Avagy téli túra a Liptói-Tátrában
Előzmények (csak türelmes embereknek)
Egy álom vált valóra a hétvégén. Egy ideje tervezgetek magamban egy téli, havas, magashegyi túrát valamelyik közeli szelídebb domborzatú hegységbe, de mintha a sors nem akarná, valami egész télen áthúzta a számításaimat, pedig három különböző tervem és úticélom is volt.
Talán szerda este kaptam a körlevelet a Túratársról, és csak úgy unalmamban, hogy kínozzam magam, megnéztem, milyen túrák lesznek a hétvégén, és akkor láttam meg Nándi sátras túráját a Liptói-Tátrába. Teljesen letört, hogy ilyen lehetőségről maradok le, mert úgy volt, hogy dolgoznom kell a hétvégén, éppen csak megmutattam Páromnak a kiírást, hogy mi marad ki az életemből, majd le is tettem róla, kár volt ábrándozni is róla.
Mindezek után csütörtökön kaptam egy telefont, miszerint egy kolléga el szeretné cserélni velem a hétvégét - nem hittem el, hogy ilyen szerencsém lehet!! Még ment egy kicsit a matek, hogy akkor mi legyen, de végül a lehető legjobban jöttem ki belőle: a munka se marad el, és ez a hétvégém is felszabadul! Ment az sms Juditnak, hogy azonnal kell a telefonszám a túraszervezőből, telefon Nándinak, akin hallani lehetett, hogy örül, hogy valaki szeretne részt venni a túráján, és a hangja alapján fiatalnak, talán 30-40 évesnek tűnt, nem is tudtam összeegyeztetni magamban a dolgot a túrakiírással és az adatlapjával, mert rémlett, hogy 50 felett jár. Elmondta, hogy van még egy hely a kocsiban, tudok menni, de Párom nem fér be. Akárhogy ügyeskedtünk, próbáltunk kocsit kérni a szülőktől, ez nem jött össze. Judit ennek nem örült, ha mondhatom így, ő is lelkes túrázó. Ezúton is köszönöm, hogy a 100 "nem" mellett volt 1 "igen", hogy mehetek nélküle a túrára, szükségem volt erre az erkölcsi támogatásra, enélkül nem mentem volna! És ezúton is bocsánatot kérek, hogy nélküle mentem.
Csütörtök este még felhívtam Nándit, hogy egyáltalán szabad-e a Tátrában sátorozni, illetve hogy tiltott útvonalon megyünk-e, aki megnyugtatott, hogy tiltott mindkettő. Ekkor egy kicsit elbizonytalanodtam, szabálykövető típus vagyok, és féltem egy esetleges bírságtól, mondtam, hogy reggelig alszom rá egyet. Alvás nem volt, de havas hegyek látványa a lelki szemeim előtt és rengeteg forgolódás igen, így reggel fáradtan keltem, gyorsan írtam egy levelet, hogy megyek, majd elhúztam munkába. Megterveztem a napot: ahogy végzek munkában, rohanok a vonathoz, hazamegyek, összerámolok a táskámba, irány Pest, túraboltba jégcsákányt venni, majd aludni, hogy hajnalban fel tudjak kelni. Nappal még Párom a nevemben írt egy levelet, amiben megerősítette, hogy megyek a túrára, ha valaki el tud vinni Vácra, de másképp nem. Később még megjegyezte, hogy ilyen túrából kihagyni őt felér egy megcsalással, innen a cím :)
Szerencsére Áron Pestről ment kocsival, így kettő óra alvás után, éjjel kettő előtt keltem, hogy elérjem az éjszakai buszt (korábban hiába feküdtem volna le, annyira izgatott voltam, hogy nem tudtam volna aludni), nyomorogtam a buliból hazasiető/támolygó fiatalok között, és pontban 3-kor megérkeztem a megbeszélt helyre. Áron már ott várt, bepakoltunk a kocsiba, útközben még felvettük Lajost, és 4 előtt pár perccel Vácon voltunk. Bemutatkozás, összecuccolás után Nándi kocsijába, 4:15-kor elindultunk úticélunk, a Liptói-Tátra felé, ahol Nándi komoly helyismerettel rendelkezik.
A Túra
Pribylina után hagytuk el az 537-es utat északi irányba, és közel 4 órás út után érkeztünk meg egy szálloda parkolójába, ahol a kocsit hagytuk. A kék jelzést követve kezdtük meg a tulajdonképpeni utat egy völgyben, és eleinte könnyedén haladtunk a letaposott havon. Később a magasság növekedésével a hó mélyült, egyre kevésbé volt letaposva, és hamarosan fel kellett venni a hótalpakat. Az út mentén többször egykori lavinák és szélviharok nyomaival találkoztunk, sávokban illetve foltokban le volt tarolva az erdő. Először egy menedékház mellett reggeliztünk-ebédeltünk rendesen, ahol forrás is van, rossz idő esetén kiválóan lehetne itt aludni, de nekünk vadabb terveink voltak.
Távolban a cél
Elindultunk
Egyéb veszélyek
A szél munkája
Csinos kis patak
Egy lavina tette...
... aztán átkelt a patakon és még ment egy kicsit
Hó? Az volt...
Az a kék és zöld jelzések találkozásáig tulajdonképpen egyszerű volt, bár fizikailag meglepően rosszul bírtam, nehéznek találtam a táskámat - bár volt is nálam egy csomó felesleges cucc, olyan vagyok, mint a gázok: kitöltöm a rendelkezésre álló teret :) Vittem szinte mindent, ami túléléshez kellhet, de egy túrán nem használja az ember.
A zöld jelzésen kezdtük meg az emelkedő meredek szakaszát a fenyők között. A Nap sütött, a hó kezdett olvadni, kásásodni, de hótalppal többnyire tűrhetően járható volt. Amikor kiértünk végre egy különösen meredek és beszakadós rész tetejére, leültünk pihenni és nézelődni, valamint próbáltam kicsit gyakorolni (kipróbálni...) a kicsúszás megállítását a jégcsákánnyal, de annyira vizes és mély volt a hó, hogy folyton belesüllyedtem.
A pihenő után emelkedtünk tovább, és az erdőhatár környékén hirtelen jegesebb lett a hó, ahogy feltámadt a szél és kezdett laposabb szögben sütni a Nap. Itt nagyot csalódtam a hótalpamban, mert míg a többiek simán mentek fel, addig én amúgy is lemaradva, mivel nem bírtam a tempót, még elkezdtem visszafele csúszni is. Kis szerencsétlenkedés után levettem a hótalpat, de úgy combig-derékig süllyedtem, és annyira lágy volt a hó, hogy képtelen voltam haladni benne. Felvettem a hágóvasat, de az se segített eleinte, csak amikor kicsit még fagyott a hó felszíne. Jó alaposan lemaradva, egy technikai problémát elhárítva Nándival mi is felértünk Áron és Lajos után a fölöttünk levő lejtőpihenőre az erdőhatár fölé, ahol pont láttuk, ahogy a kelő Hold érinti a tőlünk keletre húzódó gerinc élét. Gyönyörűen megkomponált egybeesés volt!
Bár nem nagyon látni, de szemben épp előbukkan a Hold
A továbbiakban a jelzésből már semmit se látva, csak Nándi helyismeretére hagyatkozva folytattuk az utat az egyre jegesebb, egyre kevésbé beszakadó havon, míg el nem értük a Placlive és a Smrek közötti nyereg alját. Itt egy olyan szakasz következett, amiről ha előre tudok, talán el se indulok. Komolyan megfordult a fejemben, hogy az egyetlen okos döntés az lenne, ha letáboroznék és kialudnám magam, vagy esetleg azonnal visszafordulnék, ugyanis a meredek emelkedő teljesen le volt fagyva. Gyakorlatilag sík jég borította a hó felszínét, amit kézzel egyáltalán nem tudtam beszakítani, hágóvassal alig, egyedül a jégcsákány ment bele rendesen. Pihentünk pár percet, majd megkezdtük a mászást. Áron és Lajos megint elhúztak tőlünk, őszintén tisztelem őket a kondijukért, nagyon bátrak és vakmerőek voltak, végig 2 lábon, a jégcsákány nyelére támaszkodva küzdötték le az emelkedőt. Ezt nem mertem utánuk csinálni, ugyanis a csákány nyelét nem tudtam rendesen beleszúrni a jégbe. Inkább lemaradtam, ilyet azelőtt még úgyse csináltam, úgy gondoltam, hogy megpróbálom ellesni Nándi technikáját, aki a legtapasztaltabb volt a csapatban. Ezek szerin a legjobb megoldásnak az bizonyult a meredek emelkedőn (szemre 45 fokosnak mondanám, térképen mérve viszont nincs olyan meredek, talán 30 fok körül lehet, és ez utóbbit tartom reálisabbnak), hogy bal kezemmel magam előtt támaszkodtam, jobbal a csákány csőrét magam előtt és fölött bevágva, minden csákányozás között 2 kicsit lépve araszoltam felfelé. Hátulról erős szél fújt, de különösebben nem volt zavaró. Időnként megálltam pihenni Nándi mellett, és nem mértük az időt, de elég hosszas küzdelem után értünk fel a nyeregbe, ahol gyönyörű kilátás fogadott minket.
A következő "feladat" a Placlive megmászása volt, ahonnan éppen egy nagyon fiatal párocska, talán középiskolások, küzdötték lefele magukat sima túracipőben, minden nélkül a jeges lejtőn. Nagyon szurkoltam nekik, hogy túléljék, ugyanis a lánynak olyan piha cipője volt, hogy be se tudta vele rúgni a havat, hanem a fiúnak kellett előtte helyet taposni a lábának, hogy egyáltalán le tudjon jönni. Mindezt egy meredek emelkedő tetején, ahonnan ha megindulnak lefelé, semmi nem állítja meg őket a pár száz méterre levő első fenyőig.
Itt már tartott a hó
Kilátás a völgy bejáratára
Séta
Zergék a gerincen
Libasorban, még a hágó előtt - a lényeg még takarásban
Itt pedig már a hágóban
Botor voltam, bevállaltam a Placlive megmászását, pedig már régen voltam olyan fáradt, mint akkor. Áron és Lajos határozottan fel akartak menni, bírták is, én bizonytalan voltam azért, Nándi pedig eredetileg nem akart felmenni. A táskákat a nyeregben hagytuk, csak magunkat "vittük fel". Kicsit még az emelkedő elején próbálgattam a kicsúszás fékezését, de második alkalommal majdnem sokkal nagyobbat csúsztam a tervezettnél, ami egy kicsit visszavett a lelkesedésemből: nem sikerült a jeges hóba rendesen belevágni a csákányt, ugyanis hanyagul, csak egy kézzel fogtam meg.
Legújabb "kincsem"
Áron és Lajos 1-2 perc alatt lehagytak, de nem is siettem, aztán láttam, hogy Nándi se bír magával, és elindult utánunk. Olyan kutyául voltam, hogy inkább leültem megvárni, és utána együtt sétáltunk fel. Fent gyönyörű kilátás fogadott minket, a "kötelező" csúcsfotók után elindultunk lefele, a lankásabb részeken kicsit csákánnyal csúszkálva csak a gyakorlás kedvéért.
A nyeregben visszavettük a zsákokat és folytattuk az utat a tervezett táborhelyünkig, ami egy lejtőpihenő volt a gerinc alatt közvetlenül, keletről védve a széltől. Szerencsére a szél egész éjszaka felváltva fújt a 3 másik égtáj felől...
A táborhelyhez érve azonnal nekiláttunk a sátrak helyének kiásásához, amihez előbb fel kellett törni a jeget, hogy utána tudjuk kaparni a havat a gyalásómmal. A kiásott havat próbáltuk a nyugati oldalon feltornyozni egy töltéssé, szélvédő fallá, de nehéz volt a hideg szélben, -8 fokban, naplementében ásni. Nándi megmutatta, hogyan lehet stabilan kikötni a sátrat mély hóban: a hágóvasakat ástuk be a hóba, amolyan "dead man"-t csináltunk, és ehhez kötöttük a zsinórokat. A sátrak alját betemettük hóval, hogy a 2 réteg közé ne fújjon be a szél, majd Lajos és Nándi a saját sátruk szélárnyékában megpróbáltak levest főzni a benzinfőzővel, ami hamarosan megadta magát, és nem volt hajlandó égni. Mi Áronnal mindezt már a sátorban, hálózsákban feküdve hallgattuk, és ettük a szendvicseket, én a magam részéről a szokásos kocka-kenyeremet szalonnával.
Az éjszaka a szél végig erős, talán viharos maradt, időnként arra ébredtem fel, hogy hangosan csattog a ponyva, ilyenkor fordultam egyet és aludtam tovább. Éjfélkor néztünk ki a sátorból, az ég derült volt, a Hold úgy megvilágította a tájat, mintha nappal lett volna. A sátorban +2 - -3 fok volt, kint hajnalban -11 - jobbat aludtam, mint egy-egy éjszaka a saját ágyamban egy stresszesebb héten :)
A második nap
Reggel hatkor keltünk, a tőlünk keletre húzódó alacsony gerinc mögött épp kelt fel a Nap és megvilágította a csúcsokat a környéken, de mivel a hágóvasam sátorcöveket játszott valahol a hó alatt, nem tudtam felmenni szétnézni és lefényképezni magát a napfelkeltét. A szél továbbra is erős volt, de elindultunk a Smrek irányába a gerincen az eredeti tervek szerint. A táskáinkat vittük magunkkal, mert eredetileg a Baranec megmászása volt a cél, majd továbbra is délnek tartva le a gerincen, de a szél kicsit elbizonytalanított minket. Amikor odaértünk a Baranechez vezető éles gerincszakasz kezdetéhet, és felmértem, eléggé elbátortalanodtam, és arra gondoltam újra, hogy ha lenne gyerekem, akkor ezt biztos nem vállalnám ilyen kevés tapasztalattal (ez először az előző napi jeges lejtőn fordult meg a fejemben). Úgy alakult, hogy mire a keskeny szakaszhoz értünk, szinte teljesen elállt a szél, így rövid tanakodás után közös megegyezéssel nekivágtunk. Szerencsénk is volt, mert nem sokkal azután, hogy átértünk, újra feltámadt a szél (vagy magasabban eleve erősebb volt, mert a Baranecen alig lehetett megállni két lábon). Fent a csúcson fényképezkedés, majd azzal szórakoztam, hogy a hevederen lógatott jégcsákányom szó szerint 30-60 fokos szögben lengedezett előttem.
Lefagyott a gerinc
Tanakodunk a csúcs előtt
A lavina nyoma felülnézetből
Gerincen
Könnyű út lefele
A gerincen lefele a továbbiakban több izgalom nem várt ránk. Ahogy haladtunk lefele, kezdett olvadni a hó felszíne, sütött a Nap, gyönyörű idő volt. Mire kapcsoltam, a naptej annyit ért, mint halottnak a csók, még mindig fáj az orrom, úgy le van égve. A fenyők közé beérve kezdődött a túra legkeservesebb szakasza: mély hó, meredek lejtő, állandóan beszakadtunk, próbáltunk oldalazni, de ez hótalpban nagyon kényelmetlen, egyenesen lefele pedig nem tudtunk menni egy utunkba került vízmosástól. Ezt a szakaszt nem részletezem, a rosszat el kell felejteni: ez küzdelem volt, főleg Nándi fájós lábával. A meredek szakaszról leérve már csak egy könnyű séta várt ránk a kocsihoz, ahol pakolászás és készülődés után 4 körül indultunk is haza.
Végszó
Én a magam részéről saját bénaságomnak is köszönhető en éjfél után jutottam be tatabányai lakásomba. Kiteregettem a vizes holmikat, majd fél kettő körül bezuhantam az ágyba. Reggel 5:10-kor keltem, hogy beérjek munkába, egész nap olyan voltam, mint aki csak félig él, és agyban még mindig a hegyek között jártam, képtelen voltam szabadulni az emlékektől - és nem is akartam! :)
Várom a következő hasonló túrát, és nem lehet leírni, mennyire köszönöm Társaimnak, hogy ott lehettem velük, különösen Nándinak, mint szervezőnek!
Ha valaki esetleg úgy érzi, hogy felelőtlenség volt részemről ez a túra a felkészültségemmel, azzal teljes mértékben egyetértek, és senkit nem szeretnék írásommal hasonló meggondolatlanságok elkövetésére buzdítani!!
Mindenkinek gyönyörű túrákat kívánok és olyan megbízható társakat, mint akikkel én voltam a Tátrában!
Címkék: Liptói Tátra Sátor Jég