Off-road a la Remeron

avagy

Két és fél nap a Bükkben pálinkával

2009.12.11-13.

Hogy ki rontotta el? Ki emlékszik már? Tény, hogy a véletlenek valamilyen misztikus összejátszása folytán mi mindannyian belekeveredtünk az események hálójába, és őszintén szólva egyikünk sem bánta. A túrát r0t0 ajánlotta, aki persze nem jelent meg, de a jelentkezők között ismerősöket fedeztem fel, így nem maradt kétségem afelől, hogy menni kell. Csak az a fránya szervezés, az nem akart nekem összejönni, Remeron összes rugalmassága ellenére sem. (Most itt elmesélhetném, hogyan sikerült őt éjjel egykor felhívnom, és hogy hogyan reagált, de ez egy másik történet.) Mert ha már megyek, akkor ugye legyek ott végig lehetőleg. Szabadságom kivéve, az rendben, de hogy miféle indokkal mondjam le az aznapra szervezett programot? Végül minden a kezemre játszott, a pénteki program magától ugrott, így ott tudtam lenni 3-ra a megbeszélt helyen, Egerben. Miután elhelyeztük az autókat a valóban top biztonságos őrzött parkolóban, megismerkedtünk a túratársakkal. Amras, Andrea, Aszmara, Biker, Mesi19, Peter8, Szlovik Zoli, Remeron, és jómagam.

Albert esete a forralt borral

9 vagy 10? Ez volt ott a fő kérdés a találkozóhelyen. Mert ha 9 volt a pénteki indulásra jelentkezők száma, akkor mindenki megjött.

De ha 10, akkor valaki hiányzik. De ki? Mi résztvevők csak sodródtunk az eseményekkel, de Remeron arcán látszott némi feszültség. Végül feladta, hogy valaha is rájön, és elindultunk. Alig vágtunk neki az egri utcáknak, ingerült hangot hallottunk, ami egy láthatatlan egyednek vadul magyarázta a telefonba, hogy egy bizonyos autón mikor, melyik gombot kell megnyomni. A túravezetőnk volt, aki pár perc után megunta az értetlenséget, és előre küldte a csoportot azzal, hogy vissza kell mennie, majd jön utánunk. Ekkor jött el az én időm. Egyébként is úgy terveztem, hogy ennek a túrának a Dobó téri karácsonyi vásárból kell indulnia, egy finom forralt bor elfogyasztása után, így felvetettem a társaságnak, mi lenne, ha ott várnánk be a mentorunkat. Így is lett. A zsákokat letéve kortyolgattuk a bort, amikor egy hátizsákos figura közeledett: Sziasztok, ti mentek a Bükkbe? Albert volt, aki az eredeti tervek szerint a téren várt bennünket. Ha nem vonz be bennünket a forralt bor, azóta is ott ácsorog…

Eged-mászás toronyiránt és Bas

Így már teljes létszámban fordítottuk arcunkat a hegy irányába, megnyugtató melegséggel a gyomrunkban. Hamarosan elhagytuk a házakat, és a dűlőúton tapostuk a sarat. Lassan ránk is sötétedett, a csomagok előbb-utóbb mind a helyükre kerültek (Andrea kartondobozba csomagolt sütije konkrétan Amras zsákjának hátuljára). Nemsoká elértük a kaptató alját, és beálltunk libasorba, hogy aztán egymás sarkát bámulva induljunk felfelé. Jó kis meredek kaptató volt, itt aztán megszűnt a csevegés, biztos a kilógó nyelvek akadályozták. Én Albert 20 kilós zsák alatt roskadozó sziluettjét követtem rettegve, nehogy visszarántsa az a nagy teher. Csak a fürge túravezető rohangált fel-alá mellettünk, aki váratlanul felcsapott partifotósnak, meg kívánva örökíteni a meredély tetején felbukkanó arcokat. Fél óra és 3-4 „Már mindjárt fenn vagyunk!” múlva ez sikerült is neki, de hogy mennyire őszinték azok a mosolyok, azt döntse el mindenki maga.

Így aztán mindenki roppant elégedett volt magával, hogy mintegy fél óra alatt megmásztuk a kaptatót. Elégedettek lehettünk a kilátással is, lábunk alatt terült el egész Eger, csillogva-villogva az éjszakában. Itt aztán előkerültek a flaskák és üvegek is, kóstolgattuk egymás pálinkáját. Ezek közül Amras bodzája a legemlékezetesebb a számomra. Fenn az Egeden felmásztunk az ütött-kopott, rozoga kilátóba, onnan is jól szétnéztünk a fenti szélben, aztán nekivágtunk az innen már csak lágyan emelkedő útnak a Várkúti turistaház felé. Az útból már nem sokat láttunk, csak azt érzékeltük, hogy a levegő tiszta, hűvös, és sár- meg falevélszagú lett. Az erdőbe értünk.

A házban hatalmas, hőséget ontó cserépkályha fogadott bennünket. Élvezettel döntöttük a hátunkat neki. Elfoglaltuk a barátságos kis szobáinkat, és visszamentünk a közös helyiségbe. Elsőként felfaltuk Andi mákos-meggyesét, ami bizony megérte a sok hercehurcát!

Itt volt az ideje az ismerkedésnek. Ehhez Remeron a Bas-t választotta, ezt a jó kis blöffölős kockajátékot, amit pálinkával tettünk színesebbé. Szerencsére ez egy olyan játék, amiben mindenki veszít egyszer, így mindannyiunknak alkalma nyílt bemutatni egy produkciót büntetésből. Hogy ez kinek volt büntetés? Énekes-táncos-sportos, ön- és közveszélyes vállalkozások váltották egymást, kifulladásig. Játék közben csatlakozott hozzánk zzzz, aki munka után egyedül szaladt fel a hegyre, így ő sem maradt ki jóból.

Off-road és egyéb finomságok

Túravezetőnk ígérete szerint korán - és bár erről szó sem volt, fotózással - ébresztette a csapatot, és nyoma sem látszott rajta másnaposságnak.

A szombati terv alaphangon sem tűnt kevésnek, ezért kézrátéttel gyógyíttattam a kezdődő laza kis fejfájásomat. Miután a gyógyítás és a reggeli is sikeresnek bizonyult, vagy 30 vadásztól övezve, akik bennünket váltottak a turistaházban, és valószínűleg szegény disznók életét tervezték megkeseríteni, nekivágtunk a 28-nak. Egyelőre átmásztunk a hegyen Felsőtárkány felé. Hamarosan kibukkantunk az erdőből a völgy fölött, ahonnan a falun kívül a teljes Bükk-peremet is beláthattuk. Végignézni is sok volt a bérceken, amiket érinteni terveztünk: Őr-kő, Pes-kő, Tar-kő. Pár kilométeres lefele baktatás után már meg is érkeztünk a felsőtárkányi tóhoz, ahol már várt ránk Bicsek és Monalisa, akik ott csatlakoztak hozzánk. Lali magára öltötte a természetben sehol elő nem forduló színű kamásliját, és már mehettünk is. A Szikla Fogadó mellett vágtunk át a dombon, és a makadámúton, a piros jelzésen folytattuk a menetelést. Igen, menetelésnek nevezem, vezetőnk ugyanis komoly tempót diktált, bár egyelőre ez senkit sem zavart. Nemsoká kerítéshez érkeztünk, ami mögött pár ijedős muflon, és egy barátságos, emberhez szokott őzgida lakott. Itt derült ki, hogy az őzek kedvenc étele az aszalt körte. Bár az aszalt szilvát sem vetik meg. Tudtátok ti ezt?

A peskői házig sima utunk volt, könnyedén emelkedő, széles úton baktattunk fel. A sár a talpunk alatt egyre kevésbé süppedt, majd teljesen kemény lett. Bizony, elértük a fagyhatárt. A háznál egyesek elfogyasztották az ebédjüket, én inkább csak valami melegre vágytam, így a flaskám tartalmát kóstolgattam a szélárnyékban. Persze tudtuk azt is, hogy mi vár ránk: jó kis meredek mászós rész a fennsík előtt. Mivel úgy ítéltük meg, hogy Remeron tempója túl gyors, ezért még egy zsákot akasztottunk a nyakába, kizárólag a saját testi épségünk védelme érdekében. A terv bevált, kicsit visszavett a sebességből, így mindenki különösebb nehézség nélkül megmászta ezt az ösvényt is.

Innen aztán már igazi bükki tájon jártunk, hullámzó, hatalmas, sima törzsű fákkal benépesített mesekertben. Egy tisztáson hagyva a mostanra már megszokottá vált hátizsákokat, megmásztuk az Őr-kő sziklatarajos csúcsát, és megálltunk megbámulni innen a kilátást. Van ugyanis mit nézni, innen igen messzire lehet látni szép időben. Az idő pedig egyre szebb lett, itt-ott az ég is kikéklett a felhők mögül. Talpunk alatt terült el Felsőtárkány, távolabb Eger, megnéztük az Eged hegyet is szemközt, ahonnan jöttünk, és a távolban Visonta gőzt okádó kürtőit. Keményen ropogott a fagy a talpunk alatt. Miután innen is megmutattuk, merre van Dobogókő, a kék túra útvonalára tértünk, és Peskő felé vettük az irányt. Némi gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy elvétettük a barlang lejáratát, nem is kerestük tovább, tudva, az utunk még majdnem fele hátra van.

A Cserepes-kői barlangba viszont betértünk kicsit, és igencsak jólesett a benti plusz hőmérséklet. Jól ellátott barlang ez, szépen le van szigetelve, a közepén álló hatalmas vaskályha láttán azonban elgondolkoztunk: milyen elvetemült elme fejében fogant meg az ötlete, és ki volt az az őrült, aki megvalósította, hogy ezt a méretes vasdarabot ide felhúzzák. A hely viszont tényleg kellemes, be is húzódott a kis csapat elfogyasztani az uzsonnát. Megkísértett némileg a gondolat, hogy itt is lehetne aludni, de a felvetett pele invázió, és a hálózsák hiánya eltántorított.

Számomra az Őserdő jelentette a legnagyobb élményt. Már akkor megörültem, amikor úgy döntöttünk, átvágunk rajta, és ahogy átmásztunk a kerítésen, rögtön éreztem, hogy különleges helyen járunk. Csak pár száz méter, de maga a csoda. Gigászi faóriások őrzik ezt az elvarázsolt kertet, amiből helyenként csak úgy sugárzik a háborítatlan, nyugodt erő. Óvatosan lépkedtünk, tényleg nem akartunk belekavarni ebbe a csendbe.

Ezután Tar-kő felé vettük az irányt. Vagy nem is? Én észre sem vettem, hogy mikor fogytak el a jelek a fákról, az biztos, hogy „Off-road!” felkiáltást egyáltalán nem hallottam. Most akkor tényleg igaz, amit Remeron hangoztatott, hogy ő mindig eltéved? Nem izgattam magam különösebben, bár nem kedvencem a jelöletlen erdőben bóklászás, de bíztam a helyi erőkben (Remeronban, zzzz-ben és Szlovik Zoliban), akik szemlátomást jól ismerték a terepet, és magabiztosan terelgették a népet egy bizonyos irányba. Egy húzósabb kaptató után meg is találtuk újra a jelet, amire térve 100 méter után már kinn álltunk a Tarkő ormán, ahol az előresiető Aszmara és Monalisa vártak bennünket. Nem sokat maradtunk, mert feltámadt a szél is, ez nem nagyon erősítette az ácsorgó kedvünket.

A kék jelen folytattuk utunkat Bánkút felé. A Nagymezőn volt az újabb találkozó, ahol Györgyi csatlakozott hozzánk. Erről sajna lemaradtunk, mert a nagy beszélgetés közben csak néha lestem hátra a helybéliekre, hogy jó-e az irány. Erre Zoli mindig csak egy kézmozdulattal válaszolt, amit én úgy fordítottam le: Csak egyenesen előre! Így kihagytuk az élményt, hogy a sötétedő mező felé még egy kerülőt tehessünk. Ez pontosan egy forralt bornyi előnyt jelentett a csapat második felével szemben, amit aztán még egy zuhanyra is beváltottam. A bánkúti turistaházban igen kiváló babgulyást kaptunk vacsorára, de a többi kiadós ételre sem lehetett panaszunk. Még bevártuk az étteremben a két csatlakozót, Túrmezei Zolit és Sztrongi-t, akik már jócskán sötétben jöhettek fel Szilvásváradról. Hogy ezután mi történt, arra csak nyomokban emlékszem. Felcsattanó röhögés, Hupikék Törpikék két hangnemben egyszerre, kockacsörgés, nehéz tárgyak tologatása, komoly állampolgári magyarázkodás az adózással kapcsolatban, ilyeneket lehetett hallani. A másnapi arcok aztán szolgáltattak némi magyarázatot a zajokra: senki sem tűnt túlságosan kipihentnek. Nem is csodáltam, a pálinka, amit Györgyi hozott, magasan verte az eddigieket (bocs mindenkitől, de a tények makacs dolgok).

Bálvány és forró fürdő

 Szállingózó hóesésre és kemény fagyra ébredtünk. Megjött a tél! Másnaposan gombás rántottát és sült virslit reggeliző arcokkal lehetett találkozni az étteremben. Az előző esti élmények és a holmik összeszedegetése után lassan nekivágtunk az aznapi távnak. Többen már a Bálvány megmászását sem vállalták be, pedig érdemes volt, bár nem lehetett túl messze látni a kilátóból, a havas táj gyönyörű volt.

Itt már könnyebb terepen jártunk, csak szegény Monalisának esett nehezére a gyaloglás, mert az előző napi száguldás után jól bedagadt a bokája. Előbb lassan emelkedett, és a fennsíkon haladt, majd az erdőbe tért a sárga jelzés. Innen már végig könnyű séta volt lefelé a Szalajka-völgy irányába, ahol a megérkezés után rögtön leteszteltük a helyi forralt bort. Jó volt.

Buszra szálltunk, és emlékek idézgetése közben, a maradék szendvicsek felfalásával töltöttük az időt Egerig.

Itt aztán sajnálkozva köszöntünk el a társaság egyik felétől, de szerencsére még akadtak, akiknek ennyi sem volt elég, és velünk tartottak, hogy a demjéni termálfürdőben pihenjék ki a két és fél nap fáradalmait. Lebegve a forró vízben, bámulva a szállingózó hópihéket, amik a gőzbe érve gyorsan elolvadtak, szemezgetve a hétvége élményeiből, tervezgetve a jövendő túrákat. Vajon hova megyünk legközelebb?

Képek: Amras

Címkék: Bükk Őr-kő Pes-kő Tar-kő Cserepes-kő Őserdő