Néhányan már tudjátok, néhányan még csak most halljátok először: a tavaly május 13-i (péntek!) bringás balesetem kicsit megint közelebb repített az emberi dolgokhoz. Így a gyógymasszőri képzés mellé - saját gyógyulásomért, tehát jól felfogott érdekemből - elkezdtem keleti (ön)gyógyítással is foglalkozni. A mai túra ezen a vonalon született.
A dolog úgy indult, hogy a technika ördöge megin' megtréfált: nem ment át a jelentkezésem a Gaz Ellenséges Túraegyesület (szevasz, Tesó!) szurdoktúrájára, és a pálferis B terv is bedőlt - ott is várólistássá vált a helyzet. Véletlenek persze nincsenek, helyette a tibeti technikát kamatoztattam, szombaton pedig - mint azt a legszemfülesebbek az első bekezdésből már összerakhatták - túrázni voltunk a hasonszőrű és -érdeklődésű csapattal. A túra egyébként nem az én ötletem volt, csak felkértek, hogy mint térképész család sarja, legyek a túravezető. Ennek jegyében a szüleimnél táskám zsebébe gyűrtem... hajtogattam (nem, apu, amúgy is szakadt volt már!)... a pilis-visegrádit, és hajnali 11 órakor fölhívtam a kontaktszemélyt, hogy inkább Békáson vegyenek föl, mint hogy a három rendelkezésemre álló perc alatt kifejlesszem magamban a teleportáció képességét, és meg is valósítsam azt. Mentségemre szóljon, hogy kezelni voltam, és ezért csúszott meg az időterv.
Petyáék tehát fél 12 körül beültettek a jobbkettőbe, 'szt irány a hegy! Déltájban a Zsindelyesnél találkoztunk a többiekkel, így teljes lett a létszám. Azért ott, mert így parkolópénz helyett sörpénz van, az meg végül mégiscsak bőrbe kötve (ezt a szakkifejezést a munkahelyemen tanultam) végzi.
Akiket már nem kell bemutatnom: kereszt- és pótcsaládom (Zsuzsi és Peti, valamint a gyerekeik: Lilla, Csongor és Beni), akiken keresztül fejest ugrottam a tibeti gyógyászatba, majd második családommá lettek; illetve ennek a vonalnak köszönhető ismerősök: ketten tanfolyamról (Rita és Petya), ketten rajtuk (Ritán) keresztül (Andi és Anita), egyen pedig a teaházból (Laci).
Az első komplikációkra az első lépésnél fény derült. A felkérésem úgy szólt, hogy van valami szék a környéken, és azt szeretnék megnézni. Én ezt opciónak vettem, nem kötelező jelleggel, a többiek viszont néztek, hogy "mérarámhegy?!" Ígérgettem a kocsma székeit a túra végére, nem is sejtvén, hogy a gondolat teremtő ereje idáig hat ugyan, de a Prédikálószékig már nem. Gyerekesek vs Nemgyerekesek: 1-0.
Ismerkedés és beszélgetés közben igyekeztem megfejteni, hogy ki van kivel. Rita tehát úgy hozta az A betűs csajokat, hogy Andi a kolléganője, Anita pedig szintén gyógyítós ismerőse. Utóbbiról kilegóztuk, hogy a férjét ismerem: ő szokott jótanáccsal ellátni, egyetlen mondatával rendet rakni a fejemben (szia Tomi!)
Az első igazi kihívás tokától bokáig érő sár képében manifesztálódott. Jelige: térd nem marad szárazon. Estünk-keltünk, ki-ki a maga módján. Itt veregettem magam vállon, hogy mégsem volt hülyeség kamáslit hozni. Benivel a nyakamban cuppogtam le a következő fél kilométert. A kis kópé igyekezett nehezített pályára állítani - nem hiába mondják, hogy a gyerek a legnagyobb tanítómester. Bendegúz úgy döntött, hogy a sár nem elég kihívás: minden igyekezetét arra összpontosította, hogy kicsi piros sáljával bekösse a szememet, közben pedig a fülembe ordította, hogy igazi sááár! Nagyokat vigyorogtam; még most is fülig ér a szám, ha rágondolok.
Minden csoda három napig tart, a dagonya nemkevésbé. Száraz úton ereszkedtünk le az Árpádvár tövébe. Itt született azon döntésem, hogy a papír alapú GPS-t (gy. k. térkép) is néha szoftverfrissítésnek kell kitenni. Ugyanis az enyém finoman szólva másik valóságot tükröz. Ilyen ez a mátrix...
A nyomozás sikerrel járt: megtudtuk (-ták), hogy merre az arra, és sikerült a szekerek rúdját a helyes irányba állítani. A Rám-hegy tövében dobtunk egy balhármat, majd nekiindultunk a meredeknek. Azzal biztattam túratársaimat, hogy már csak a Prédikálószékre lesz ilyen meredek a kaptató. Örültek, és a késői időpontra hivatkozva leiratkoztak a további látványosságok megtekintéséről. Papírnyulak...
Odafönt pihenőt tartottunk az orkán erejű szélben. Előkerült a hozott anyag (elemózsia), és teleraktuk a kiürült szénhidrátraktárainkat. Mindenki véglegesítette és megerősítette azon elképzelését, hogy ennyi mára elég is lesz. Irány: Horány... Azaz Dobogókő.
A sár miatt úgy határoztunk, hogy megpróbálkozunk a sípálya felől. Csongor volt a leggyorsabb, Beni a leghangosabb. Előbbi a rengeteg edzésre fogható, utóbbi a pillanatnyi testmozgás teljes hiányára - Bendegúz ugyanis már a harmadik nyakat tesztelte, most épp Laciét.
A száraz sípályát az előbb még csak kicsit, majd közkívánatra egyre sárosabb erdős rész váltotta fel. Itt-ott sziklák tarkították a tájat, és természetesen nem tudtam ellenállni nekik. Még nem az igazi a karom, de a közelgő műtét előtt csak kellett játszadoznom egyet. (A héten voltam röntgenen, és a kontrollt végző orvos szerint meggyógyult a karom, ki lehet venni a lemezeket. Végre véget ér a popkarrierem, és némi lábadozás után ismét sziklabohóc lehetek majd.) Aztán az elemek látszottak győzni: a hófoltokat fagyott területek váltották, így tényleg küzdöttünk, mint disznó a jégen. Ahol már megolvadt, ott pedig a vendégmarasztaló sárral kellett szembenézni. A szemből jövőkkel kölcsönösen elkeserítettük egymást: később sem lesz jobb.
Nemsokára fölértünk a kegyhelyhez. Ízlés szerint fejet hajtottunk Mária előtt, majd gyors integetést követően te jobbra, én balra - azaz mi családilag lefelé, a maradék meg mégiscsak ellenőrizte a székeket a Zsindelyesben. (Bár emlékeim szerint inkább padok vannak.) Mondtam a papírnyulaknak, hogy jövő hétvégén prédikálhatnak, de hát papírnyulak... Majd szólnak - és én sem fogom félreérteni a megbízást...

Címkék: Csellengés Pilis Dobogókő Rám-hegy Ferenczy-szikla