Szeretem az állatokat. Ők is részesei a természetnek. Most, mikor épp ezt pötyögöm be a gépbe, alig 80 centire, az ablak túloldalán egy királyka keresgél a cinkék számára kitett dióhéjjal vegyes törmelékben. Napkelte után fél órával érkeznek, s délig csapatostól jönnek a kitett eleségre. Panelban lakom, a hetediken, de egy magasra nőtt jegenye ágai biztonságot adnak számukra. Az imént megszámoltam, 58 mp alatt heten röppentek ide, majd tova. Egyszerre egy fér hozzá. Felkap egy fél borsónyi dió darabot, s huss el a közeli ágra. De már itt is a következő. És ez így megy időnkénti pár perces szünetekkel 11-ig, délig. No, de nem erről akarok most írni.

Anyám hatalmas empátiával volt megáldva. Mindég segített az elesetteken, legyen az koldus, sérült madár, vagy kóbor kutya. Amikor egyik télen a szigligeti alkotó házban meglátogattam, (festőművész volt) épp a hajóállomás felől jött hazafelé, 10-16 válogatottan ronda korcs társaságában. Keresve sem lehetett volna találni hasonlóan lompos, bogáncsos, lógó fülű kuvaszt, meghatározhatatlan farkaskutya és pumi keveréket, fehér foltos magyar vizslát és egyéb torzszülötteket. Mellette, mögötte, laza falkában, farkcsóválva közeledtek. Mikor vagy húsz méterre értem hozzájuk, egy nagyobb testű berni-pásztor szerű állat morogni kezdett. Anyám csak ránézett, s csend lett. Meghunyászkodva húzódott félre. Pár pillanat múlva egy félszemű uszkár keverék vakkantotta el magát – bizonyára nem látta az imént helyre tett társát, de csendes szelíd szavára ő is elhallgatott. Megöleltük, megcsókoltuk egymást, s a falka farkcsóválva állt körülöttünk. Befogadtak…

Más alkalommal Kunszentmiklóson, dédanyámnál a lovat hallottam nyeríteni, de ezt már leírtam a Bükk-hegységgel kapcsolatba…

Szóval maradjunk a kutyáknál. Ma reggel úszni mentem a volt munkahelyemre. 4-5 éve nem találkoztunk. Egy kotorék eb életében nagy idő ez. Kölyök korában került a sporttelepre, nem tudni honnan. Sokszor megverhették már. Tán kocsi is elütötte, vagy kidobták valahonnan? Túlélte. Ő is vak egyik szemére. Megszerettük, s ott maradt. Most még is megugatott. Aztán mikor megszólaltam, talpra ugrott, s boldogan rohant hozzám egy kis játékra.

De itt most a túrázásról is akarok írni…

Erdélyben gyakorta csatlakoztak hozzánk, olyan fél kóbor kutyák. Barátaim mondták, nem kell velük foglalkozni. El-, vagy visszakergetni a faluba úgy sem tudjuk. Azért jönnek, mert tudják, valahol megállunk enni, s akkor nekik jut valami.

Egy alkalommal itthon, a Pilisben kószáltunk. Piliscséven, a pincéknél csatlakozott hozzánk egy drótszőrű foxi. Tényleg szeretni valóan aranyos jószág volt. Látszott rajta, hogy emberekhez szokott, s valahol nagyon szerethették. Talán a párzási ösztön vitte világgá. Alig ha hiszem, hogy kirakták volna. Előre szaladt, visszajött, körbe ugrándozott minket, játszott a gyerekekkel. Visszahozta a fát, amit ők elhajítottak neki. Még tán pacsit is adott volna, ha kérjük.

Aztán találkoztunk egy puskás emberrel. Megkérdezte, hogy mienk-e a kutya? Aztán többet nem kérdezett…

Tizenegy éve már ennek… Azóta sem tudom igazán eldönteni, mit kellett volna tennem? Hogyan tudtam volna megelőzni a bajt? Fiaim hónapokig vigasztalhatatlanok voltak, ha szóba került a dolog.

Tudták mi az a halál, de akkor szembesültek vele először. Míg nejem előre ment a gyerekekkel megkérdeztem a vadőrtől:

-         Mi lett volna, ha a mienk lett volna a kutya?

-         Akkor azt mondom, hívja maga mellé, vegye pórázra, és adjon rá szájkosarat!

-         ?????

-         Az erdő, az erdészeté. A vadászati jog, a területet bérlő vadásztársaságé. Ahogy nem viszi be a kutya tulajdonos az ebét más kertjébe annak engedélye nélkül, úgy ez sem megengedett. A szabadon kószáló kutya irtandó dúvadnak minősül.

Nem állítom, hogy egyetértettem vele. De ha Széchenyi Zsiga bácsi szavaira gondolok, miszerint a vadászat vadűzésből, és erdőzúgásból áll. S ha a szarvas nyomát követem, hogy a hullott agancsot megtaláljam, az már vadorzásnak számít, akkor még is csak igazat kell neki adnom.

Más esetben szebb korúak jöttek el az általam kiírt túrára. Egyik néni a tacskóját is magával hozta, pórázon. Nem is volt vele semmi gond, míg ki nem derült, hogy a privatizáció során a területet lekerítették. Jelzett úton jártunk, (kivételesen) létra is volt a közel négy méteres kerítéshez, de a házi kedvencen ez sem segített. Próbáltuk mi hátizsákba tenni, ölbe átvinni, ha a gazdájának sem engedelmeskedett, ugyan mit kezdhettünk volna mi vele?

Végül Telki felé jó hat kilométeres, úttalan irtásokon átvergődve jutottunk a buszmegállóba.

Mit gondoltok, kit hibáztattak a történtek miatt?

Kutya ügyben van a tarsolyomban azért vidámabb eset is! Az alábbit a Bánsági naplómból másolom ide:

A Krassó szurdokában, a meder felett 10-15 méterrel haladunk. Az erdészháztól folyamatosan velünk jött egy barna angol vizsla. Mindenütt elöl jár, néha megáll, szimatol. Szinte földbe gyökerezik a lába. Nyüszítve-morogva szidja számunkra láthatatlan ellenséget.

Bizonyára kígyót érez. Állítólag a környék hemzseg a viperától. Ha volna nálam síbot, beleturkálnék az avarba. Alattunk a patak itt 4-5 méterre összeszűkül, mely 8-15 m hosszú függőleges falú állóvizet alkot. Sajnos sötét van fotózáshoz.

15.14. Arrább a kutya megindul lefelé. Rossz nézni, hogy mit csinál, onnan már aligha jut vissza. Toporog, aztán négy lábon csúszik az avarba egyre lejjebb. Na, ott talán megáll, és vissza tud jönni. Esze ágában sincs. Hová megy már ez a hülye? 3-4 méteres függőleges sziklához ér, itt akar lemenni? Szem elől tévesztjük, aztán újra meglátom, már a vízparton. Ott iszik, látszólag nincs baja. De hogy jön vissza? Onnan lehetetlen feljönni!

A szemekben aggodalom, már-már lemondunk szegény páráról. Vajon átússza a meder gömb-üstjeit? Az örvénylő fülsüketítő zubogókat?

Előbbre megyünk, hívjuk, de nem látjuk többet…

Alig 50 métert haladunk előre és egyszer csak a sort megelőzve hátulról jön. Qutya baja sincsen. Még csak nem is vizes. Hatalmas megkönnyebbülést érzünk!

Lassan a Krassó, és a Comarnik patakok összefolyásához érkezünk, amikor az eleje megtorpan:

-         Vipera!

Zsolti, a kutya és még valaki átlépett felette, mire egyikőnk észrevette…

(többit a „Féljünk-e a kígyóktól” c. blogomban már leírtam.)

Hat éve májusban a Kiskunságba szerveztem öt napos sátras vándorlást. Egyik este két tanya között, nagyjából fél úton vertünk tábort az erdőbe. 8-900 méterekre lehetett a legközelebbi ház tőlünk. Egy házőrző mégis úgy gondolta, hogy az még az ő felségterületéhez tartozik. Este tíztől, hajnali ötig egyhuzamban ugatott a sátrak körül. Talán néha levegőt is vett, de ez nem biztos! Kimentünk elzavarni. Kő persze egy darab sem volt a homokban, de attól is csak húsz méterrel ment volna arrább, s utána vissza is jött volna.

Azon az éjjelen nem igen aludtunk. Pedig hát ő csak a kötelességét teljesítette. Ezért tartják. Mit össze kell neki ugatni egy kis tányér kajáért. Bizony qutya világ ez!

Most ennyi fért bele, de majd folytatom még…

Címkék: Eb Házőrző Vadőr Szobakedvenc