A Papuk, Crni vrh - Vrani kamen túra képes krónikája

- Sok farkast fogtam én ezzel odaát, a Fekete-hegyekben! – mondta Buga Jakab a karikás ostorát dicsérve Eke Máténak, a Tenkes kapitánya filmváltozatának egyik jelenetében. Merthogy a Papuk-hegységet a Dél-Dunántúl népe ezen a néven ismeri. Mohácstól Barcsig, meg még azon is túl a Fekete-hegyeket látják a határ túloldalán. A „Papuk” – az csak egy név...

Névadója is van a Fekete-hegyeknek, ez pedig az egész Papuk-hegység legészakibb vonulata, nyugaton, a síkságból robusztus tömbként 800m fölé emelkedő Fekete-hegy (Crni vrh) markáns gerince. Ide terveztük februári túránkat, ami a kiadós havazás miatt elmaradt (tán még mindig odafelé mennénk). Most, márciusban viszont kedvezőre fordultak a körülmények, így nekivágtunk.

A Fekete-hegy a Papuk-hegység kissé különálló nyugati részében található Voćin (Atyna) és Daruvár városok között. Maga a Nyugat-Papuk egy nagy hegyekkel és kis folyókkal tagolt, turisztikailag alig feltárt, viszonylag elzárt térség, méretei miatt inkább a többnapos túrák hazája, egynapos kirándulásra jobbára csak útismétléssel van mód. A területet turista szempontból egy, a daruvári turisták által 1996-ban rajzolt kis térképvázlat dolgozza fel, ami leginkább a kalandregények kincskereső térképeire emlékeztet és sok nem várt kalandot előlegez a használójának. (Mi is részben más útvonalon haladtunk a kirándulásunk során, mint amit a térképvázlat alapján katonai térképre terveztem.)

Március 10-én 26-an indultunk útnak a Fekete-hegy titkainak megcsodálására (a csoportban Zalaegerszeg, Pécs, és Baja környéke képviseltette magát). A 34-es út melletti Đulovac község Nova Krivaja településrészéről autóztunk fel a Krivaja-völgyön egy Krupa Dol nevű faházig, aminek érdekessége, hogy egy patak fölé építették, keresztben.

De ne rohanjunk kérem, fontos közlendőm van még Đulovacról! Akik figyelemmel kísérik a Papuk-blogokat, jól tudják, hogy a 18-19. században a tengermelléki, horvát származású, ám idővel magyar identitásra is szert tevő Jankovich család birtokolta a Papuk északi oldalától a Dráváig terjedő földek döntő többségét. Jankovich Izidor volt, aki 1852-ben favágók idetelepítésével megalapította a falut és Gyula fiáról nevezte el. Egyik túratársunk mesélte korábban, hogy a Papukban találkozott favágókkal, akik elmondták, hogy falujukban az alapítást követően vadnyugati állapotok uralkodtak a férfiközösségben, mindennaposak voltak a késelések, verekedések, mígnem a gróf megelégelte a dolgot és a kedélyek csillapítására kurvákat hozatott Budapestről. Az ő leszármazottaik a jelen favágói.

Láttam đulovaci nőket. Egyáltalán nem voltak szépek, volt azonban egy olyan különlegességük, ami merőben szokatlan abban a kultúrkörben, ahonnan én jöttem. Nevezetesen: rönköt hasítottak ékkel, az erdei út mellett...

Visszatérve a kirándulásra: leparkoltunk a Krivaja-völgyben a vízi háznál, majd elindultunk a patak mentén felfelé. Kisvártatva egy kirándulóhelyre érkeztünk (izletište Skoblar), ahonnan aztán megkezdtük a felkapaszkodást a Fekete-hegy gerincére. Aki még nem járt itt, el sem hinné; a Kárpátokban is megállta volna a helyét utunk meredeksége, a táj szépsége azonban mindenért kárpótolt: tölgy, bükk és jegenyefenyő alkotta vegyes erdő, körben hatalmas hegyek, verőfény.

Amúgy a természet idén itt is alaposan le van maradva magához képest: madárdal alig hallatszott, virágözön helyett csak nyílófélben levő hóvirág, néhány májvirág, egy-két bimbózó hunyor. Máskor már február közepén sáfrányok özöne borítja el az erdőt s ilyenkor a kedves kakasmandikó is virágba borul már, szedhető a medvehagyma. Most azonban még csak nyoma sincsen mindezeknek. Nem is csoda, hiszen 2 hete itt még egybefüggő 10-60 centis hó takarta a tájat.

Egyszer aztán minden emelkedő véget ér, s délre már a hegy tetején élveztük a napsütést. A vörös homokkő sziklákból álló csúcson egy konténer bivak található (Planinarsko sklonište Crni vrh, 864m). Régebben állt itt egy meglehetősen romantikus, szárnyékszerű kunyhó is, ennek azonban mára nyoma sem maradt. Láttunk viszont vadmalackákat. Érdekes, hogy ezek ide a csúcsra járnak óvodába.

Miután kiélvezte a társaság a pihenőt és a csúcs hangulatát, tovább indultunk a hóvirágos erdőben. Maga a hegy ugyanis egy kelet-nyugati irányú hosszanti gránitgerinc, több helyen 800m fölé emelkedő csúcsokkal. Egybefüggően 700m feletti része 6,5km hosszú, amelyből leginkább a sziklás Crni vrh (864m) és a Dujanova kosa (836m) emelkedik ki. A gerinc déli peremét gyakran perm vörös homokkő sziklataréj kíséri, így pl. a főcsúcson és a hegy nyugati végét képező Varjú-kövön (Vrani kamen). Ez utóbbi sziklataraj csaknem 2km hosszú! Na, de a közbeeső gránit sem kutya ám a gyönyörű porfíros szövetével: a fehér, kvarcos mátrixban „amószappannyi” földpátkristályok láthatók, dalra fakad a geológus lelke, ha ilyet lát!

A kellemesen hullámzó hegygerincen már bőven találtunk havat, nehézséget azonban nem okozott, merthogy kőkemény. Megcsodáltuk a Dujanova kosa kőpiramisát: korábban azt hittem, ez valami ércnél maradandóbbnak szánt partizánemlékmű, de nem az. Földmérési jel. Kár, hogy sehonnan sem látszik és a térképen sem jelölik.

A Varjú-kő (Vrani kamen) volt túránk legtávolabbi állomása. A társaság egy része itt hosszabb pihenőt iktatott közbe, másik része megkereste a csúcsdobozt és bőszen pecsételt. A Varjú-kő szikláin egyébként a második világháború idején partizánok tanyáztak. Egyik hajnalon lementek innen Katinac faluba, ahonnan 20 perces összecsapásban kiverték a németeket és egy ágyút zsákmányoltak. Ez lett Szlavóniában az első partizán üteg. (Egy ismerősöm szerint: „Ránézésre biztos, hogy valami francia (esetleg belga) típus, méghozzá korai változatú tarack. 1897-től létezik az a hidro-pneumatikus helyretoló szerkezet, ami a cső alatt van. Illetve nem ékzáras, mint a legtöbb ágyú, hanem korai gerendely zára van, tehát nem egy acél ék zárja le a csőfart, hanem nagy henger, amit jobbra-balra kell forgatni a csőfaron. Ezeket a típusokat 1897-től 1914-ig gyártották, elsősorban a franciák, de egy csomó nemzet másolta is. Pl. az oroszok és az osztrákok is gyártottak hasonló 7-10 cm-es hegyi és fogatolt tarackokat.”)

Visszafelé útban megálltunk egy csoportkép erejéig a Dujanova kosa-n. Itt a srácok egy 82mm-es szovjet aknagránátot is találtak. Épnek látszik, csak rozsdás. Szakértő ismerősöm szerint milliószám gyártották az oroszok és használták a partizánok is, meg a németek is, ha zsákmányoltak – márpedig zsákmányoltak. („Vélhetően kilőtték, de nem robbant fel, ami ennél a típusnál nagyon gyakori volt, ugyanis az orrgyújtója elég primitív (egyszerű) szerkezetű és nem volt benne semmiféle biztosítás arra az esetre, ha a gránát puha földbe csapódott, vagy egy meredek hegyoldalon nem az orrával hanem oldalával ért földet.”)

Visszaútban én még tettem egy kisebb kitérőt kedvenc forrásom, a Široko vrelo felé, ami egyébként az út mellett van, csak nem látszik. Kipucoltam az avart, faágakat a forrás medencéjéből, kifolyójából. Néhány héten belül fontos hely lesz ez: szalamandrák bölcsődéje, áprilisban pedig már az óvodája lesz a forrás kis medencéjében.

Senki sem bánta végül, hogy ugyanazon az úton kellett visszamennünk, ahol feljöttünk; meglepetés ugyan így nem várt már ránk, de a táj szépségével, újabb és újabb részleteivel bőséges kárpótlást nyújtott. És most már beszélgetni is tudtunk! Fölfele útban ugyanis nem nagyon...

További képek itt: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/PapukCrniVrh#

Címkék: Papuk Szlavónia Crni Vrh Vrani Kamen