A leány öntörvényű, szenvedélyes, nehezen kezelhető teremtés volt. Mivel azonban egykor gyengéd szálak fűzek hozzá, azonnal igent mondtam, amikor ötnapos, sátras Balaton-felvidéki csavargásomra új barátjával bejelentkezett. Nem is lett volna semmi gond velük, csak hogy indulás előtt félnappal üzent, hogy a hathónapos magyar vizsláját is hozza. Láttam már a kutyust. Tényleg kedves, aranyos, játékos ifjonc eb. Csak, hogy neveletlen volt ám, még a nevére se nagyon hallgatott, nem hogy oda is jöjjön, amikor szólítják. No, meg aztán a kutyusnak a háznál van a helye. Nem az erdőben! Felhívtam hát, hogy talán mégsem kellene most elhozni.

-         Már eldöntöttem! Viszem!

Volt a rövid válasz, s ezzel le is tette a kagylót…

Ezek után én is eldöntöttem… Sorban felhívtam a többieket, s egy vonattal hamarább elmentünk. A túrát pedig ellenkező irányból jártuk be.

Emlékezetes, gyönyörű út volt.  Egyszer, talán majd felteszem ide a túra naplóját.

Az ő történetüket csak másod, meg harmad kézből hallottam vissza. Az általam is ismert barátnője vállán zokogta el a történteket. Jóval később tőle (is) visszahallottam a részleteket.

Azt gondolták, előttük haladunk, s ha másutt nem, hát este, a táborhelyen beérnek. A kölyök boldogan rohangált köröttük elinalt előre. Lemaradt. Hívták, kiáltoztak, aztán jó fél óra múlva boldogan előkerült. Így ment ez egész nap, meg másnap is.

Második nap délután találtak egy jó táborhelyet. Mosakodási lehetőség is volt a közelben. Valahol a Káli medence felett egy hagyás-fás, visszabokrosodó, felhagyott legelőn, a kökény bokrok előtt vertek sátrat. Szalonnát sütöttek, aztán a hamvadó tűz mellett a csillagokat bámulták.

Később elmentek aludni. Nem is figyelték, de valószínűleg már akkor sem volt a vizsla a külső tető alatt. Első álmukból csörtetésre, visítozásra és fújtatásra ébredtek. Csak a sátor ajtóból világítottak ki, mert nem mertek kibújni. Nem tudni meddig tartott a dolog. A kutya is hallgatott. Később már csak az eső cseppek koppanását hallották, s állomba szenderültek.

Napsütéses reggelre ébredtek. Csak akkor tűnt fel a kölyök hiánya. Egész délelőtt várták vissza. Végül keresésére indultak. Kiáltoztak, fütyültek, szólongatták. Semmi. A kökényesen túl dagonyát találtak, ahol – a nyomokból ítélve – nagy lehetett a forgalom. A dörgölőző fák elárulták, hogy népes konda dagonyázott ott az éjjel.

Megebédeltek, aztán – mivel a lánynak elment a kedve az ott alvástól - a sátrat lebontva lementek a közeli faluba.

----------------

Innentől zavarossá vált a történet. Ahány ismerőstől hallottam, mindegyik másként mondta el. Így csak azt írom most le, ami közös volt bennük.

Harmadnap bukkantak csak a kölyök kutyusra, a sátor helytől szűk kilométerre. Még élt, és egy bokor tövében halkan nyöszörgött. A hasán a másfél arasznyi hasadás már gennyesedett. A belei félig kifordulva... Vizet töltöttek a szájába, aztán ölbe véve vitték le a faluba. Mire leértek, már nem volt benne élet…

Évekig nem találkoztunk utána. Azóta férjhez ment, gyermekei születtek. Pár éve, mikor valahol összefutottunk, ő hozta szóba.

-         Talán még sem kellett volna magunkkal vinnünk…?

Kérdezte, elgondolkodva – inkább talán magától.

Címkék: Balaton-felvidék Sátrazás Kutyák