Fehér alapon fekete pöttyös volt, mint általában a dalmaták. Oda szaladt a nőhöz, megállt előtte két lépésre, aztán usgyi, futás el. Előbb még kölcsönös öröm forrása volt ez a játék. A nő kacagott, együtt rohangált a kölyökkel. Persze ő hamarább kifáradt, s a szellőző lépcsőjére ülve gyönyörködött ebe szertelen játékában. Végül szólongatni kezdte. Oda is jött, el is szaladt. Látni valóan tudtára adta esze ágában sincsen hagyni magát pórázra kötni.

Az asszony kezdte már elveszíteni a türelmét. Elébb szép szóval kérlelte, aztán már a pórázzal csapkodott utána. A műanyag ládika ajtaját is kinyitotta, de semmi eredménye nem volt. Föl, s alá futkosott a fenyők között. Pillanatra megállt előtte, rá nevetett, (mert a kutyusok is tudnak ám nevetni. De még hogy!?) Kapott volna utána, de csak a füvet érte. Valami felvágottat tett a dobozba hátulra, de semmi eredmény. Oda se nézett.

-------------------

Pár napja még egy nagy kertben anyuval, meg a másik nyolc tesóval hancúroztam a régi gazdinál, ahol születtem. Aztán idegen emberek jöttek, s esténként egyre kevesebben lettünk már. Ez a néni már korábban is volt ott nálunk, akkor is jól eljátszottunk.

Amikor újra eljött ölbe vett, simogatott. De jó is volt! Aztán a nyakamba tette ezt az izét! Nem szeretem. Főleg azt nem, hogy mikor leugorva el akartam volna szaladni tőle, már nem tudtam. Egy szíjjal visszahúzott. Aztán betett ebbe a műanyagszagú dobozba. Alig férek el benne. Hú de útálom. Megitatott és autóval elvitt valahová, ahol hatalmas ezüst-színű madarak feküdtek kitárt szárnyakkal a földön. Aztán távolabb hatalmas, félelmetes zaj közepette egy ilyen madár el kezdett szaladni, s anélkül, hogy a szárnyával egyetlent is csapott volna felszállt.

Benyúlt a dobozba, simogatott, és ott hagyott. Mások jöttek. Dobozostul dobáltak. Majd egy halom bőrönd, meg táskák közé egy madár sötét hasába raktak. Nagyon féltem. Dübörgött, aztán csak zúgott, sokáig. Nagyon sokáig. Őrjítő volt ez a zaj. Csak még egyszer kerüljek ki innen! A kutyaúristenit, soha többet nem engedem magam kelepcébe csalni! Végül elcsendesedett. Végre újra fényre kerültem. Nagy sokára a nő is előkerült, és ide hozott. Anyuék nincsenek itt, de van fű, napfény és még visszarángatni sem tud azzal az izével!

-         Hogy is ne! Engem ugyan nem versz át még egyszer! Még a környékére sem megyek annak a szűk, büdös doboznak!

--------------------

Marcsi vagy harminc évvel ezelőtt került barátjával a szakosztályba. Főleg busz kirándulásokra jöttek velünk, meg egy-két egy napos evezésre a Római-parti csónak-házba. Albérletben laktak. Marcsi sztyuvi (stewardes) lett. Így már gyorsabban gyűlt a lakásra való.

Jóska még el-el jött velünk egy darabig, de Marcsit nem láttuk többé a túrákon, mert a légi utas kísérőnek se nappala, se éjjele. Szinte nincs nap, hogy ne kéne kijönni a reptérre, hogy az egy-két órás repülésekből összejöjjön a havi óraszám. De ő megszerette ezt az életet. Boldogan érkezett és – ha fáradtan is – vidáman ment haza - aludni.

Idővel a lakásra való is összejött, csak hogy addigra már a Józsi sehol sem volt. Elunta a várakozást, az egyedül töltött éjszakákat. S az együtt töltött idő sem volt már a régi…

Igen, Marcsi megcsalta! Ő már a repülést szerette. Az lett az élete. Csínos, helyes lány volt. Mint mézre a darazsak, körbe zsongták a férfiak. Csak hát előbb-utóbb mind tovább is állt. Az évek pedig szálltak. Pasi persze akadt később is, de annak már voltak gyermekei, többet pedig nem akart…

--------------------

A nő türelme fogytán fogyott. Az idő pedig nem állt meg. Átszálló utas volt. Úgy gondolta, arra a röpke két órácskára ki engedi kicsit a kutyust, had ugrándozza ki magát, mielőtt tovább repülnének. Hanem a dalmatának erről más volt a véleménye.

Végül már hisztérikus sikoltozásba kezdett. Arra figyeltek fel a rendőrök is. Többen is a segítségére siettek. Aztán látva, hogy senki sem bántja, széttárt karokkal vették tudomásul, hogy ők ebben semmit sem tehetnek. Végül figyelmeztették, ha most azonnal nem száll be, nem csak a kutyát, de őt is itt hagyja a gép.

Így maradt a gazdátlan eb a parkba.

------------------

Marcsinak kislány korában volt utoljára kutyája. Az is ugyan ilyen dalmata. Ahogy meglátta, eldöntötte: Ez lesz az ő gyermeke! Felment a Mackóba, (a régi reptér éttermét hívták így) s egy tálba vízzel, a másikba pedig valami frissen sülttel tért vissza. Letette a szellőzőhöz, és ott hagyta.

Másnap ugyan abban az időben már az otthonról hozott eledelt tette ki, kicsit távolabb leült olvasni. Csak a szeme sarkából nézte az óvatosan közeledő kutyust, aki szinte lopva, sűrűn ránézve evett, hogy aztán újra elinaljon.

Így ment ez 8-10 napon át. Marcsi egyre közelebb és közelebb ült le a tálakhoz, de két hétbe is beletelt, mire először megérinthette. Aztán már felgyorsultak a dolgok. Sikerült magához édesgetnie. Akkor már meg volt az új lakása, amihez apró kertecske is tartozott.

A mi számunkra itt véget ért a történet. Párszor még összefutottam vele. Igen, jól van, és a kutyus is. Aztán elment nyugdíjba…

Címkék: Dalmata Repülőtér