p { margin-bottom: 0.08in; }

Vérhas és buddhizmus Indiában

Megérkeztem Bodhgaya-ba, abba a faluba, ahol a Bodhi fa alatt, Sidhartha Gauthama megvilágosodott, Buddhává vált. Ez a buddhizmus Vatikánja. A fő sztúpa mellett még mindig ott áll az eredeti fa egyik unokája. A sztúpában egyszerre húsz embernél nem fér el több. A buddhizmus egyik fő zarándok helye egy, két focipálya nagyságú kert. A környék egy hatalmas piac.

Épp ezen mentem keresztül, mikor a szemem megakadt egy aszott öregasszony portékáján. Ekkor már több mint egy hónapja jártam Indiát: Delhiből fel a Dalai láma himalájai rezidenciájához, majd még feljebb 7000 méteres csúcsok közé, most meg a Gangesz mentén, útban Dardzsiling -ba. Mindeddig sikerült elkerülni bárminemű egészségügyi kellemetlenséget. Az anyóka előtt pálmafa levélen pár gesztenyéhez hasonló, szürkés kavics szerű valami keltette fel a figyelmemet. A héjon belül lévő rózsaszín szív alakú gyümölcs nyomta meg a kíváncsiság gombját bennem. Eddig is minden gyümölcsöt és ételt kipróbáltam, és úgy gondoltam, hogy mostanra már biztosan akklimatizálódott a szervezetem az indiai baktériumokhoz. A lényeg, hogy „természetes” vízzel ne érintkezzen semmi, amit magunkba teszünk. Kérdeztem a nénit, hogy mik ezek, de a hindi neve nem sokat árult el számomra. Vettem egy tucatnyit és gyorsan be is vágtam mind. Olyanok voltak mint a mi sült gesztenyéink, de nyersen. Később ki is derült, hogy vízi gesztenyék voltak.

Következő napon indulás fel a Himalája keleti részébe, Dardzsiling -ba. Mire megérkeztem a hegyi üdülő városba, és becsekkoltam egy olcsó szállodába, megérkezett az első véres hasmenés is. Elhatároztam, hogy nem eszek, csak citromot, és beveszem az otthonról erre a célra hozott orvosságot. Szerettem volna megkeresni Kőrösi Csoma Sándor sírját, ezért úgy gondoltam, hogy megindulok kifelé a városból, addig, ameddig találok egy buddhista kolostort, és ott majd egy szerzetestől útbaigazítást kérek. Gyaloglás közben többször görcsbe feszülve guggoltam fenyők alatt kilátással a Himalája 7800 méteres vonulataira. Fél óra, tea ültetvények közötti séta után találtam is egy kolostort, ahol az öreg szerzetes elmagyarázta segítője révén, hogy merre is találhatom a nagy mester sírját.

Mikor megtaláltam a tea ültetvénnyel körbe vett földi nyugvó helyét, elkapott egy furcsa, megmagyarázhatatlan torok szorulás, majd egy hatalmas felszabadító sírás. Titkos, mély testvériséget éreztem ezzel az emberrel, aki valószínűleg többet tudott életről és halálról mint bármely Nobel díjas. Miután évekig Kalkuttában dolgozott könyvtárosként, újra vissza szeretett volna menni Tibetbe, még többet tanulni. Útközben, Dardzsiling -ban, állítólag, őt is vérhas támadta meg, és itt lehelte ki a lelkét.

Másnap a himalájai Sikkhím államba indultam, ahová külön engedéllyel lehet csak bedzsipezni. Mivel nem ettem semmit, nem is jött ki semmi, de a görcsös székelési inger még mindig kínzott néha. Sikkhím buddhista állam, mely dönthetett, hogy Indiához, vagy inkább Kínához szeretne tartozni. A tibeti események után természetesen az előbbi ország mellet voksolt a keverék tibeti, nepáli indiai nép. Itt már a 7800 méteres Kancsentzonga csúcs karnyújtásnyira tűnik. Tőle nem látszik a mögötte tornyosuló világ teteje, a Mt. Everest (Csomolungma).

Egy kis faluban szálltam meg, majd megindultam felfelé a hegyen, amerre a fellegekben egy kolostort láttam. A betegség, és a magaslati levegő hatására kezdtem eléggé gyengülni. Fent több kolostor is működött. Az egyik iskola volt, tele zsibongó szerzetes növendékkel. A központi kolostor tantrikus freskói mögül földöntúli mantrázás hallatszott. Mintha száz hang mormolta volna különböző frekvencián Buddha szútráit. Mikor felértem az üresnek tűnő épület első emeletére láttam, hogy a hangok egy kis fülkéből származnak, ahol egy idősebb, és két tíz év körüli növendék

ült, és rezegtette hangszálait. Az öreg intett, hogy üljek le. Leültem elébük másfél méterre, becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a hang áramoljon rajtam keresztül. Rövid időn belül elkapott egy erős, boldogsággal töltődött érzés, mely a gyomorszájam környékéről indult, és hatalmas mosolyt varázsolt az arcomra. Ugyanabban a pillanatban könnycseppek kezdték csukott szemhéjaimat duzzasztani, míg ki nem csordultak az arcomra. Egy perc múlva be is fejezték a szeánszt; felálltak és hatalmas mosollyal az arcukon eltűntek. Kimentem én is az udvarra, ahol egy öreg szerzetes heverészett a padon, élvezvén a langyos októberi nap sugarait. Közte és a kolostor fala között észre vettem egy csomó, itthonról már jól ismert, útifüvet. Külső vérzés csillapításra már többször használtam tájfutóként, de arról nem tudtam semmit, hogy belül is működik-e. Jelbeszéddel megkérdeztem, hogy az öreg szerzetes mit gondol róla. A válasza egy mosolygós vállrándítás volt. Ártani nem árt, gondoltam, így egy maréknyit patakvízben jól megmostam, és szép lassan elrágcsálgattam a kesernyés leveleket. Másnapra megszűntek a panaszaim.

Egy hónappal később közép Indiában jártam egy Sanchi nevű buddhista zarándok helyen. Amúgy a Buddhizmus, Buddha szülőhazájában a nyolcadik századra már el is tűnt, úgyhogy csak egy maroknyi zarándok hely maradt, melyeket a ceyloni Bodhi Society mostanában próbál helyre hozni. Ahogy megindultam Sanchi utcáin újra elém toppant a kísértően kívánatos vízi gesztenye. Csakhogy mikor először kaptam vérhast nem tudtam, hogy valószínűleg ez a gyümölcs hordozta a kórokozókat, hisz annyi minden furcsa ételt ettem minden nap. Bodhgaya óta nem is láttam sehol ilyen gyümölcsöt, úgyhogy rögtön vetten egy kis adagot. Mikor megettem az elsőt villámként csapott belém, hogy nagy valószínűséggel ez betegíthetett meg először is. Gyorsan odaadtam a maradékot egy helyi gyereknek. Ők immúnisak a fertőzésre, mert hozzá vannak szokva az ottani baktériumokhoz. Másnap már jelentkeztek is a jól ismert tünetek. Olyan mintha belém költözött volna egy lény és periodikusan az egész belsőmet nagy erővel összerántotta volna, hogy kipréselje a fertőzött vért. Innen Kadzsuráho-ba utaztam, a tantrizmus ősi központjába. Napközben buszon ültem, és nem ettem semmit, csak egy kis teát, vagy vizet ittam, így nem zavart annyira az állapotom. Jött Agra, a Tadzs Mahallal, majd Radzsasztán, és a Thar sivatagbeli Fehér Hun városok: Jaipur, a rózsaszín város, Jodpur, a kék város, és végül Jaisalmer, a csipke kő város, közel a pakisztáni határhoz. Mire idáig elértem teljesen legyengültem. A tükörben egy csontváz képe nézett vissza rám. Mielőtt Indiába indultam volna, lelki szemeim előtt láttam magam majd valami furcsa betegségtől elgyengülten, csont és bőr állapotban, egy lepukkant szállodai szobában szenvedni. Hát most meg is történt. A sivatagban nem nő az útifű, ezért elhatároztam, hogy a következő reggel elmegyek egy patikába, míg képes vagyok járni. Már nagyon homályosan láttam, és a fejem is túl könnyűnek tűnt. Miután elmeséltem a patikusnak, hogy mik a tüneteim, hátra ment, előhozott egy hatalmas könyvet, és megmutatta a gyógyszer nevét. Ugyanaz volt mint amit az útikönyvem is ajánlott, így meg vettem, és be is vettem az első kapszulát. Ekkorra úgy néztem ki mint azok a Buddha szobrok, melyek abban a pillanatban ábrázolják a bodhiszatvát, mikor koplalása már halál közeli állapotra aszalta. Épp a Buddha által tanított tíz napos Vipassana meditációra mentem ekkor. Mire odaértem Dhammagiribe a testem, és szellemem teljesen kitisztult. Készen álltam a pár nap múlva megtapasztalandó számádhi állapotra. A végén Buddhát is vérhas segítette hozzá a teste végleges elhagyására nyolcvan éves kora körül.

Címkék: Túra India Karpatrek Kocsik