Érdeklődéssel olvasom az irásokat kutyáról , macskáról, cicáról, és ezen felbátorodva irok a fiatalokról. Tisztában vagyok, hogy a stilus maga az ember, és ezért a nagy nagy bloggerek nyomdokaiba nem léphetek, de azért próbálkozok.

Már majdnem mérnökként szereltem az autót a szervizben, amikor 3/4 2-kor odajött a későbbi főnököm, és kérdezte: Jössz tanitani? Csak annyit várjál, hogy megkérdezem az asszonyt - volt a válasz. Annyi idő nincs, jössz vagy nem? Akkor megyek, és másnap reggel már tanár lettem! Arra nem számitottam, hogy ez meghatározza az életemet, és kemény 35 évet húzok le a "HARVARDON". A diri később sokszor a fejemhez vágta - amikor nem tettszett valami - hogy kiemeltelek az aknából. Persze én sem maradtam szótlan, és mindig mondtam neki, hogy bárcsak hagytál volna a szerelőaknában, mert akkor most lenne pénzem. Amikor nagyon cikizett, akkor pedig azt mondtam, hogy: "Ide jöttem 2 évvel ezelőtt mint teneager, és 3 év múlva elmegyek, mint rokkant nyugdijas, ezt tette velem a pedagógia". Erre legtöbbször nem volt válasza.

De azért az első nap az iskolában tanárként izgalmas volt. Egy kicsit a kezdő tánciskolásra emlékeztetett. Számomra az irásvetitő olyan biztos pont volt, mint a táncsuliban a kályha. Bemutatkoztam, elmondtam a céljaimat, és kértem a tanulókat, hogy mutatkozzanak be. Az első kezdte: "Nagypáljóska" És hogyan irod? Hát hogy, a Jóskát külön és nagy J-vel! Ez a mondat egy életre helyrerakott helyesirásügyileg. Jóskának volt egy érdeme, hogy nagyon szeretett kirándulni, habár még sosem volt, és minden órán megkérdezte: "Mikor mögyünk kirándulni? Hova mögyünk kirándulni? Javasoltam, hogy menjünk Pestre. Erre mindig jött a viszont válasz: A túrút mindig csak Pestre! Teszem hozzá, hogy még Szegeden sem volt sosem.

Eljött a nagy nap, és megérkeztünk vonattal a Nyugatiba. Amikor kiszálltunk, és kiosztottam az átszálló jegyeket Jóska újból hozta a formáját, és igy szólt: Uda né, mekkora ház! Ez volt az a pillanat amikor szerettem volna elsűlyedni szégyenemben, de a tanár az maradjon tanár. Az utazást villamossal a Libegőig nem részletezem, de az tény, hogy ahányszor kezet váltottam a kapaszkodón mindig lelöktek mindenkit a villamosról, mert azt hitték le akarok szállni.

A Libegőnél szintén eligazitást tartottam, és mondtam, hogy én leszek az utolsó, és fenn várjanak meg. Közben odajött egy leány osztály csinos fiatal tanárnővel, aki közvetlenül előttem ült. Az már boritékolható volt, hogy az én Jóskám nem száll le, hanem jött vissza, és kb. 80 méterről kiabált nekem, hogy: "Helló Főnök!" Már csak azért, hogy mégis mindenki tudja, hogy kivel van. A baj viszont abból származott, hogy amikor a tanárnővel szembe ért, akkor annak lazán odakiabált :Helló Bébi, jó uborka vagy, de megzsákolnálak! Amikor kiszálltunk a tanárnő hátrafordult, és rámnézett, de abban a tekintetben benne volt az eddigi eredményes pedagógiai munkám összessége. Ez a történet majdnem 40 éves, de a "kolleganő" tekintete most is szemeim előtt lebeg.

Címkék: Kezdetek