A bágyadt őszi napsugárban az arany lombú nyárfákról, mint színes pillangók kerengenek alá a hulló levelek. A tavakban szárcsák, récék, és bukó madarak sokasága. Tavasszal a laposokban összefutó vizek mentén futómadarak. Nyári melegben susogó nádasok, borókások, szürke nyárasok.

Igen, ez az Alföld. Hazánk majd három-ötödét sík vidék teszi ki. A hegyek még tizedét sem. Mégis a túrák java oda szerveződik. Pedig az alföldi tájnak is meg van a maga varázsa.

Debrecenben voltam katona. Az alapkiképzést követően, tisztes lettem, s hamarosan állandó kimaradást is kaptam. Eljártam moziba, színházba, hangversenyekre. De mivel nem ittam, nem dorbézoltam, hamar elmaradtak mellőlem bajtársaim. Később vettem egy kerékpárt, amit a laktanyától egy sarokra lakó, Pirigyi István görög-katolikus papnál tartottam. Azzal csavarogtam aztán be a város környékét.

Épp egy óra kerekezésre volt a Bocskai laktanyától a Látóképi csárda. Úgy tartják, aki egyszer kimegy a pusztára, az vagy soha többé nem kívánkozik oda, vagy megfogja a végtelen mező varázsa, és nem tud többé szabadulni tőle. Jártam én ott nyári melegben, szeles márciusban, csikorgó hidegben és ökörnyál lengető októberi szellőben. Az a nagy egyenes semmi, mindég újabb és újabb arcát mutatta meg. Előbb amolyan csodabogárnak tarthattak az alföldi emberek, aztán lassan megszoktak, s nem törődtek velem tovább.

Épp ilyen március eleji idő volt. A hó már elolvadt, mikor egy kora tavaszi napon a karámoknál hagytam a bringát, s messze eltávolodva egy szikfokra ülve néztem a tocsogókban íves csőrükkel kaszáló bíbiceket. Pár napja érkeztek meg ezek a síró hangú, hintázó röptű, fekete-fehér tollruhás kedves madarak. Apró férgek után kutatva keresgéltek a sekély vizekben. Annyira lefoglalták figyelmem, észre sem vettem, mikor Ábris bácsi mellém telepedett. Korábban pár szót váltottunk már egymással. Valamikor a gróf számadó juhásza volt. Öregségére az Állami gazdaság birkáit bízták rá. Nem sok dolga akadt velük, csak ballagott a nyáj után, s egy-egy füttyentésre, vagy apró kézmozdulatra a három pumi mindent elrendezett.

Csendes, kevés beszédű ember volt. Soha nem hallottam káromkodni, de nevén nevezte a dolgokat. Ritkán szólt, s hosszan hallgatott rá. Most még is meg akarta valakivel osztani örömét, hogy dédunokája született. Aztán így folytatta:

- A kicsi lánkák tündérként jönnek a világra, csak az emberek megrontják őket, s elvesztik bájukat.

De mindeniknek ott lakozik a lelke mélyén a kacér táncot járó szípleány. Mikoron kedvesen beszélsz hozzá, virágot tűzöl a hajába, újra tündökölni kezd. Ha tovább cirógatod, csókógatod, öledbe kapod egy-kettőre tündérré lészen. Elébb még szabódik, de ezt nem kell komolyan venned. Csak annyit jelent: „Olyan jó most veled, szeretgessél még egy kicsinykét!” S ha tudod a módját, elvarázsol, megbabonáz, s boldoggá tesz.

A boldogság azonban múlandó. Ahogy a pusztán a perzselő napsütést a forgószél, és égiháború váltja fel, vagy, ahogy a délibáb semmivé lesz, úgy tűnik távoli emlékké a leány ölelése is. Jönnek napok, mikor szerte foszol a jósága. Mindenben hibát lel. Bármit tegyél is, az összes bajnak te leszel az okozója. Neked mégis kedvesnek kell maradnod. Bár mily gonosz dolgokat is vágjon a fejedhez, ne halljad meg!

Naponta éreztessed vele, hogy a te szereteted kiapadhatatlan, s időnek multával ezerszeresen kapod ismét vissza ő tüle. S ez így ismétlődik minden holdfordulóval. Ahogy a tündérek pillanatonként váltják arcukat, úgy változik naponta a te kedvesed is. Legyél hát megértő hozzá! Egyedül csak te rajtad múlik, hogy éveknek múltával a Boldogasszonnyal, vagy egy megkeseredett boszorkánnyal osztod meg hajlékodat.

Mind ezt a bölcsességet persze apródonként, a nyáj után ballagva, minden szót alaposan megrágva, lassan pergette ki – Mint ha csak magának mondaná, vagy a Mindenhatónak gyónná kósza gondolatait. Már alkonyodott mire az aklokhoz értünk. Egyre csak hallgattam. Olyan volt mind ez, mint egy csendes imádság. Nem akartam, hogy elveszítse a fonalat, így nem mertem megkérdezni, vajon az ő társa tündér volt-e? Későre járt, mire elváltunk. Igyekeznem kellett, hogy időben visszaérjek a laktanyába.

Aztán csapatgyakorlatra vezényeltek. Két hónap is beletelt, mire újra a csárda környékére vetődtem. De hiába kérdezősködtem már utána. Addigra ő kiköltözött a pusztai temető akácfái alá, hogy újra megsimogathassa rég elhunyt Annuskáját.

 Szádeczky-Kardoss Géza

Címkék: Megyes-csárda Hortobágy Tündér