Barokk-völgy, 1970. január

Két éve „Régi Karácsony” címmel írtam blogot a Túratársnak az 1969-es bakonyi kék-túrámról. Ez az írás, annak a folytatása.

Talán két-három hét telt el, s mi már a következő utat terveztük. Friss hó nem sok esett, de a hideg megmaradt. Szilveszter éjszakáján -28 C fokot mértek Ferihegyen. Egyik délután felhívtam Suri bácsit:

-         Megyünk hétvégén a Bakonyba?

-         Hát persze!

Abban az időben nem ismertem teljesítő képességem felső határát. Azon a nyáron voltam első magashegyi túrámon a Fogarasi-havasokban. Napi 8-12 órát mentünk 22 kilós hátizsákkal házról-házra, de volt, mikor csak a gyalogfenyő ágaiból vetettünk ágyat, s a vattahálózsákba bújva a sziporkázó csillagok alatt hajtottuk álomra a fejünket.

A fél négyes vonattal mentünk Fehérvári átszállással Csókakőre. Még sötét volt, mikor leszálltunk. A fűtetlen, bagó szagú, fapados kupé után jól esett újra megmozgatni dermedt tagjainkat. Bélyegeztünk a bakternál, aztán neki indultunk a kihalt falunak. Csak a bodajki tejgyűjtő állomásnál volt némi mozgás. Fekete fejkendős nénik szánkón húzták a teli kannákat. A templomnál jobbra tértünk, de a jelzés hiányos, s az akácos szélén tanácstalanul nézelődtünk, nem tudjuk merre tovább. Végül délnek fordultunk, s némi keresgélés után a Gaja-szurdok peremére jutottunk.

Már világosodott, mikor a meredek ösvényen elértük a patakot, s újra ráakadtunk a kék jelzésre. Csak hát a kék sáv a víz túloldalán van. Az utat még sejtjük valahogy a mély hóban, de taposásnak nyoma sincsen. Találomra indulunk el rajta átkelőt keresni. Amott talán laposabb, nyáron ott lehet a gázló, de a jég ropog cipőnk alatt, nem bízunk meg benne. A kanyarokban, halkan, tajtékot vetve csobban, örvénylik a mély víz. Arrább a hóban egy jobb sorsra érdemes galamb földi maradványai, szétszórt tollai árulkodnak róla, hogy róka itt reggelizett. Végül a vörös csuhás rabló nyomait követve akadtunk a kidőlt, öreg fűzfára, melyről a havat letúrva, négykézláb nagy nehezen csak átjutottunk.

Kikapaszkodva a völgyből újra elveszítjük a jelzést. A nap már felkelt, áldott fényével beragyogja a tájat. Amott egy nyúl bukdácsol a mély hóban, majd fenekére ülve füleit billegeti. Nem sokáig nézhettük, mert egy mátyás az erdő csendjét fellármázva elárul minket, s a tapsifüles öles ugrásokkal világgá szaladt. A Zséri szállást sem találtuk meg, de a szőlők között már toronyiránt mehettünk Isztimérre. Az álmos bányászfaluban még zárva a kocsma. Végül egy fiú a helyi MHSZ lövész klub bélyegzőjét keríti elő valahonnan.

A falu szélén jelzést keresgélve megyünk a száraz kukoricaszárak melletti szekérúton. Aztán a vetésen átvágva a távvezeték oszlopait nézzük körbe. A szél elfújta a hó javát, így gyorsabban haladunk. Talán amott a kálvária kövein találunk valamit. A szép barokk stációk lerombolva, a támfallal körülvett három feszület megcsonkítva árválkodik a hóban. Vajon kinek árthattak ezek? Sehol semmi. Végül találomra felvesszük a Barokk-völgy irányát. Az erdőszélét elérve, fekete fenyvesben ereszkedünk le az árok aljára. Régi piros jelzést követve jobbra térünk, s ahol összeszűkül a völgy, előkerül a kék is. Hogy merre járt eddig, ki tudja?

A Barokk-, vagy más néven Burok-völgy a keleti-Bakony száraz, meredek falú bevágódása a Tési-fennsíkba. Tavasszal, hóolvadáskor, nagyobb nyári záporok idején végig zúdul rajta a szennyes áradat, de az év többi részében száraz a meder. A szél, és a víz a meredek oldalakról az avart a völgy aljába gyűjti. Az így felhalmozott televény talajban nyáron ember-magasságúra nő a csalán. 1969 tavaszán egy felhőszakadás után a szél a felázott meredek oldalakról tucatjával döntötte ki a fákat. A vastag törzsű juharok, bükkök, mint ősállatok tetemei feküdtek rendezetlen összevisszaságban a völgy alján. Mind ebből mi nem sokat tudtunk, csak azt láttuk, hogy a hóban 15-20 méterenként magas bakhátak húzódnak keresztbe. Néhol térdig, máshol combközépig süllyedtem. Amikor egy-egy ilyen gerincre felléptem, gyakran berogyott hátul maradt talpam alatt a hó, s visszaestem barátom karjaiba. Máskor a törzsről lelépve merültem el. Volt, amikor hónaljig csúsztam a fehérségbe. Dél körül megálltunk néhány percre, s a hóban topogva ettünk pár falatot, ittunk is rá a még langyos teából.

A széles, „U” alakú völgyben 80-100 méternél többet ritkán láttunk előre, az oldal gerincek lábai takarták a kilátást. Megállás nélkül mentünk, még is csak igen lassan haladtunk. Az erdő kihalt. A cinkék az öreg bodza ágán felborzolt tollakkal gubbasztanak. Arrább szarvas-csorda nyomai keresztezték utunkat. Az állatok szügyig süppedve vágtak át a völgyön. A térképről tudtuk, hogy az enyhén ballra hajló völgy hossza nyolc és fél kilométer körül van, de hogy abból mennyit tettünk már meg, s mennyi van még vissza, arról fogalmunk sem volt. Tíz óra után pár perccel találtunk rá a jelzésre, s már egy óra is elmúlt. Állt a levegő, de éreztük, hogy egyre hidegebb lesz. Jobb híján számolni kezdtem az oldal gerinceket. Huszonnyolcig jutottam. Egyre gyakrabban álltunk meg nézni a térképet és a kék-túra útvonal vázlatát. Jól esett kicsit pihenni, de nem sokra mentünk vele. Végül negyed három táján ballra kikapaszkodtunk a völgyből a fennsík peremére, hátha találunk valami taposott utat. A fiatal sarjerdőben még mélyebbre süppedtünk a hóba. Két oldal gerinc átmászása után visszaereszkedtünk a völgy aljára.

A közel órás kitérővel alig pár száz méterrel jutottunk előbbre. A fáradtság egyre jobban eluralkodott rajtam. Most János is tanácstalan. A kék-túra javát kettesben jártjuk végig. Felváltva haladtunk az élen, ha kellett együtt kerestük a jelzéseket. Voltak dolgok, amikről másként vélekedtünk, de jól megértettük egymást. Szerettem nyugodt megfontoltságát, de ott ő is csak azt tudta, hogy haladnunk kell. Elkeserítően egyedül éreztem magam… s akkor, egy belső hang azt mondta: „Nem vagy egyedül! Te soha sem vagy egyedül!” Lelki szemeim előtt Anyámat láttam, ahogy utamra bocsátott. Egy régi himnusz szöveg töredéke jutott eszembe: „… rajta bátran megsegít és győzedelmet ad! Bízzatok, mert,…” Hangtalanul dúdolni kezdtem a dallamot, és egyszerre újra szép lett körülöttem a világ. Ereimben szétáradó boldogság új erőt öntött belém. Az induló ütemét felvéve egyre nagyobbakat lépve már félhangosan énekeltem a 471. dicséretet. Suri bácsi jó ötven méterrel lemaradva nem igen értette mi történt velem. Aztán, hogy észrevettem lemaradását, kicsit lassítva bevártam.

A napot nem láttuk a párában, de már gyengült a fénye, mikor a völgy kezdett kiszélesedni. Néha távoli hangokat, kutya ugatást hozott a levegő, aztán hosszú ideig megint semmi. Azt hittük, már halucinálunk is. Lassan emelkedett az út, és a völgy végén megláttunk egy házat. Jó húsz perc telt el még, míg odáig értünk.

Az erdészeti telep kihalt. Hosszas zörgetés után álmos pofával kijött az erdőőr. Tőle tudjuk meg, hogy ez katonai terület és senkinek sem adhatnak szállást, de az ide három kilométerre lévő Hétegyház pusztán már megalhatunk. Az odáig vezető útról a havat is eltolták.

Nagyon fáradtak voltunk, de a jó hír, s a tisztára gyalult út szárnyakat adott. A három kilométert 25 perc alatt tettük meg. Már sötétedett, mikor odaértünk. A ház ablakából hívogatóan világított a petróleum-lámpa fénye. Kopogtatásunkra egy részeg puskás alak tántorgott elő. Ocsmány káromkodások közepette küldött el minket az anyánk keservébe. Mondván, hogy ez a katonai terület. Szerinte odaát Királyszálláson bátran megszállhattunk volna, de innen pusztuljunk, mert nem áll jót magáért.

Mit tehettünk volna, többet ivott már, sem hogy szót értsünk vele. A háztól eltávolodva zseblámpánkkal a térképet nézegetve latolgattuk merre tovább? A Hamuházi kulcsos-ház még öt kilométer ide, de ki tudja van-e ott ilyenkor valaki?

Idővel meg fogom írni a folytatást is…

Szádeczky-Kardoss Géza

szadeczky-kg@freemail.hu

+3630/35-439-35

Címkék: Bakony Barok-völgy Galya-patak