Ebéd a tavon.

Úgy kezdődött, hogy fiam új kerékpárt kapott, s azt próbáltuk ki. HÉV-vel mentünk le Ráckevére, majd a Lórévi komppal Adonyba, s tovább a Velencei tóhoz. Azt karikáztuk körbe. Fürödtünk is Velencén. Nadapon megnéztük a szintezési ősjegyet. Alkonyodott már, mikor az 1848-as emlékmű közelében sátrat állítottunk. Fehérvár felett épp a bíborvörös felhők között lebukó tűzgömböt néztem, mikor fiam megszólalt:

-         Papuskám, jártál már a tavon kenuval? Szeretném egyszer becsavarogni a nádszigetek útvesztőit.

-         Erre már én is gondoltam, mikor menjünk?

Ez még húsvétkor volt. Aztán eljött a nyár, a vakáció. Anyát otthon hagyva kettesben vonatoztunk le a tóra. Hívtuk mi őt is, de neki elege lett az evezésből. Mikor pár éve, a Szigetközből haza fele az Öreg-Dunán, a tolóhajó hullámai becsapkodtak a kenuba.

Ezúttal az agárdi kempingben szállásoltuk el magunkat, mert a strandon akartunk hajót bérelni. – Nem sok sikerrel! – Vízi-bicikli, meg szörf volt garmadával, de kenu, vagy kajak egy sem. Végül gumimatracokat kértünk. Arra hasalva indultunk neki a tó felfedezésére.

Elsőbb a mesterséges Cserepes-szigetet jártuk körbe. Valamikor a hetvenes években a vízszint lecsökkent, s a nádas kezdett túlszaporodni. Éveken keresztül irtották, kotorták a tó feneket, s a kitermelt anyagot ide rakták össze. Terveztek rá toronyszállót, meg – a rossz nyelvek szerint – pártüdülőt, de szerencsére semmi sem lett mind ezekből. Kár lett volna elcsúfítani velük a kilátást.

Tovább haladva a Keszegesen át a Nagy-Tinkós felé eveztünk. A nádas mentén fehér csőrű, fekete szárcsák úsztak. S mikor úgy érezték, hogy Pisti veszélyes közelbe ért, szárnyukkal csapkodva, talpukkal a vizet súrolva 80-100 méterrel arrább szánkáztak.

Most egy kacskaringós, keskeny ágba tértünk. Két karunkkal eveztünk és kormányoztunk. Fiam hamar megtanulta hogyan lehet a matracot a szűk nádsikátorokban ellentétes irányokba evezve helyben megfordítani. Ha melegünk volt, megmártóztunk. Ha elfáradtunk, megálltunk szemlélődni. Bizony volt mit. A halkan susogó nádszálon acélkék szitakötők pihentek. S a ritkás nád közül halk pittyegés hallatszott. Szerettük volna meglátni a hang tulajdonosát, így kezünkkel a víz alatt körző mozgással csendben eveztünk a ritkás nád között egyre beljebb. Így jutottunk a belső tóra. Fiamnak még a lélegzete is elállt egy pillanatra a gyönyörűségtől. Mert a fénylő levelek között ezernyi fehér tündérrózsa pompázott. Szinte félve eveztünk át közöttük. Úgy éreztük, mintha virágágyásba tipornánk bele.

Felettünk barna fejű dankasirályok repkedtek, távolabb a szabad vízen récék és bukómadarak népes serege úszkált. Eltévedéstől nem féltünk, mert az emlékmű messzire ellátszó fehér felkiáltójele biztos támpontot adott. Az idő előre haladtával, azonban egyre melegebb lett. Gyakrabban és több időt töltöttünk a hűsítő habokban. Aztán fiam megkérdezte.

-         Apus, te nem vagy éhes?

Mi tagadás, tudtam volna enni, ha lett volna mit. Inni valót hoztunk magunkkal egy két literes műanyag flakonban, de elemózsiát nem. Pedig gyermekem bélbolyhai már igen csak követelték az ebédet.

-         Papuskám! Csokit sem hoztunk?

-         Ugyan hogyan hoztam volna? Ronggyá ázna a papírja. De nem fogunk mi éhen veszni, csak gyere utánam!

A hínároson túl súlyom mezőt ringatott a víz. A körkörösen elhelyezkedő, nyárfa-levélre emlékeztető, rombusz alakú levélkék nyele megvastagodásában levegő van. Az tartja a levél rózsákat a víz felszínén. Apró fehér virágai felállnak, aztán ha beporzódtak alá merülnek. Ott fejlődik ki keresztben tüskés, csillag-szerű barnás-zöld termése. A félérettről még kézzel is letörhető a tüske. Így juthatunk fehér, lisztes ízű, édeskés belsejéhez. Olyasmi, mint a szelídgesztenye. Hajdanában a lápi emberek szárított, őrölt sulyomból még kenyeret is sütöttek. Bizony meg kellett dolgozzunk érte, hogy jól lakjunk, de megérte.

Címkék: Velncei-tó Nadap Pákozd Velence