Hosszú túrára készültem, de végül csak két nap lett belőle. Emiatt le voltam törve egy darabig, de aztán rájöttem, kár szomorkodni. Újabb lecke; el kell tudni viselni, és okulni belőle, hogy az életben nem minden alakul a szánk íze szerint. És hát bevallom, hiányzott a kellő alázat, felkészülés, ezért is történt, hogy „megevett a hegy”...

   Pedig még blogot is írtam külön az erre a túrára való lázas várakozásról. Végül úgy érzem profiltáltam a tapasztaltakból,  bakancsot, és hozzáállást váltottam, így bölcsebben készülök eljövendő útjaimra...

   A tervezett egy hétből két nap lett, Zirc helyett Szigligeten zártam ezt a túrát, mely summa summarum igazán élvezetesre sikerült, el kellett ismernem  miután felhagytam az önostorozással, és felelevenítettem az út emlékeit.

    Ahogy otthonomtól távolodom a kéken, hozzá kell szoknom, hogy a túra első napja mindinkább a tömegközlekedés jegyében tellik, a végsőkig csigázva az erdő csendjét áhító elmém.

Most még tűrhető volt a helyzet, átszállás nélkül reggel kilenckor menetkészen álltam a keszthelyi vasútállomás előtt.

A keszthelyi balaton-part. háttérben a Keszthelyi-hegység

    Egy falatozóban benyomtam egy pogit, és egy kávét, aztán nyakamba vettem a várost. Átvágtam a tágas Helikon-parkon, aztán szűk utcácskákon át elértem az akkor teljesen feltúrt  Fő-teret.

Ennek környékén bolyongtam kicsit a sétálóutcákon, és meggyőződtem:  érdemes felkeresni a várost a történelmi, kultúrális és egyéb látnivalókra kíváncsi turistának.

Hosszú aszfalt, lakótelepek, forgalmas főút padkáján baktatás után elértem végre a teszkó-t.

Ahogy a neten olvastam, valóban nem volt könnyű megtalálni az innen kivezető helyes utat, de végül sikerült megszabadulnom a nyüzsgésből, és egy jegenyékkel szegélyezett földúton elindulnom Gyenesdiás felé.

Igazi kikapcsolódás volt, a város nyüzsgése után. Aztán a faluban újra hosszan aszfaltoztam, felfelé a Varsás-hegy irányába.  Ahol a műút véget ért, hirtelen szívbajt kaptam, elfeledkeztem róla hogy itt van a lőtér.  Durrr!!! Jesszus!

Sürögtek-forogtak a fegyvermániás emberkék, gyorsan otthagytam a környéket, bár még sokáig elkísért, és zavarta az erdő csendjét az állandó durrogtatás.

Az első elágazásnál kitérőre indultam, nem akartam kihagyni a Varsás tetején álló Festetics-kilátóról elémtáruló panorámát.  Tíz perc  sétával értem a „kultikus”  Nagy-mezőre.  Itt ledobtam a pakkot hogy körülnézzek. Nyaranta gyermeknapokat, koncerteket, színielőadásokat tartanak itt.  Sajnos, vélhetően a hazánkban fellelhető  magatartás miatt a WC-k, mosdók zárva voltak. Jó lenne ha mindenki vigyázna a közösre...

Körülnéztem kicsit, aztán nekivágtam a hegytetőre vezető szűk, és meredek ösvénynek. Rendesen megizzadtam a nagyzsákkal, de megérte.

Lebilincselő volt a faépítmény tetejéről a látvány. Dél felől a Keszthelyi-öböl, a város, a Balaton partja, és körbeölelt a hegység szépen erdősült, erősen tagolt felszíne. Sűrűn váltakozva csúcsok, gerincek, völgyek...

Keszthely a kilátóból

és a hegység, alant a Pórakháti-völgy

Elszaladt az idő talán dél is elmúlt mikor otthagytam a kilátót, és leereszkedtem, vissza a Nagymezőre. Szétnéztem mégegyszer, aztán a pakkot feldobtam, és fénysebességre kapcsoltam.

    A tempóból csak akkor vettem vissza amikor a Pórakháti-völgy falai végre elzárták az addig végig hallható fegyverropogást.  A következő bélyegzőhelyig dél-észak irányban szeltem át a hegységet. A tájat különösebben nem zártam a szívembe, sajnos a gazdálkodás nyomán meglehetősen mesterségessé vált a növénytakaró. De ez nem az erdő hibája, hálát adtam végre a csendért, tiszta levegőért, és a lágyan ringató magányért, melyekre már annyira vágytam. Jólesett látni hogy itt is gondolnak a természetkedvelőkre: szépen festett kis fatáblák mutatták az irányt a különféle attrakciókhoz.  Berzsenyi-kilátó, Büdös-kút, Kis- és Nagy-Messzelátó hegy. Úgy tűnik jól jelzett, és karbantartott túrautak, és létesítmények várják a kirándulókat errefelé.

Az Iván-háton haladva, számomra meglepő módon kis kukorica táblát találtam az erdőben. Kiokoskodtam, valószínű a vadkár enyhítésére termelik az erdőlakóknak a tengerit.

Két őzet riasztottam fel itt, ők voltak az egyedüli nagyvadak túrám során.  Hálás voltam persze a röpke találkozásért.

Ismét megtapasztaltam milyen érzés a térkép és a valóság találkozásában keletkező mátrixban kavarogni. Csak azért találtam meg a Nárad-fő foglalatlan forrását, mert az keresztülcsorgott az ösvényen. Jó, az is igaz, hogy van még mit csiszolni a térképolvasási tudományomon.

    A Nárad-fő után pár méterrel ki is értem az erdőből egy hatalmas kaszáló szélére. Egy bevágódott völgy végében álltam ekkor,melyet balról a Pórag-hát, jobbfelől a Láz-tető sűrű erdővel fedett gerincei határoltak. Ennek a völgynek a „szájában” fekszik a következő kéktúra bélyegzőhely, Vállus.

Búcsúzóban a Keszthelyi-hegységtől

    Tíz per c alatt be is értem a gondozott kis falucskába. Faragott István király szobor, kis templom, rendezett udvarú közösségi ház, és kényelemes pihenőpadok fogadtak a bélyegzőhelyen. És nagy örömömre, működő közkút. Itt elidőztem vagy fél órát, átadtam magam a falusi életkép nyugalmának.

a virág is múlik már...

Északkelet felé hagytam el Vállust, sajnos itthon láttam csak a térképen, hogy mindössze tíz percnyi kitérővel megnézhettem volna a Vadlány-lik barlangot. Még egy ok, amiért még visszatérek ide.

    Ahogy a temető mellett lehetséges sátorhelyet szemléltem,  hegyikerékpáros zúgott el a kéken, és én maradtam észrevétlen. Szeretek így járni.

Követtem őt, s jólesett újra a csendes, erdei béke.

    Úgy másfél kilométeres út után a Barbacsi-erdőből kiérve, szembetaláltam magam a lesencetomaji szőlőskertekkel, présházakkal. Ezek előtt elhaladtam, majd keresztezve a Várvölgy és „Tomaj” közt húzódó műutat, megkezdtem a kapaszkodást a Kő-orrára. Ez a kb. 160 méter szint alaposan kifárasztott, éreztem hogy a mai napnak hamarosan - részemről legalábbis- vége.

Úton

    Szebbnél szebb kilátás volt a jutalmam, ahogy egyre feljebb küzdöttem magam.

A Keszthelyi-hegység oldalgerincei

Egy darabig a Keszthelyi-hegység gerinceire tekinthettem vissza elégedetten, és közben egyre inkább kitárulkozott előttem a Tapolcai-medence, körbevéve gyönyörű tanúhegyeinkkel. Hol a Szent-György, hol a Csobánc, vagy épp a Gulács került látóterem közepébe.  Le voltam nyűgözve.  Találtam is fantasztikus táborhelyet, de el kellett érnem egy forrást, ahol az éjszakát terveztem eltölteni. Sajnáltam otthagyni a kiszemelt kis párkányt, ha tehetem visszatérek ide táborozni. Megkapó a hely

fennköltsége, a csenddel és a gyönyörű látvánnyal.

A Tapolcai-medence nyugati csücske

    A hegy csúcsa alatt, egy kis erdőn vágtam át, és értem el az immár Lesenceistvándhoz tartozó szőlőket.  Az volt az érzésem jó lenne itt egy kis pince, ahová az ember hétvégén elhúzódhat a város zajától. Még jó hogy ott nekem az egész világ...

    Halleluja! Zengtem magamban, megpillantva a Máté-kút pihenőpadját. Lerogytam, és átadtam magam néhány percnyi agóniának, így táborverés előtt. Átkozottul kikészült a talpam, és az egész lábam. Ma már tudom hogy a fő gondot a rosszul kiválasztott bakancs okozta, mostani túráimon már egy másikat tesztelek, mondhatom zongorázni lehet a különbséget. Ezt is megtanultam, habár elég lassú a felfogásom, hogy az Írott-kőtől a Balaton-felvidékig tartott erre rájönnöm.

    Találtam az egyik szőlősor mellett egy cseppnyi vízszintes, füves részt, sátrat állítottam, vacsorát főztem.  A forrásnál megmosakodtam, aztán a teljes sötét beálltáig csak merengtem az előttem elterülő téren és időn, és azokon át. Közben még három falusi gyerek jött fel almát lopni ahogy köll, ők üldögéltek mellettem húsz percet a zsákmánnyal, valami csodabogárként hatottam rájuk, legalábbis úgy tűnt a kérdéseik alapján. Remélem felkelt az érdeklődés a túrázás iránt, bár az esély halovány...

Aznapi otthonom, távolban a holnapi Szent György-hegy

Még egy tarktor, idős bácsi egy erősen hörgő rozsdás Pannónián, aztán elcsendesült a hegy. És én is.

    Az éjszaka úgy kétóránként megébredtem, hol fáztam, hol a víz vert, de legalább kitekintettem ilyenkor kuckómból. Milliárd csillag, és tapintható csend.

A Nap szokás szerint úton talált, és valószínű lebukott volna újra ha teheti, miután meglátott. Szánalmas zombiként csoszogtam a meredek úton, le a falu irányába. Bélyegzőhely a kocsma, forró kávé nyomba’... Aztán a reggeli „dolgok”... Nálam ez érdekes. Nem vagyok finnyás, valamiért mégsem megy a szabadban a nagydolog. Kétnapos túrán, aszalt gyümölcs kétpofára, és a hasmars akkor jön csak, ha a szervezet angol wc-t észlel a közelben. Nem direkt csinálom. Eddigi rekordom nyolc nap, bár az kényszerű kórházban fekvés alatt volt. Rossz belegondolni, hová ment a kaja amit nyolc napon át ettem?! Talán bekerülök majd egyszer a természetjárók nagykönyvébe, kétes dicsőséggel: az ember, aki sosem firkantott erdőben...

Jólesett a civilizáció mindenesetre.

Miután felébredtem, jóval feldobottabban kisétáltam a faluból, a Tapolcára vezető főútig. Mázlim volt, a következő buszig csak tíz percet kellett várnom. Így megspóroltam magamnak a forgalmas, halálfélelmen kívül nem sok izgalommal és látnivalóval kecsegtető útszéli baktatást.

Az autóbuszállomástól egy pillanat alatt meglett a kék, és szemem azért nyitva tartva, igyekeztem ki a városból. Mindössze a Malom-tónál álltam meg. Furcsa volt turistaként körülnézni, utoljára részeg kiskatonaként feküdtem valahol a parkban tizenpár évvel ezelőtt. Békét adott a vízcsobogás, a hatalmas aranyhalak keringője a kristálytiszta vízben.

    Hiába a buszos segítség, volt még hátra aszfalt dögivel. De legalább mellélúton bandukoltam, a déli nap melegétől néhol menekülve, megpihenve.  Közben enyhén sokkolt, és meglehetősen lenyűgözött az egyre közeledő Szent-György hegy tömege.

    Jó érzés volt végre, elhagyni a műutat és a hegy szoknyáján állva már éreztem annak „emberségét”, melegét.  Rengeteg parkoló autó, a sorok közt szorgos kezek szedték a hegy levének valót. Jólesett volna egy nagy pohár must, összefutott a roppanó szőlőszemek illatától a nyálam.

A hegy szoknyája peremén

Az út egyre meredekebbé vált, kis vályogházaktól a milliós villákig mindenféle szép otthont láttam. És jó érzés volt visszatekinteni az eddig megtett útra, és a messzi hegyekre éppúgy.

A Csobánc figyel

    Aztán végre „beszippantott” a hegy, a kék egy bazaltlépcsősoron, szűk ösvényre fordult, hátrahagyva a házakat. Kiszáradt kutat hagytam el, sajnos később is láttam hogy ezeken a hegyeken a turista nem lelhet egykönnyen forrást, kutat; nincs karbantartva, de láttam működőt is, csak az sajnos le volt lakatolva...

    Lihegve értem el a kulcsosházig, ami gyönyörű helyen van, de az állapota elszomorító. Hanyatlás, szemét, no comment. Ha megnyertem a lottóötöst, lesz gazdája, és a turisták is újra birtokba vehetik...

Két borjú méretű kutya is feküdt a tornácon, rendesen meghűlt a vér az ereimben, de aztán tartva a tisztes távolságot, és lehiggadva, láttam nem lesz baj velük.  A kisebbikkel megosztottam az uzsonnámat, hátha harc esetén az én oldalamra áll.

a kisebbik

Óvatosan, fél szememet mindig a nagyobbikon tartva,  kis kerülővel csatlakoztam a ház felett folytatódó lépcsősorba. Megúsztam.

És megpillantottam a Szent-György hegy híres bazaltorgonáit. Nem is számítottam ilyen szépségre. Létem csekélysége újra megmutatkozott és elbűvölt.

Kissé odavan már az ösvény, ésszel lépegettem a nagyzsákkal a hátamon, így minden gond nélkül továbbindultam a csúcs felé.

Itt találkoztam először kirándulókkal, egy középkorú pár Hegymagasról mászott fel ide. Velül váltottam pár szót, aztán beültem szusszanni kicsit a széltől védett kis esőházba. Természetbarát lokálpatrióták kis csúcskönyvet helyeztek el belül, benne versek, történetek,  és a hegyről készült különféle ábrázolások képeivel. És persze csúcsélmény beszámolók...

Mielőtt elindultam tettem egy rövid kitérőt a tényleges csúcsra, ami azért feljebb volt. Megérte. Beláttam az eddigi utam, és az eljövendő túrák tájait. Keszthelyi-hegység, Kő-orra, Tapolcai-medence,

Badacsony, Gulács, Tóti-hegy, Szigliget és sorolhatnám, és megcsillant néha a Balaton víztükre is. Hatalmas forgószínpad vett körül, érdemes volt felmászni ide.

    De az idő haladt, így hát én is indultam. Nem tudtam még hogy mi lesz estére, de sok jóval nem kecsegtetett a talpam. És ahogy ereszkedtem a hegyről, egyre kínkeservesebb lett a mutatvány. Sokszor megálltam lábat nyújtani, főleg a lejtősebb szakaszok után.

Most tudtam örülni mikor elértem a déli oldal első pincéit, tudtam már nem kell soká’ lefelé csúszkálnom. Az Oroszlánfejű-kutat elérve, megviselten rogytam le a kőpadra.

Oroszlánfejű-kút

Osztottam-szoroztam, és pihenés közben döntöttem: Szigligeten véget ér a túra, hacsak nem akarok hősködni. Nem akartam.

Még mindig elég meleg volt, hiába az október, mikor elindultam lefelé a hegy lábához.

Valahol kellett is már a döntés, így legalább nem kellett okoskodnom hol éjszakázzam, és figyelhettem a tájra, és az apróbb csodákra az úton.

A Tarányi-pincénél, és a Lengyel-kápolnánál még megálltam egy pár percre, hogy erőt, és főleg türelemet gyűjtsek. Láttam a térképen, Szigligetig aszfalt, jó 5-6 kilométer.

A Szent György déli szoknyájáról

A bitumen surrogott a hólyag dagadozott.  Őszintén megmondom, nem voltam túl hepi, már azon gondolkodtam hol rontottam el.

A Vár-hegy töviég egy örrökkévalóságnak tűnt az út, de csak odaértem. Rongybábu le, pecsét a füzetbe: paff,  jóvan-megvan.

Busz megérdeklődés, levánszorgás lépcsőkön a faluba. Megállóban lerogyás. Az villanyozott leginkább, hogy a párom hogy fog örülni, mikor este betoppanok.

Aztán, ahogy ezen gondolkodtam, kezdett hűvösödni, kora-esteledni, felpillantottam a vár felé, nézegettem a szélben hajlongó fákat, és felidéztem az elmúlt két napot, végül csak mosolyogtam.

Tudtam már hogy nem volt, nem lesz semmi baj. Csak elfáradtam, nem dől össze a világ. Csodálatos két nap volt, és testet-lelket melegítő az édes hazatérés.

A végén: kukucskál a szigligeti vár

Címkék: OKT Szabadban Alvás Sátor ősz Dalos