Író, feltöltő: Balázs Sándor
Balázs Sándor aktuális kalandja(i) A két túravezető kalandja

Kis barátommal mindig felfedező útra indulunk, hogy egy bizonyos területet feltérképezzünk mielőtt vendéget, túrázókat vinnénk egy kirándulásra.
Nem történt ez másként azon a napon sem, mikor reggel felszerelkezve, macsétával bevetettük magunkat a Tisza-tavi erdő és lecsapolt mocsár rengetegbe.
Ha valaki azt gondolja, hogy nagy kaland eltévedni egy tavon, akkor most a hitetleneket kiábrándítom.
127 km2 nem kis terület és ködös időben, volt, hogy egy 1 km-es félszigeten majdnem eltévedtünk.
Mikor útnak indultunk, mindenképpen olyan területet kellett felfedeznünk, találnunk, ahol hódok, vidrák és egyéb vadon élő jószágokat figyelhetünk meg, hogy a későbbiek folyamán ezeket bemutassuk a vendégeknek.
Talán nem túlzok, mikor a dzsungelekhez hasonlítom a szigetes részeket, ugyan is Közép és Dél-Amerikából származó Ámor akác, rengeteg van ezen a kontinensen, a vizes területeken meg még több, szinte áthatolhatatlan bozótost képezve ezen a tájon.

Igaz, ezen a vidéken nőttem fel, de iránytű nélkül én is eltévednék és nem biztos, hogy naplementéig kitalálnék.
Nos, ahogy elindultunk, nemsoká egy vaddisznó csapásra értünk, amit igyekeztünk követni.
Valójában ez sem olyan könnyű, a négylábú barátunk csak 80-90 cm magas és könnyen elnavigál az erdőben, mi viszont csak macsétával, (bozótvágó késsel) tudtuk követni, megkönnyebbülésünkre hamarosan kiértek a nyomok a mocsarasban, itt lazább volt a nyomkövetés és a gyékényesben sok túrást találtunk, valószínű a friss hajtásokat kereste, ami az iszapos rész alatt van.
Később sok ilyen rágott hajtást találtunk, elképzelhető megzavarhattuk és egy pár percre lehettünk mögötte.
Valójában induláskor kijelöltünk egy útvonalat és úti célt, de mikor megérzi valaki a vad szagát és közelségét, akkor mindent elfelejt, valahogy mi is így jártunk ebben a pillanatban és csörtettünk utána, pedig nem vadász szándékkal követtük.

Nem sokkal később egy nádasba értünk be, ami elvette a kedvünket a nyom követéstől.
Mint meséltem a Disznó csak 80-90 ceti magas, mi viszont jóval magasabbak voltunk, ezért azon az alagúton amit négylábú barátunk csinált a nádasban, nem bírtunk gyorsan haladni.
A haladás egy öt méter magas sűrű,4-5 centiméterenkénti nádasban, ahol 45 fokban kel előre dőlni, hogy a súlyoddal is szét tudd a nádat tolni, miközben magas térdemelésben kell lépned az előző évben elszáradt és eldőlt nád töre-morában, az száz méter után biztos elhagyja a vadász szenvedélye, hát a miénk is elszállt.
Már csak arra tudtunk gondolni, hogy hol rövidebb elhagyni a mocsarast, szinte az iránytűvel sem mentünk semmire, hát igen, ilyenkor jól jönne GPS, ha az nem is egy nagy kőrisfa viszont útba esett, ami nem is jöhetett volna jobbkor.
Kis barátom más híján, rögtön lába közé kapta a fát és egy pár másodperc múlva, már a tetejében fütyült mint a rigó, majd nagy örömmel énekelte, hogy ha előre megyünk továbbra is, akkor arra a nádas és az égbolt egybe olvad, ez körülbelül 5-6km, jobbra viszont csak kb 150 méter az erdő.
Nem kellett sorsot húzni, hogy merre akarjuk utunkat folytatni, az erdőbe vettük az irányt, jelzem ott sem volt gyalog út, de bozótvágóval járható.

A történet tanulsága, hogy nem mindig a vad ösvény a járható út, azaz a kitaposott ösvény.
Vissza felé már nagyon fáradtak voltunk, még a sokat próbált túravezető Dani barátom lábát is össze kapta a görcs, érthető volt, hogy 15 km után már a legrövidebb úton akartunk vissza fele jönni.
Ezt viszont elfelejtettük közölni a természettel, mivel a kis-Tisza elvágta az utunkat.
Nem volt más, erősen nézni kezdtük a vizet, gondolom így tett az a bizonyos messiás is, de neki indulni valahogy egyikőnk sem érzett akkora ambíciót magában, végül én szólaltam meg először, sanda szándékkal, talán ha neki futnánk, akkor gyorsan át tudnánk szaladni a víz színén, azt a 10 métert, mire Dani barátom, hát talán fénysebességgel.
Aztán leültünk és úgy nevettünk hangosan, talán egy kicsit kínunkban is.
Majd néhány perc múlva halálos komolysággal, mintha olvastunk volna egymás gondolatában, mindketten a legközelebb hozzánk közel eső kis kőris fának esett bozótvágó késsel, hogy hidat készítsünk a Tiszán.
Amint látjátok a képeken, egy nem volt elég, de 15-20 perc múlva kész volt a híd.
A víz egyébként 2.5 méter mély volt, kb 0 fokos és ráadásul lassan mozgott, azaz folyt.
Nos nem szeretném tovább az időtöket húzni a vízen sikeresen átsétáltunk, amit megörökítettem az utókornak, lent a képeken láthatjátok a Tiszát átkelés előtt és után.
Csak megjegyzem a harmadik képen Dani barátom nem homokozik, hanem egy jégmadár odut vett észre és mutat nekem, amit jól ismert a madár partfalba váj magának, majd tollakkal, vissza öklendezett halszálkával bélel ki belülről.

A következő részben hód vár és vidra várról mesélek nektek, amit sikeresen felfedeztünk az utunkon, mivel ebben a kis történetben, csak kalandos utunk egy töredékét tudtam leírni és elmesélni.
Ja, a poén lemaradt, végül erre az útvonalra vendéget nem vittünk, nem valószínű, hogy sokan maradtak volna mögöttünk, meg aztán a tenyerünk is véresre törte a bozótvágó kés, de ha van köztetek olyan, aki bármikor szeretné megmérettetni magát, akkor hajrá, gyertek egy felfedező útra.
Ne ijedjetek meg a vendégeinket sokkal könnyebb ösvényre visszük.
A túrákat nehézségi fokok alapján mérik, 5-ös fokozatú a legnehezebb, aznap este remegő lábakkal, egy sör mellett, Dani barátommal gondolatban mindketten, 7-est adtunk a kis felfedező utunkra.
Balázs Sándor