3:20: Mai csavargásom első pillanatának kezdeti momentuma.

Ébresztő!

Még jó, hogy este bepakoltam, így most csak a reggelivel kell bajlódnom. Elég lassan megy a dolog…

Aztán jön is a megszokott éjjeli ködös autópályás vezetés Salzburg felé. Rutinból. Fél 7 után már a Wimbachhütte előtti nagy parkolóban nézegetem a fák takarása mögül éppen csak kilátszó legkisebb - Hocheck csúcsát a Watzmannak. Persze csak a 6 eurós parkolódíj kicsengetése után. Fagy van, de szerencsére tiszta az idő az Alpokban már hetek óta.

Előző túráimból okulva kevés szajrét hoztam magammal. Télikabát nincs, a csákány is marad a kocsiban, a plusz ruhakínálat kimerül egy váltás pólóban és egy WindStopper vászon mellényben. Teleobi sincs. Tudom, hogy ” jó” idő lesz a magasban, habár most az északi oldalon tartózkodok majd egész nap, így fagyra számítok végig.

Mi is a mai napom célja? A cím csak sejtelmesen utal rá. Röviden, tömören: legalább 2 km-t emelkedni és vissza is kettőt süllyedni egy nap alatt. Ez ma max. 2079 m lehet. Majd kiderül… Nem tudom, miért is fontos ez a 2000 m. Valami újabb berögzött butaság nálam, amit teljesítenem kell. Mind szüntelen határaimat keresem. 

Ha belegondolunk, nem is olyan kevés ez a 2 km. Az Alpokban rendszerint csak a 4000-res hegyeknél kell ekkorát emelkedni. Érdekes, pl. a Glocknernél is, ha valaki a Lucknerhaus-tól indul el, kerek 1878 m-t kell emelkednie a csúcsig. Persze az út jóval göröngyösebb, de az már más tészta.

Amíg megreggelizek újra a parkolóban, addig egy pár infó eme csodálatos hegyről.

Németország egyik legszebb részén fekszik a Bajor tartomány dél-keleti csücskében a Berchtesgadeni-Alpokban (Berchtesgadener-Land kerület) a Königsee fölé tornyosulva mind a 2713 méterével. Ha valaki a tóról felpillant a hegy déli csúcsára a Süd-spitze-re, akkor 2109 m-es relatív magasságot láthat. A Mittel-spitze csúcsa Németország 3. legmagasabb pontja. A Berchtesgadeni-Alpok második legmagasabbika a Hochkönig után.

Rendelkezik 1-2 „leg”-gel is, konkrétan kettővel.

Itt található az Alpok legalacsonyabban lévő gleccsere (1959-től hivatalosan) a Watzmann-gleccser 930 m-es magasságban. A keleti falból tavasszal lezúduló lavinákból táplálkozik. Tavasszal a környékben tartózkodás életveszélyes.

Na és a híres keleti fal, mely a Keleti-Alpok legnagyobbja 1800 m-es magasságával.

Szomorú hír, hogy többen haltak már meg ezen a falon, mint az Eiger északi falán, pedig a legkönnyebb út technakilag a csak UIAA III.-as.

Elég is a kitérőből, mert már be is fejeztem hastöltést, így 634 m-en 7-kor hátamra kapom az Ultralight tatyómat (3+ liter innivaló, KS-szett és másfél kilós fényképező adja meg az alaphangulatot hozzá), és már indulok is. Fázok, hát még a kezem…GPS mellzsebben figyel. Mindenhol információs táblák, eltévedni lehetetlen. Egy fiatal srác indul el mögöttem, majd pár perc múlva le is előz. Muszáj megállnom, vetkőzés. Pedig csak póló és két polár fed felül. Most már eggyel kevesebb is elég a fagyos reggelben. Zúzmara fogad az erdőírtásos részeken. A Napocska már süt, vörösesre festi az északra lévő Untersberg keleti sziklafalát.

Felüdít a látvány. Ahogy tovább kanyarog a kis köves erdei út (autóval is járható sokáig), egyszer csak előtűnik a nyugati szomszéd is, a Hochkalter.

A napsugarak itt is vöröses árnyalatban tündökölnek vissza a szemembe a 2000+ régiójában. Az út sokáig erdőben kanyarog felfele, ez a rész viszonylag unalmas. Röviddel negyed kilenc után megpillantom az első cirógató sugarakat valahol 1400 m-es magasságban. Nincs megállás, rövid a nap.

Az első rendes pihenőt Falzalm nevű kis házikónál tartom 1600 m fölött. Ez csak egy alacsony beálló házikó rossz idő esetére. Amíg harapok, addig a Watzmann legendáról:

„Az északi irányból készített fényképeken és festményeken jobbról balra egymás mellett sorban állnak a „család” tagjai. Bal oldalon az asszony, jobb oldalon a király és köztük a gyermekeik. A legenda szerint egykor a kegyetlen Waze vagy Wazemann király uralkodott az országon. A feleségével és gyermekeivel együtt félelmet és borzalmat ébresztett az emberekben. Amikor egy parasztcsaládot lovával összetaposott, a parasztasszony elátkozta őt, hogy Isten kővé változtassa a királyt és családját. Ezután a föld megnyílt, tüzet köpött, a király és családja kővé változott. Egyes legendák szerint, a Königssee és az Obersee a királyi család összefolyt véréből keletkezett.”(Vikipedia)

Most aktuális épp, mert ugyanez a látvány tárul elém. Gyönyörű.

Közben fényképezek, és figyelek. Csendes az erdő, itt húzódik az erdőhatár sávja.

A napsütést néha repülők kondenzcsíkja zavarja meg. A házikó déli oldalán kellemes meleg már a levegő, de csak közvetlenül itt. Elindulok, majd apró ropogásra leszek figyelmes: valaki jön! Méghozzá fentről, de még messze van. Mikor elhalad mellettem az emberke, visszafordulva felé pupilláim a legtábbra nyílnak. Technikai jégcsákány a tatyóján. Plusz polifoam és hálózsák. A csákányon megilletődve beindul az adrenalin termelésem, és hamar k is találom, ő bizony valószínűleg fent éjszakázhatott a bivakban… KS-szett nem volt nála, így valószínűleg a Watzmann gerinccel nem próbálkozott, aztán ki tudja… Kanyarog a kis ösvény meredeken felfele az 1930 m-en álló (most már zárva lévő) Watzmannhaus-hoz. Hamar fel is érek.

A parkolói tábla szerint 4 óra eddig az út. Most 2,5 alatt sikerült, nem sietve. Kisétálok az északi teraszára, és…és kezdődik.

Elér teljesen, amit már lejjebb is éreztem. Körül leng az ősz hangulata. Az érzés csontig hatol. Érzem minden érzékszervemmel. A csend hatalmas. Már-már zavaró. A látvány fantasztikus, hegyek és völgyek. Falvak és erdőségek. No és a hatalmas ködtenger, ami kiterjed a Bajor-Felföldre, és a végtelenbe nyúlik... 

Miért is jöttem én? A szívem mélyén ezért. A világban egy pontot keresni, ahol megérint a nyugalom, ahol megszűnnek a zavaró hatások. Ahol nincs senki csak te és a természet szépségének ezernyi megnyilvánulása. Ahol lehet érezni az ősz ízének összes variációját. Mert igaz, hogy az ősz az elmúlást idézi fel az emberekben, de egyben talán a legszebb évszak, tarka színeivel és alkalmanként csodás időjárásával rabul ejti az egyszeri túrázót. Engem. Nincs kedvem mozdulni. Nincs kedvem tovább menni, csak állni a korlátnál, és figyelni mind szüntelen. Ez RELAX.

Fázik a hátam táska nélkül – eszmélek fel. Póló csere. Nos, újra ennem kell, hiába a test enni kér. Ezután irányt váltok, és elindulok a csúcs felé vezető cikk-cakkos úton. Egy darabig oké is a tájékozódás. Hanem amikor az ösvény meredekebbre vált, akkor jön a neheze. Oké, az út tele van turistajelzéssel. Ezek viszont látszólag szétszórva helyezkednek el, mivel az út össze-vissza kanyarog. Apropó: innentől már nem igazán létezik út. Ez helyett van egy 10-30m széles rész, ahol lehet felfele menni-mászni, kinek hogy. Persze a GPS tudja a pontos utat, de nem érek én rá mindig figyelni. Lépkedek a simára taposott köveken. A sok túratárs bakancsa már teljesen simára csiszolta felületüket. Nem feledem, fagy van, árnyékban vagyok, némely csúszós lehet. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy nem csúszik. Néha, na jó, gyakran elvesztem a kijelölt pontos utat. Tekintetemmel állandóan fürkészem a jelzéseket, egyszer hol előttem 10 m-re veszem észre, hol felettem 20-ra.

Így haladok felfele. Egy meredek részen rövid Klettersteig-féle fogad. A hó egyre gyarapodik. 2400 m felett kezd zavaróvá válni. Kerülöm a foltokat, mert csúszósak. Csont keményre van már fagyva a hó. Néhol bakancs nyomokat látok benne. Helyenként az út zuhanásveszélyes, tekintgetek lefele szorgosan. Megállapítom, itt sem tudnék megállni, tehát csak óvatosan. Hopp, jön is egy emberke lefele, üdvözöljük egymást. Nem sokkal ezután egy kiterjedt hófolthoz érek, ahol a jelzés vezet. Nos, elérkezett a hágóvas ideje. Csatolom is.

Oh, mennyivel stabilabb! Így most már a köves részeket kerülgetem szorgosan. Látom a hóban a hágóvasas nyomokat, tehát nem eltúlzott a dolog. Már nincs messze a Hocheck 2651 m-es csúcsa. Már látom a két kis keresztet. Tényleg kicsik, nincsenek egy méter magasak.

Felmászok az egyikhez, és átpillantva felette arcomba csap a Mittelspitze és a hozzá vezető havas klettersteig látványa. A gerinc keskeny. A kilátás minden irányba kiváló a Hocheck-ről. Szél természetesen nincs. Háromnegyed 12.

Na, jó, lemászok a kis bivak házhoz, ami csak pár méterre van. A kis ablakából fantasztikus a kilátás nyugatra, alattam majd 1 km partfal. Leülök a bivak előtti padra, és előveszem az elemorzsiát. Ebben a pillanatban hegyi csókák jelennek meg.

Tipikus kunyerálók, persze nektek is jut ám! Szelídek nagyon. Közben tanakodok, nézegetem a gerincet. Hm. Nem is tudom… A Dachstein után nincs kedvem még egyszer ráfaragni. itt a tábla, figyelem; Mittelspitze, 1h.

Na igen, nyáron. Most azonban már dél elmúlt, ha oda most kb. 1,5h a steig, és vissza megint, akkor jó eséllyel a Watzmannhaus körül rám sötétedik. Ez az optimista forgatókönyv. Azonban őrangyalom rám szól, „nem, most egyedül nem lehet kockáztatni! Nem tanultál az eddigiekből???”. A ’Grat’ látványa sem szívmelengető, így picit szomorúan, de elállok a tervtől.

Hiszen a célom elértem, 2020 m-t emelkedtem már.

Sajnos a Königsee-t takarja a Királynő sziklaorom, így csak az Obersee-re van rálátás. Messze keleten a Hochkönig-masszívum, Odébb a Dachstein.

Délre a Hohe-Tauern havas vonulata fogad. Nyugatra a Hochkalter, Kaisergebirge látszik szépen. Északon Hoher-Göll, Untersberg, Hochstaufen, és a végtelen ködburok, ami lassan már kezd oszlásnak indulni.

13 óra után lassan indulásra kész vagyok, hát vágjunk bele: Hágóvasra fel!

A lefele út megint összpontosítást igényel. Keresem a jelzéseket, most már nem sietek, csak szép lassan a hófoltokon. A vissza út unalmas, nincs semmi újdonság. A kövek lejjebb újra csúszósak, ennyire simára taposva még nem láttam máshol őket. A Hütte egyre közelebb, fél 3-ra visszaérek. Előtte leparkolva még harapok egy kevés édességet, és nyakamba veszem a maradék utat. Előttem turisták indulnak szintén visszafele nagy léptekben. Hát én sem bandukolok. Úgy döntök, hogy lefele haladósabbra veszem a tempót. Sikerül is, 4-kor már a parkolóban vagyok. Térdeim meg is érezték a lefele utat, talán az állandó fékezés okozhatott gondot, mint a tempó, mert felfele nem fájtak egyáltalán. Nincs mese, ma már sokadszorra, újra ennem kell, mielőtt indulok. Velem szemben még a Nap süti szépen a domboldalon lévő házikókat.

Gyönyörű. Elgondolkozok, ma összesen 6 emberrel találkoztam. Pedig vasárnap van, szép őszi idő. És a hegy üres volt. Talán szerencsére is.

Felveszem a cipőt, és meg sem állok Münchenig, ahova természetesen megint csak sötétben érek.

Másnap vigyorra áll a szám: nincs izomláááz!

Szép őszi nap volt, mely megmelengette szívem-lelkem.

Mindösszesen a mai napnak csak egy apró szépség hibája akadt, ami égbe kiált!

Nem volt velem senki, akivel ezt a csodálatos napot megoszthattam volna!

Hocheck, Watzmann, Berchtesgadener-Alpen, Bayern, Deutschland    2011.11.20 

Címkék: Watzmann ősz Alpok