Egy novemberi ködös szombat reggelen 19 elszánt magyar gyűlt össze (Tolnából, Pestből, Bácsból, Baranyából) az alsómiholjáci horvát határátkelő parkolójában. Sajátos módon épp a legközelebb lakó, a túravezető érkezett utolsónak, ráadásul késve. Na, ez voltam én. Puff nekem! Magyarázhattam, hogy itt álltam, tőlük 20 méterre, a határsorompó mögött, utasaimmal együtt túszul ejtve, mert épp behalt a horvátok számítógépes rendszere, s meg kellett várni a beléptetésünkkel, míg magához tér… Nem nagyon hitték. Pedig úgy volt.

Ezen apró malőrt leszámítva gördülékenyen ment minden. A gyors bemutatkozást követően 5 autós konvojunk keresztülcikázott a Podravinán, Raholca (Orahovica) mezővároson, majd felszerpentinezett Duzluk faluba s megérkezett az – időközben téliesítés céljából leeresztett – duzluki mesterséges tóstrand tágas parkolójába, amely – meglepetésünkre – tele volt autókkal, emberekkel. Persze, nem a Raholcai Rozmárok tartottak szárazedzést a csípős hidegben, hanem valami tájékozódási futó és/vagy teljesítménytúra-verseny rajtjába futottunk bele. A nap folyamán aztán végig kerülgettük egymást velük, én pedig húzhattam egy újabb strigulát a „kedveshorvát-nyilvántartásomba”: 45 éves pályafutásom során már az ötödik kedves emberrel találkoztam a kontinentális horvátok között. Nevezetesen, az egyik – szerintem eléggé csinos – futó csaj közölte mosolyogva, hogy ha harmadszor is találkozunk, akkor pálinkázunk! De sajnos nem találkoztunk harmadszor. Amit nem a pálinka miatt sajnálok… (Amúgy a többi horvát sem bunkó, csak kevés köztük a barátságos.)

Ennyit rólam. Térjünk a tárgyra: a parkolóból összesen 16km-esre tervezett útra indultunk, 750m szinttel Raholca-várához, aztán a „római úton” fel az Óvárhoz, tovább a Krndija legmagasabb csúcsára, a Kapavacra, innen tovább a Međa-nyergen át a Péter-hegyre, majd vissza. (Krndija a Papuk-hegység nyugati, a Kapavac csúcsig terjedő negyedének a neve.)

Raholca vára (horvát neve Ružica) a kontinentális Horvátország egyik legszebb és legnagyobb várroma, s egyben az egyik legszebb magyar várrom is. Rövid története akkor kezdődött, amikor az Újlaki család pályája felívelt: Újlaki IV. Miklós (Nikola Iločki) erdélyi vajda és macsói bán lett. Ekkor építette Raholca várát és modernizálta Várpalotát, Újlakot. Hunyadi Mátyás az erdélyi vajdaságot elvette Újlakitól, mert erős, megbízható ember kellett a frissen elfoglalt Bosznia élére. Újlaki Miklós Bosznia királya lett, ami egy darabig nem csak hangzatos címet, de további hatalmat és jövedelmet is jelentett a család számára.

És most jön a történet kalandos része: Újlaki Miklós fia, a nagyhatalmú Újlaki Lőrinc (Lovro Iločki) 1493-ban kölcsönös örökösödési szerződést kötött Szapolyai János (Ivan Zapolja) magyar nádorral, akinek szintén van egy jó nagy vára a Papuk átellenes sarkában: Kővár, azaz Kamengrad. Ez a szerződés kifejezetten Jagelló II. Ulászló király ellen irányult, mivel a fennálló törvények szerint, a fiúörökös nélküli családok birtoka a királyra szállt volna. A király ezért háborút indított Újlaki Lőrinc ellen. A királyi sereget bélteki Drágffy Bertold erdélyi vajda vezette. Mielőtt a királyi csapatok elfoglalták volna Újlak (Ilok) várát, Lőrinc Raholcába szökött, ám 1495-ben Raholcát is elfoglalták, mégpedig Branikovics György szerb despota vezetésével. Újlaki Lőrinc innen is még idejében megszökött. A király és Újlaki között közvetítőként fellépő Szapolyai Jánosnak köszönhetően Újlaki Lőrinc később visszakapta Raholca várát, ami 1524-es haláláig a tulajdonában is maradt. Ám a kalandoknak itt még nincs vége!

Újlaki Lőrincnek nem volt fiúörököse, özvegye, Bakóczy (Bakić) Magdolna, pedig másodszor is férjhez ment, a mohácsi csatában elesett Móré Fülöp pécsi püspök fivéréhez, Marót várának elvetemült és rossz hírű urához, Móré Lászlóhoz (akit az Egri csillagokból mindenki ismer, legfeljebb azt nem tudja, miért volt ő akkoriban az első számú közellenség?).

Móré László ezzel a „csalással” hozzájutott Újlaki Lőrinc minden birtokához. Ezért hosszan tartó pereskedésbe került Szapolyai rokonságával, melyből végül is szerencsésen keveredett ki, ugyanis az Újlakiak minden szlavóniai birtokát ő kapta meg, míg Lőrinc magyarországi birtokai a királyi kincstárra szálltak. Az 1526-os mohácsi csata, majd Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd közti dinasztikus háború során Móré László Ferdinánd pártjára állt. A trónharcok ideje alatt, a szlavóniai nemesség kölcsönösen rettenetes pusztítást hajtott végre egymás birtokán, de Móré még közülük is kiemelkedett kegyetlenségével, annyira, hogy azt nem csak Szapolyai, de még Ferdinánd is zokon vette. Szapolyai serege először a magyarországi Várpalota várában fogta ostrom alá Mórét, aki a lángba borult falakon leereszkedve sikeresen Raholca várába szökött. Szapolyai serege utána sietett és ostrom alá fogta Raholca várát, majd a falak részbeni romba döntése után el is foglalták azt. Ám Mórénak innen is sikerült megszöknie, így az ostromlóknak csak az egyik fiát és az egyik leányát sikerült rabságba vetniük.

Móré azonban nem sokkal ezután visszatérhetett Raholcára, amit a győzedelmeskedő Ferdinánd pártiaknak köszönhetett. 1536-ban, amikor a Dilj hegység őrzésével megbízott viszálykodó horvát sereg, a törökök Bród elfoglalására indított erős támadása miatt Nekcse és Raholca irányába menekült, a menekülőket üldöző, akkor még bég rangot viselő s a Papuk végvárait rendre elfoglaló Jajapasics Mehmed (a későbbi Arszlán budai pasa valós, illetve Jumurdzsák regénybeli apja) ostrom alá fogta Raholca várát is, amit sikerült Móré katonáinak megvédenie. Ekkoriban Móré László, Ferdinánd egyik könnyű lovascsapatának a parancsnoka volt, de sorsát nem kerülhette el. Miután 1542-ben Tardics Murát bég meglepetésszerűen elfoglalta Raholca várát, Mórénak megint csak sikerült megszöknie, de egy török akindzsi (portyázó könnyűlovas) csapat a Dráva mentén utolérte, rabságba ejtették, majd Isztambulba szállították. Móré László isztambuli fogságában török hitre tért, így az egyik fia, még a Török Császárság kapudán pasájává (tengernagy) is válhatott.

A vár 1542-től 1690-ig maradt török kézen. Kezdetben jelentős közigazgatási és katonai feladatok összpontosultak köréje, 1683-tól kezdve azonban a sorozatos ostromok használhatatlanná tették, az oszmán hatalom gyengülése pedig szükségszerűen a vár feladásával járt. Azóta folyamatosan romlik, de még így is impozáns a többemeletes reneszánsz palotával gyakorlatilag teleépített várrom, a déli, hatalmas, 11 lőréses rondellájával, a palotaépület 9m vastag, ék alakú sarkantyújával.

A várból déli irányba folytattuk utunkat a „rimski put” (római út) névvel illetett, jelzett szekérúton. Hogy a rómaiaknak mennyi köze lehetett az úthoz, nem tisztázott, az azonban biztos, hogy ez az út volt a középkorban a Papuk-hegységet átszelő egyik főútvonal. Itt jártak birtokaikra vagy az ország dolgát rendezni az Újlakiak, Garaiak, Szapolyaiak, vagy éppen Luxemburgi Zsigmond, ha feleségét, Kotromanics Erzsébetet látogatta meg Pozsega várában. Az első modern, 1782-es osztrák katonai térképen is még ez az út vezet át a hegységen, a mai közút nyomvonala akkor még nem volt használatban.

Az út a raholcai vártól a Kapavac-csúcsra tartó sziklás gerinc oldalában fut. A gerincen, kb. egy óra járásnyira egy újabb, jelentékeny vár, a raholcai Óvár romjai találhatók. Ez a rom csaknem 700m tengerszint feletti magasságban található és a mai viszonyokhoz képest olyan, mintha jól elrejtették volna az erdőben, ezért a modern horvát szakirodalom a közelmúltig refugiumként azaz menedékvárként értelmezte, ez azonban a tőle 50 méterre futó középkori országutat figyelembe véve marhaság. A vár az utat őrizte. Legújabban „stari grad Oršulić” névvel illetik, amivel alapos fejtörést okoztak nekem a jó horvátok: ki lehetett ez a titokzatos Oršulić? A vár történetében, illetve a környék történelmében ilyen nevű szereplő nincs… Aztán egy jobb térképen észrevettem, hogy tulajdonképpen ez a hegygerincnek a neve, amit aztán továbbszármaztattak a várra, nyilván a sok másik óvár nevű erődítménytől való könnyebb megkülönböztetés céljából. Mondjuk, számomra kézenfekvőbb lett volna a „raholcai Óvár” elnevezés, amiből a hely is kiderül, meg az is, hogy mihez képest ó az ó-, de hát én én vagyok, más meg más…

A várat az Újlakiak őse, Kont II. Miklós építette valamikor a 13-14. század fordulóján. A kiszögellésektől mentes, néhol jelentékeny falmaradványok egy 115m hosszú, 25m széles, egyszerű szerkezetű, a terep adottságaihoz nagyban igazodó várat körvonalaznak. Két hosszanti oldalát a 7m magas fal mellett a meredek, sziklás hegyoldal védte, míg a gerinc felőli északi és déli végében egy-egy félkör alakú torony óvott a mindenféle dolgok bedobálásától, belövésétől. Ez a vár azonban a szintén az út mellé telepített lenti várpalota 15. századi megépülésével funkcióját vesztette, így lassan az enyészeté lett.

A vártól felkapaszkodtunk aztán a Krndija legmagasabb hegyének, a Kapavacnak – az itteni geodéziai alappont szerint – 792m magas csúcsára, ahol ebéd- (és pálinka-) szünetet tartott a brigád, épp délben. Szorgosan bélyegeztünk is a csúcsdoboz pecsétjeivel. Sajnos innen kilátás csak az ugyanitt levő – nem látogatható – tévétoronyra nyílik.

Ebéd után a Papuk főgerincén mentünk tovább, nyugatra, a 700m magas Péter-hegyre (Petrov vrh). A Kapavac és a Péter-hegy közötti, 600m magas Međa-nyeregen keresztül vezet a mai közút a Dráva-medencéből a Pozsegai-medencébe. A nyeregbe egy nagyobb állványt ácsoltak: kilátó ez. Tiszta időben jól beláthatóak és azonosíthatóak innen a Villányi-hegység és a Mecsek – innen nézve szelíd domboknak tűnő – lankái. A mostani párás-ködös időben azonban meg kellett elégednünk a Dráva-sík látványával, az ezerszínű őszi erdő varázsával és az alattunk nyíló völgyben megbújó ortodox, szerb Szent Miklós kolostorral, amit 1735-ben emeltek a középkori – a török időkben elpusztult – Remeta nevű Ágoston-rendi kolostor helyén.

A nyeregből ezután nagyjából szintben haladva megkerültük a Péter-hegyet, s arra a legmeredekebb, déli oldalán vezettem fel a társaságot. Közben szegény édesanyámra gondoltam, aki teljesen ártatlan abban, hogy én miket találok ki, ám a társaság meglepő módon nagyra értékelte a meglepően megerőltető, durva hegymenetet. A vadregényes táj szépsége úgy látszik, mindenkit magával ragadott. Pedig nem is igazi pompájában láttuk a hegyet, amely a természetvédelmi területen belül is külön védettséget élvez a változatos alapkőzeteken (homokkő, dolomit) kialakult növényvilága miatt (fekete áfonyától a szegfű-félékig).

A hegycsúcson megint csak pecsételésre került sor, majd nagyjából a bejárt útvonalon visszamentünk a duzluki parkolóba. Azért csak nagyjából, mert a Međa-nyereg és a Kapavac közötti út és a két vár közötti út jó részét visszafelé nem a középkori szekérúton, hanem a vadregényes, erdős-sziklás gerincen tettük meg, ami fizikailag ugyan jóval nehezebb volt, turisztikailag viszont azt hiszem, sokak számára maradandó élményt jelentett.

Még jóval sötétedés előtt visszaértünk az autóinkhoz és a jelenlévők többsége jelezte, hogy legközelebb is jönni akar. Mert a Papuk most is hozta a formáját. És mi sem voltunk rosszak…

További képek: https://picasaweb.google.com/109969322265258264765/KrndijaEszakrol#

Címkék: Papuk Szlavónia Krndija Raholca Kapavac Várak Vártúrák Petrov