...az úgy volt, kérem szépen... hogy harmadikra csak összejött. Épp időben, meg nincsenek véletlenek, csak közhelyek. Et citera. (Háromszor is nekifutottunk ennek a túrának, míg végre materializálódott.)

Tehát a várt 10-15 emberhez képest (volt 20+ érdeklődő) végül hatan tényleg ott voltunk a busznál. Én utoljára, mert a túravezető privilégiuma fosással indítani a napot. De még nekem sem sikerült lekésni a járaT. Csak Gyurinak – kitolt vele az élet (...A Világmindenség Meg Minden), mert ő még az egyik régi kiírásra emlékezett, ott pedig későbbi indulás volt tervbe véve. Biztattam, hogy megvárjuk, de inkább hazament, mert előző nap jégmásztak a sógoroknál (fene a jódolgukat), így elcsigázott volt. Éti.

Már fölszállni művészet volt, mert a sofőr bácsi sertés módjára viselkedett, és – ahogy az előző főnököm mondta volna – le se k...ta, hogy mi is föl szeretnénk szállni, és romantikusan elkísérni őt Dömösig. Ám ő nem mutatott túl sok hajlandóságot arra, hogy kinyissa az ajtót, félbe tépje a jegyünket, neadjisten jó reggelt kívánjon. Szerintem kifogyta a karikagyűrűt, és nem szerette volna elveszíteni... (Bár a pocakja mást sugallt, nem fogyást.)

Amíg mindenki leül – mert végül kegyet vagy kegyelmet gyakorolt (ezt mindenki döntse el maga), kinyitotta az első ajtót, és kettészaggatott hat darab fecnit, amelyen a Dömös földrajzi név szerepelt –, bemutatnám a résztvevőket (akiket csak futólag tudtam üdvözölni, mert azt hittem, csúnyán késésben vagyok). CBA sorrendben (és a névnapost előre véve) tehát Zsuzsi, Szilvi, Márti, Krisz (-tián, nem -tina) és Atus volt a vendégem. Zsuzsi és Márti a nyári feketehegyi kiruccanás óta levlistás. Sőt, a sűrű bemutatkozások után Mártival összerámoltuk, hogy már a lakásomon is tiszteletét tette – semmi olyanra ne gondoljatok, nem szokásom illuminált állapotban illuminált lányokat hazacipelni, majd másnap nem emlékezni semmire (vagy mégis, csak nem emlékszem?)... Az említett montenegrói csellengésnek volt nálam a bifórpartija, ott találkoztunk futólag – mert futottam máshová szülinapozni. A nememlékezés oka pedig az, hogy ő akkor épp szőke volt és szemüveges (ám nem kevésbé csinos), most viszont már a saját hajszínét hordta, és a lencsének szavazott bizodalmat (este is, de erről majd talán később).

Zsuzsit teázás címén ismertem meg hellyel-közzel, most egy picit jobban. Ő most is szőke, még mindig teljesen szét van szállva, és remek gondolatokkal örvendeztetett meg bennünket.

Szilvivel most találkoztam először – de remélem, nem utoljára. Ő Atussal jött oldalbordai minőségben, akit viszont nemrég egy négynapos tanfolyam keretében ismertem meg. És szerencsére fölhívott, mert bevallom férfiasan, a sok nemalvásra fogva simán elfelejtettem meghívni a túrára. Szégyen és gyalázat, elnézést is kívánok én mostan.

Krisz régi mászótárs nemrég óta, az első igazibb nagytúrám oszlopos tagjaként került közénk, és csendes, ám zseniális szövege, kaporszakálla és zöld terepjárója azóta is része sok csellengésnek.

10 órakor leszálltunk a buszról. A FOK-GYEM szerint Visegrádon, de én nem hittem el neki, mert már régóta ezt hazudta. Inkább megbíztam az emlékezetemben – hiszen egy hónapon belül már harmadszor jártam itt. Nem is ez a lényeg, hanem a fontos.

Az első sokk tehát társaságunkat a templom tövében támadta telibe: kisütött a nap. Volt két boszorkánk, aki megszerelte az időjárást, és a borongós buszozást verőfényes vándorlás követte. Mindenki megette a reggelit, aztán az első checkpointig meg sem álltunk. Ez a hó kezdete volt, idáig jeges csúszkálás az úttest közepén, papírnyulaknak bakancskoptatás a száraz járdán, innentől kamáslihúzás következett. Márti hálás lehet Évinek, aki kölcsönadta nekem a neki kölcsönadott kamáslit. Értitek... Továbbá köszönöm a Hétkalandnak a többi kamáslit, amit végül nem hoztam el, mert inkább a hálózsákot cipeltem olyan cuccnak, amit végül nem használok.

A patak fölött barátkoztunk a tájjal, a kecskékkel, a vizet rejtő üreggel, míg végül megérkeztünk a kis kápolnához. Itt szokás szerint elszöszmötöltünk. Az eső elleni pavilonban valaki hóembert épített, és egy sörösdobozzal királlyá is koronázta (feltételezem, hogy Mátyássá, mert neki van ott pihenőpadja – megnéztem). Neki is álltunk hógolyóval trónfosztani, azaz dekoronizálni a fehér uralkodót. Na jó, csak a többiek. Én már a suli alatt is vért izzadtam a kegyelemkettesért, amint labdás dolgokra került sor. Ezért néztem meg inkább a padot.

Visszafelé hógolyóval fogadtak, mint betolakodót. Zsuzsi még a Gyaloggaloppból is idézett, hogy teljes legyen az átélésem.

Krisz és Zsuzsi épített informatikus hóembert (kocka volt szegény, de nagyon aranyosra sikeredett), elkezdtünk csokit zabálni, és sorban sárgára festettük a havat. Aztán elindultunk, elbambultam, nem figyeltem az útra, így pár száz métert vissza kellett jönnünk, hogy fölkanyarodjunk a piros háromszögre.

Ahogy megindultunk a meredek hegygerincen, rögtön 10-15 fokkal melegebb lett. Fura dolog az időjárás, emelkedőn mindig jobb idő van... Nekiálltunk hát az ilyenkor előírt sztriptíz- és chippendale-bemutatónak (kalap marad!), én végül egy szál pólóban tipegtem fölfelé (nyugi, alul volt ám ruhám). Szegény Szilvi nem élvezte annyira, hogy folyamatosan hegynek fölfelé haladunk – de a Vadálló-köveknél zöld alapon sárga betűs, klasszik rumos-kakajós csokival próbáltam kárpótolni (meg a látvánnyal, bár azt a Teremtő az én segítségem nélkül is megbírta, és egész hihetőre sikerült Neki a táj – ahhoz képest, hogy első próbálkozás volt). Napfürdőztük az arcunkat, hamar sokat száradtunk, csokiztunk (nem a hóba, és nem úgy... hülye!), mászkáltunk a sziklákon, fázni kezdtünk, elindultunk a Prédikálószék felé. Annál is inkább, mert randink volt egy kedves párral, akik Dobogókőre nyolcszögletű piros tábla segítségével (stoppal) érkeztek, majd onnan szembe jőve támadták a találkapontot – akárhová is essen.

Nehéz lenne tagadni, mivel már elkotyogtam: a Prédikálószéken vártak meg bennünket, majd bemutatkoztak: a fiú Villőt mondott, ezután a lány kizárásos alapon kénytelen volt Kristófnak lenni. Itt ismét pihenő, tápanyagfelvétel, melegedős-fázós projekt, rengeteg sztori a fiú-Villő szájából – a végére már azt sem hittük el, amit kérdez. (De Bukta óta tudjuk, hogy ilyenen nem bosszankodunk, mert ugyanolyan szórakoztató, akár elhiszed, akár nem.)

Mártival továbbindulás után folytattuk az Isten mibenlétéről és a gyászról folytatott eszmecserénket, aztán össze meg vissza csereberélődött, hogy ki kivel beszélget épp. Az út közben hol jobban, hol kevésbé vitt lefelé – egészen a befagyott patakig. Ott kalandos átkelés következett, majd fölmásztunk a túlparton. Kicsit jeges, kicsit havas volt, csak hogy mindenki érezze a törődést. A második befagyott forrás mellett éppoly tempóban vánszorogtunk el, mint a kulcsosház mellett. Lassan, de folyamatosan. Közben megint öltözködés, vetkőzés, ahogy épp a fáradtságunk diktálta.

Fölfelé érdekes módon megint senkinek nem akaródzott beszélgetni. Az a 3,3 kilométer küzdés mindenkinek elég volt. Az elágazásnál bevártuk egymást, majd az eredeti tervtől eltérően a kék kört válaszottuk. A nyomok a reléhez vezettek, majd a csúszkálós aszfaltos út a Zsindelyes felé terelt minket. Útközben még megnéztük a sípályát, megtárgyaltuk, kinek mikor volt hozzá szerencséje, majd beültünk a felvonóházba melegedni.

Őszintén meghatódtam, amikor a többiek mint túravezetőt, meghívtak egy forralt borra (amivel a tiszta elme okán nem élhettem, de gyömbérre cserélve isteni volt, köszönöm!) 16 órakor, azaz mintegy hat óra alatt értünk föl, másfél óra melegedés és Szilvi-masszázs után pedig elindultunk – a Rám-szakadék felé. Sikerült a perverz gondolat csíráját elültetnem a díszes egybegyűltek szürkeállományában, mely szerint 3 óra alatt – sötétben, fáradtan, elcsigázottan – jó buli lerohanni Dömösre. Egy óra alatt beláttuk, hogy tévedtem. Ahol a sárga sáv elhagyja a mindenmást, ott térképet bontottunk, és kiröhögtük a teljesítményünket: egy szűk óra volt idáig vánszorogni. Pál? Nepál? Minden esetre fordultunk 180 fokot (a hűvös miatt Celsiusban is el tudtuk volna képzelni), és visszamásztunk a buszmegállóhoz. Közben a csajok csináltak hóangyalkát, mindnyájan megöleltük a fákat, a kilátóból lenéztünk Dömös felé (egy perces néma csend...), mér megint beszélgettünk (ezzel zavarva a tanóra menetét... ja nem, az előző nap volt a masszőrsuliban), és még így is maradt 10 percünk a buszindulásig. Ekkorra eldöntöttem, hogy mégsem alszom kint az Y-barlangban, inkább a kellemes társaságot választom. (Igen, papírnyúl vagyok, de legalább van mivel takaróznom, és az nem csak a hálózsák...)

Buszra föl, körbeittuk a béketeát, buszról le, pótló buszra föl, pótlóbuszról HÉV-re át, mégmindigtömegközlekedés, aztán be a levesboltba (a. k. a. melegétel-elfogadóhely). És itt fény is derül a lencsére! Négyünkre (ja, az Árpád hídnál nem szóltam, de Szilviék leszálltak. Lány-Villő és Fiú-Villő pedig már nálunk korábban rájött, hogy nem fogunk leérni, ezért megfontoltan leléptek, mert eleve stoppolni szándékoztak, Dömösről vasárnap sötét este pedig az egyenesen esélytelen) jutott három leves: egy lencse (Márti) és két humusz (Zsuzsi és én lettünk a giliszták). Krisz valami ételszerűbb ételt (értsd: szilárdat) választott – ha jól vettem, ő sem tudta, mit. Lóbab volt benne, az biztos. (Hogy mindez mit keresett egy vega helyen...)

Talán fél tízig tartott a holtfáradt spirituális csevej (azt így írják?), aztán beszálltunk az 54 méteres sárga hernyóba (a gyomrába). Én kiszálltam a Blahánál, a többiekről azóta sem tudok... Remélem, nem emésztette meg őket...

Címkék: Csellengés Prédikálószék Dobogókő