Sokkal félősebbek az átlagnál, vagy 50 m-re lehetek tőlük, és már egymást riadóztatva meglépnek. Az ösvény jobbra kanyarodik, és szintvonalra merőlegesen bekeményít. Előkapom a jégcsákányt, segít az egyensúly megtartásában. Nemsokára itt is egy másik turistaút becsatlakozása. Keletre fordulok megint, a hegy felé, és már látom is a ligetes erdő miért "ligetes". Meredeken emelkedik a partoldal, sziklákkal vegyítve. Előkotorászom a hágóvasat, és felveszem. Azt hiszem, most szükség lesz rá. Az ösvény is itt halad felfele, csak cikk-cakkban, és valószínűleg kitaposva rendesen. Szondázok a jégcsákánnyal, bizony itt 70 cm-nél több a hó. Kifigyelem az oldalt, és kiválasztok egy részt, ahol a sziklák között tovább juthatok. Előkerül a rutin: egy bökés – két lépés. Alig akad egy-egy fa, ami meg tud kapaszkodni a meredélyben. Szokásom szerint sűrűn tekintgetek hátra, vajon mekkorát lehetne itt bukfencezni...

Lassan, de biztos lépésekkel elérem az 1400 m-t is.Végre ellaposodik a partfal, és visszatérek az ösvényre. Néha egy-egy jelzés akad a fákon. Kiérek egy tisztásra, itt veszem fel a polárt, és a szemüveget. Mindkettő kell. Hideg déli szél fúj át rajtam, az alpi térségből érkezik. Elér közben a fáradtság első hulláma. Nemsokára elérem az elágazót és a másik út csatlakozását, amin kellett volna jönnöm. Találkozok is a táblával, na innen sínen vagyunk!

Hoppááá, hótalpas csapára bukkanok, itt a hó már „járható” keménységűre tömörödött. Egyre erősebb a Nap, naptejezem a fejem, ahol csak érem. Elérkezek a legutolsó, még akkora fenyőhöz, aminek árnyékában elférek, így itt megebédezek, vagy mi. Jut eszembe, a csokit otthon hagytam, nesze neked! Hiányzik is, most nagyon nem kívánom a rendes kosztot, egy csoki jól esne.

Továbbindulok, és elér az újabb fáradtság hullám. Olyan kimerülés félének érzem. Nem olyan ez, mint mikor futok 100 m sprintet, aztán fújok utána egyet. Most is fújok, csak éppen már majd' minden 10 méterben meg kell állnom. Értetlenkedek, de lépkedek tovább, a csapa tűrhető. Mindenfele törpefenyves, sokszor átmegyek fölöttük, épp csak egy kis ága látszik ki némelynek a csapában. Úgy látom, a hótalpas vagy nagy rutinos, vagy ő is GPS-el ment, mert mindvégig rajta vagyok a térkép szerinti ösvényen. Hirtelen aztán pirítóskenyér módjára kezd el sülni a jobb kézfejem, ahogy fogom a csákány fejét. Pakk le, naptejci elő.

Poén kedvéért a déli hómezőre tekintve lekapom a napszemüveget, és szaftos mondás közepette veszem is vissza. Még jó, hogy visszamentem érte az erdőben, amikoris az egyik partoldali rodeózás során kiesett a nyakamból plusz 10 perc idegeskedést és plusz melót okozva magamnak.

Sűrűn megállok, meg kell állnom, úgy érzem mintha el lennék gyengülve. Odaérek az utolsó 50 m-hez. Dél felől kell a kereszthez felkaptatni.

Durr-beszakadok. Brrrrrr. Mégegyszer...És jön a többi. Köves, törpefenyveses a hóréteg, sok helyen laza a hó, és üreges. Látom, a hótalpas is néhányszor megszívta. 

Negyed három. Fent vagyok. Na nem a világ tetején, hanem csak 1801 m-en. Nem sok, de annál többet kellett menni érte. Leteszem a tatyót, fényképezek, picit pihenek. 

Fél 3-kor már csak a hűlt helyemet találni. Két okból. Minél előbb lefele akarom venni az irányt, na és motivációként késő délutánra időromlást is jeleztek. Még bekukkantok a kis bivak menedékbe, majd sietősre veszem a figurát. Tutzinger-hütte 1h. Már ismerem az osztrák időbeosztást, az én lépteimmel kevesebb lesz ez. A hütte a kb. 300 m-es északi sziklafal tövében áll. Nagyokat lépkedek, és 20 perc alatt visszaérek az elágazáshoz. Egyszerű a dolgom, követni a hótalpnyomot. Irányba kerülünk, de hoppá! Állok meg, mint ahogy az előttem lévő tette. Őneki a merdek oldal tünt fel, nekem meg az, hogy nincs tovább csapa, csak egy nagy halom egyhelyben totyorgás. Visszamenve aztán 100 m-rel odébb megleljük a tényleges utat. Lám-lám, jobban hittem a csapának, mint a GPS-nek...

Rengeteg enyhe lejtésű traverz jön, fokozatosan átérve a nyugati-gerincről az északi részre. Ahogy átérek, hirtelen lefagyásra (jégkéreg féle) leszek figyelmes.

A lerúgott hótörmelék akadálymentesen szánkózik lefele egyre nagyobb sebességgel. A hó kemény, a csapa nagyon jó, de kell a hágóvas stabilitása, csak az ad biztos lépést. Aztán a hütte előtti részen egy meredek lejtőhöz érkezek. Itt nagyon könnyen csak leugrálok, miközben látom, hogy a hótalpas bevetett mindent, hogy ne csússzon le. A hüttét nagy hó borítja, természetesen ilyenkor zárva. Egy fotó róla, és már megyek is tovább. Lám, 1h helyett 40 perc lett. 

A csúcsról láttam 4 embert, akik itt gyalogoltak visszafele. Most majd kiderül mennyire lesz kitaposva az út, mit hagytam ki én felfele jövet...

Hm, egész jó! Erdőbe érve jön egy megintcsak meredek rész, két nagy félkör alakú bevágódást látok hosszasan lefelé. A két bátor bevállalta, de én nem megyek le gatyaféken, inkább élvezem a hágóvas stabilitását a kemény hóban. Nemsokára megint egy elágazáshoz érek kiérve az erdőből.

visszatekintve...

Most vár egy nagy mező, ami még picit emelkedni is fog. Rossz a hó, nagyon is. Süllyedek, mérgelődök, fújtatok. A Szívem a nyakamban dobog, pulzusom 120 fölött. Bringás pályafutásomból már megismertem a különböző jelenségeket, így már tudom, kimerültem. Hirtelen letérek az útról, és a közeli hómentes erdő szélére leülök. Ülök egymagamban, érzem, ahogy lüktet az egész testem. Pár perc múlva folytatom utam, és egy lejtő végén vár egy bezárt hütte (Eibelsfleck-hütte), előtte ivóvíz forrással.

Épp időben, mert most fogyott el pár perce az összes vizem. Tankolok, és tovább lépek. Élvezetes szurdok következik, patak mellett megy az út szorosan, azonban most 40 cm-el magasabban. Zuhog a patak, gyönyörködök a vízesésekben. Hidakon megyek keresztül. Van köztük olyan, ami csak fél m széles kis fahíd, rajta kb. 40 cm vastagságban hó terpeszkedik, de annak a teteje már csak jó ha 15cm széles. Hágóvas még rajtam, óvatosan lépkedek, egyik láb a másik után. Egész jól lejt a szurdok, a patakba egyre több ér csatlakozik, a 2-3 m-es vízesések pedig hatalmas robajjal esnek alá.

Lassan aztán túl alacsony térszínre kerülök, GPS-em figyelem, már 1000 alá mentem. Látom is, domb következik, vissza kell menni újra 1000 m fölé picivel. Hirtelen előbukkan egy esőbeálló. Leülök, és csak nézek ki a fejemből. Meguntam az egész havas dolgot. Persze tudom, ez csak most van így, egy hétre rá, pont most, már másképp gondolok vissza rá...Mindenképp kell vennem hótalpat, mert anélkül nehéz a hegyi élet. Éppen annyit ülök, hogy elkezdek fázni. Átveszem a pót pólót, és elindulok az erdőben a dombon tovább. A hágóvas már nyűg, de nem veszem le. Állandóan megállok fújni. Átérek a dombon, lám két emberke az erdőben mászkál. És az összefüggő hónak is vége szakad a turistaúton. Leülök egy fatuskóra és leveszem a vasakat. Oh, mennyivel könyebb lépkedni! A pár aztán jön mögöttem, lekerülnek, ők is mennek lefele a falu fele. Elhaladok a hütte előtt, ahol döntöttem még délelőtt "sorsomat illetően", majd innen már szerencsére hómentes erdészeti úton és ösvényen megyek. Lejtős, így könnyen visznek lábaim,

Borús már az ég, elkezd csöpögni az eső. Elő a dzsekivel. Most végre van értelme, amiért minden túrán nálam van. Hirtelen bedörren az ég, se előtte se utána egy sem. Gyenge esőben haladok lefele, már csak monotonon. Táj és az erdő helyett az utat figyelem, lóg az orrom is. Végre itt a parkolóóó!

Leveszem a bakancsot, ami – igen – egész nap vizesen volt rajtam, mert nem lett rendesen leimpregnálva, és már a legelején beázott. Beülök a kocsiba, és visszaindulok Münchenbe. Starnberg mellett aztán hatalmas zápor zúdul az Autobahn-ra, az eddig 160-al száguldozók (unlimited a 95-ös pálya Garmisch-P. fele) is kénytelenek belassítani 100 alá. Araszolással telik a visszaút.

Már csak az kellett volna, ha ez kap el valahol. Na akkor végképp megutáltam volna azt a percet, amikor kipattant a fejemből az az 5let, hogy én most pont erre a hegyre akarok jönni. Erre, ami Münchenből is jól látszik, és már régebben sem tetszett az alakja miatt. Nem egy Matterhorn...

Másnap hidegfront jött, a Bajor-Alpokban 800 m fölött havazott...Lám, ott még mindig tart a tél!

9 órás túra, 1200 m fel, 1200 le, 20 km táv, botrányos hótakaró. Ez az egyenleg.

Benediktenwand, Tölzer-Land, Bayern, Deutschland, 2012-03-18

Címkék: Alpok Benediktenwand