Már valahol a Vendel-tisztásnál evickéltünk, amikor a vízbe állított vasoszlopokra szerelt zománcozott táblák figyelmeztettek, hogy tilosban járunk. A Madárvédelmi rezervátumot a nyugati parton végig futó eperfa sor felől elkerítették, (ott van a madár várta is) de itt a vízen csak a táblák figyelmeztetnek.    Senki sem jár most erre, s minket elkapott a vadász láz.    A bóbitás fejű vöcskök egész közel engedtek magukhoz. Aztán, mikor úgy tíz-tizenkét méterre becserkésztük őket, egyszerre alámerültek, s mindig egész másutt buktak fel, mint ahogy vártuk. Idővel rájöttünk, hogy a víz alatt megfordulnak, s ellenkező irányba úsznak, mint ahogy utoljára a fejüket láttuk. 

Aki kicsit is ismeri a vízinövényeket, meg tudja különböztetni a vízen úszó tavalyi nádat, gyékényt, kákát a vízen lebegő hínártól. Csak hogy itt most valami más van előttünk. A matracon felülve próbáljuk szemrevételezni. Olyan, mintha valaki vasvillával összegyűjtött volna egy rakásra valót az avas sásból, s a vízre hányta volna. No de ki hozta volna ide a parttól jó kilométerre a nádas tisztására? Közelebb evezve aztán rájövünk a titok nyitjára. A mesterséges úszósziget tulajdonosa ott lapul a tojásain. Tollruhájával teljesen beleolvadva a korhadt uszadék színébe. Bizonyára régen figyeli már közeledtünket.

A fészek alig 5-6 centire emelkedik ki, de szárazon ring a víz felett. Aztán látva, hogy egyenesen az ő tutajához közeledünk elvesztve türelmét felrebbent, s a négy pettyezett tojás itt van már alig méterre tőlünk. Meg is foghatnánk, de nem ezért jöttünk. Dehogy is bántanánk őket!    Csak a látvány emlékét visszük magunkkal. De büntetlenül már ezt sem tehetjük, mert az alig rigónyi villás farkú anyamadár fészkéről felszállva alig húsz méterre távolodott el, s visszafordulva most mélyrepülésben majd a vizet súrolja. Előttem aztán pár méterre felkanyarodik, s úgy csap le rám. Lábai súrolják a fejem.

Alig hogy elment, már itt a párja, az már csőrével is idekoppint. Majd feljebb emelkedve, alig 80-100 centire felettem helyben taposva a levegőt szőnyegbombázást hajt végre.    Csak úgy freccsen fejemen, nyakamon, vállamon a híg bélsár.

Fiam kicsit távolabb van, de ő sem ússza meg. A fellármázott szomszédság is itt kering már felettünk. Sziszegve, sivalkodva ütnek, vágnak és bizony szarnak, ahol érnek. Nem is igazán értjük, hogy fér ilyen kicsi madárba ennyi muníció? A fosó-gém, ki a nagy melegben féllábra állva időnként azt hűsítve leszarja saját lábát, szégyenkezve elbújhatna ezek mellett.

Bizony szégyen a futás, de verje meg az Isten, aki kerget!    Hát mi nem futottunk,    de tova eveztünk a ritkás sáson át,    a veszélyes környékről.    Hogy aztán a nyílt vízre érve alaposan megmosakodjunk.

Azt mondják, a baj nem jár egyedül!     Míg figyelmünket a madarak kötötték le, nem vettük észre, hogy az ég befelhősödött. Nyugatról az egyre erősödő szél fekete fellegeket kergetett felénk. A nádast elfektetve, zúgva tört a tóra a fergeteg előszele.    Esélyünk sem volt már Agárdra visszajutni. Irány a Szúnyog-szigeti hajóállomás! De odáig sem jutottunk. Hátunkat verte a nagy cseppekben megeredt nyári zápor. Aztán, mikor a jég is megjött,    a nádas szélén kerestünk menedéket. A hínáros vízben állva fejünkre borított matracokkal vacogva vártuk ki a vihar csendesedését.

Már a nap is bujkált, mikor a hajóállomáshoz értünk. A kormányos látva siralmas állapotunkat nem kért pénzt tőlünk. Meg, ha kért volna, akkor sem lett volna nálunk.

Csak a hajón vettem észre, hogy lábszáraimon az a furcsa érzés három jól megtermett piócától származik. A népi nevén nadály, vagy orvosi pióca a gilisztákkal rokon gyűrűs férgek családjába tartozik. Hajdan komoly szerep jutott nekik a népi gyógyászatban. Kit magas vérnyomás, vagy gutaütés kerülgetett, azon a borbély eret vágott. Vagy a felcser nadályt tett a beteg vállára, hátára. Azok aztán a fölös vért kiszíva könnyebbséget hoztak a betegnek.

Csak hogy én nem szenvedtem ilyen kórságokban. A vízben kígyózó mozgással úszó férgek, talán a sás karcolta sebeinkből szivárgó vér szagára találtak ránk. Bizonyára, amikor a jég ellen küszködtünk csimpaszkodtak észrevétlenül rám. A 8-10 centi hosszú, felül barnás-fekete, hasi oldalán piszkos-barna színű állat egyik végén tapadókorong, másikon a szájszerve található. A tapadóval a kövekhez, nádszálhoz rögzítve magát várja arra úszó áldozatát. A halak kopoltyújára, vagy a béka lábszárára csimpaszkodva szívja azok testnedvét. De nem finnyás, jobb híján az én véremre is ráfanyalodott. Beretva éles szájszervével fájdalommentesen csapolta meg a bőrfelszín közeli eremet. Aztán csak dagadt. Ha hagytam volna teliszívniuk magukat, s békében lepottyantak volna rólam. Én azonban szerettem volna mihamarább megszabadulni tőlük. Húztam, téptem volna őket, de nem engedtek.

A hajón velünk utazó öreg halász egy darabig nézte küszködésem, aztán megszólalt:

- Haggya eee fiatalúr, ha megszítta magát úgy is eengedi! Ha rángattya, inkább éészakad, de nem eriszti.

- Ha mán annyira nem tűrheti, huggyozza le, s a sós létű minnyá odahaggya!

Tán meg is fogadtam volna a tanácsát, de lányok is voltak a lélekveszőn. Végül a kapitány segített a bajomon.

-         Na, jöjjön ide, mert én a kormányt nem engedhetem el! Majd én segítek.

Mikor aztán oda sántikáltam, az égő szivart kivette szájából. Épp hogy csak megérintette az izzó parázzsal a férgeket, azok hanyatt-homlok dobták le magukat rólam. Hanem ezzel még nem lett vége a dolognak, mert a sebekből csak úgy dőlt a vér. Mire Agárdra értünk egész tócsa állt a padom alatt. Közel fél óra is beletelt, mire el tudtuk állítani. Ha nem lettem volna ilyen irigy.  Hagytam volna, hogy véremmel utódjaikról gondoskodjanak mind ezt elkerülhettem volna. A pióca ugyanis előbb vérhígító, alvadás gátlót juttat a sebbe, hogy mennél hamarább teliszívhassa magát. Aztán, mivel az ellenanyagot is magában hordozza, leválás után, alig vérzik már. S egy óra múltán már a nyomát sem igen lehet megtalálni.

Pisti sem járt jobban.  Későn bújt a matrac védelme alá. Így aztán feje búbját több jég okozta daganat is díszítette.

 A dicstelen kaland után sátrat bontva még aznap este hazakotródtunk. Még szerencse, hogy Mamó csak egy hét múlva került elő miskolci barátnőjétől. Addigra a sebek behegedtek, s a megszépült élményeket mesélhette

 Otthon aztán utána néztem támadóinknak. Szerkők voltak. Pedig hát be is mutatkoztak. Alaposan bemutatkoztak, nem is feledem el soha! Fészküket védő, folyton hallatott, rövid, sziszegve-kerregő kiáltásuk ma is itt van a fülemben. Nem is beszélve bőrünket égető, magas foszfor tartalmú ürülékükről. Melyet csak a kemping, forró zuhanya tudott véglegesen eltávolítani rólunk.  Kell ennél jobb természetvédelmi őrszolgálat?

Később madarász barátaim nevetve okosítottak ki:

A szerkők, csérek és egyes halfarkasok fészkelő helyeiket így védelmezik. De nem a fejet támadják, hanem a betolakodó ellenség legmagasabb pontját. Így, ha hátizsákunkra egy botot kötözünk, fejünkre meg széles karimájú kalapot helyezünk, a megtévesztett madarak a bot felső végét fogják ütni, vágni, csípni és leszarni.

Címkék: Velencei-tó Szerkő Csér Halfarkas