Ha úgy akarsz a Haid-ra menni, hogy ne legyen ott senki más, akkor valószínúleg szenteste éjszakáján kell menned, amikor szakad a hó, és mínusz 20 fok van. Minden más esetben lesznek még ott mások is, szélvihart is beleértve.

Persze erre nem készülhettünk fel, elég volt szállást szerezni, meg felszerelést bérelni a túratársamnak. Korrekt és rugalmas hozzáállást tapasztaltunk ITT mindenkinek ajánlom!

A jobb napokat is látott edlachi vendégházban hangos kutyaugatás fogadott bennünket, de a házinéni kedves volt és mosolygós ezen a péntek esti órán is. A ház maga elég lepukkant (éppen felújítják), de a szoba rendes, tiszta és meleg azért a 24 euróért. Szép csillagos volt az ég is, úgyhogy reménykedtünk a jó időben is.

Hiába, reggelre az a látvány fogadott, ami egyedüliként riszt el a szabadba menéstől: sötét, szürke, sima felhők, csepergő eső. Húztuk-halasztottuk az indulást, de még 9 körül is esett, ezért úgy döntöttünk, így is nekivágunk a Höllental völgynek.

 

1. nap Teufelsbadstubensteig, Törlkopf, Wachthüttelklamm

Szint: 1200 m fel és le

Idő: 7 óra

A Teufelsbadstubensteig-ot terveztem erre a napra, slusszpoénként a Törlkopf-ot, előkészítendő a másnapi Heid ijesztőbb részeit.

Nem jó ómen egy kezdő ferrátásnak az eső, de az útitársamat szemlátomást nem zavarta. Élvezte a levegőt, és a tájat, a körülöttünk meredező hatalmas sziklákat. A szokásos weichtalhaus-i parkolóból hamar elértük a völgy bejáratát, és én is újra megcsodálhattam ezt a fantasztikus képződményt, a Grosses Höllental völgyet, ezúttal esőben. Így még úgysem láttam. Az eső csak finoman szemerkélt, és egyáltalán nem volt hideg, legalább 6 fok lehetett.

Elég gyorsan el is értük a beszállást, és beöltöztünk. Zoli előre indult, olyan gyorsan, hogy alig tudtam követni. Akasztani persze nem akasztott, bár tény, a terep könnyebb, mint amire augusztusról emlékeztem. A kezdeti sziklás felszökés után hamarosan elértük a névadó hasadékot, ami ebben a késő novemberi időszakban egyáltalán nem volt vizes, sőt, ez volt az út legszárazabb része. Lassan Zoli is rávette magát a kattintgatásra, csak hogy szokja a mozdulatot. Elállt az eső is, és a Schneeberg irányából felszakadozni látszott a felhőzet. Az utolsó, törmelékes szakaszon felszerelés nélküli fiatalok osontak el mellettünk, de hagytuk, élveztük a kilátást, csodáltuk a porladó, hófehér köveket.

Mire felértünk, hét ágra sütött a nap, csak a szemközti Schneeberg tetején ült egy makacs felhő. Úgy döntöttünk, akár bele is férhet az időnkbe elgyalogolni a fennsík déli szélére a Törlkopfhoz, már csak azért is, hogy jól lenézzünk a völgybe. Az a 300 méter szint, ami még hátra volt, gyorsan elkopott, ahogy az egyre havasabb, és egyre lankásabb ösvényen baktattunk fölfelé. Fenn aztán szikrázott a sok hó a fenyők között. A szélrohamok lágy hullámokat, dombocskákat formáltak a felszínére. Nem mentünk el az Otto-házig, inkább balra, a Törl felé vettük az irányt.

Most harmadjára már egészen jól ment a megmászása, tudtam, hogy mire számíthatok, Zoli is csak kicsit küzdött meg a felső harmadon. Azért látszott a fején, hogy rájött, vannak azért még fokozatok. Viszont még mindig vigyorgott ezerrel, így úgy döntöttem, jöhet a Heid. Nem sok időnk maradt a gondolkodásra, a nap már igen ferdén sütött, így visszaindultunk a Wachthüttelklamm irányába. Időközben a Schneeberg csúcsáról is elfújta az utolsó felhőpamacsokat a szél, így teljes pompájában megmutatta magát a hegy. Igazán méltóságteljes volt a hósipkájában. Ahogy beértünk a fenyvesbe, már csak itt-ott látszott a fák között, de az egyik kanyarban még megmutatta magát a legszebb alkonyati rózsaszínbe öltözve. Olyan volt, mint a Fuji. Pár percig tartott csak a látomás, aztán ezüstösbe váltott a fény. Indultunk tovább.

Jól haladtunk. Az első létrák után elkezdtünk tippelni, mennyi is lehet összesen. 15 volt az első tipp. 12 után újraterveztem 20-ra. De a végeredmény 26! Ezen kívül vannak még drótköteles és láncos szakaszok, szerencsére ezeket még természetes fényben értük el. Csak az utolsó pár percre kellett felkapcsolni a lámpát.

 

2. nap Haid Steig, Preinerwandsteig

Szint: 700 m fel és le

Idő: 6 óra

Másnap már hajnalban látszott, hogy szép idő lesz, bár az ablakot időnként meg-megzörgette egy széllökés, de mi akkor még nem gyanakodtunk. Csak csodáltuk a hajnali napsütésben ragyogó sziklákat az ablakból.

Preinben a kis áramelosztó tornyot és a parkolót már könnyen megtaláltam, ismerősként üdvözöltem a szikla fölénk tornyosuló ormait is. Az utakon sem kellett már agyalni. A sárgáról balra az erdőbe a zöldön, aztán fel a piroson, végül a favályús forrásnál balra. Három 20 év körüli fiú megelőzött bennünket, gyanúsak voltak, nem véletlen. A beszállásnál értük utol őket, épp az utolsó simításokat végezték a felszerelésen. Mögöttünk a völgyben ezúttal nem volt olyan szép a kilátás, mint legutóbb, a hegyek most párába burkolóztak. De a Preinerwand tisztán ragyogott, kicsit túl tisztán is, a szél ugyanis egyre erősebb lett. Nem is igazán értettem, hiszen északnyugatról fúj, mi keresnivalója van akkor egy déli fal mentén? De mivel a fiúk szemlátomást nem aggodalmaskodtak, mi is utánuk vetettük magunkat.

A legelső szakasz nehézségeire eléggé fel voltam készülve, mert emlékeztem a legutóbbi alkalomról a helyes kis áthajlásra és a lehajlott lépésekre. De az ezután következő felszökések valahogy nem voltak meg, és a felülről, oldalról, mindenhonnan támadó viharos erejű szélben néha igencsak kapaszkodtam. Néha csak lapítottam a sziklához simulva, várva, hogy kicsit szelídüljön. De nem nagyon akart, belekapott a sisakom alá, a hajamat szinte fájdalmasan csapta az arcomba. A hátizsák szabadon lengedező hevederét muszáj volt kikötözni, mert féltem, hogy kiveri a szememet. Zoli viszont jól állta a sarat, a tegnapi – Törl utáni – sápadtságnak nyomát se láttam rajta.

Azt hiszem, a kedvenc helyem az úton az a vöröses, széles hasadék, ahonnan kimászva a kis létra, és a szűkület következik.

Onnan már csak pár lépés a Madonna, ahol jól meg lehet pihenni. Itt viszonylag szélcsend is volt, vettünk hát magunkhoz némi táplálékot. A meredek kaptatókat nem nagyon szeretem, de az utolsó biztosított szakasz megint kellemes volt, kivéve a legutolsó pár métert. Innen szinte futva robbantam ki a fennsíkra, az őrjöngő széllökések téptek, szaggattak.

Fenn kicsit mintha enyhült volna a szél, így elhatároztam, leszerelek, és veszek egy pulcsit. Rossz döntés volt, mert ekkor jött még csak a java. Alig bírtam belebújni a polárba, majdnem kicsavarta a kezemből a vihar. Ekkor láttam csak, hogy tulajdonképpen egy szélcsatornában vagyunk, aminek aztán a lefele futó folytatása az a hasadék, amiben a Haid Steig van. Ezért fújt mindenhonnan az egyébként tényleg északi-északnyugati szél. A Prein keresztjénél fotóztunk párat, majd elindultunk lefele az elején brutálisan lejtő Preinerwandsteig-on.

Itt is jól haladtunk, csak fotózni álltunk meg időnként, különösen a törmeléklejtőn összebújva heverésző két zerge tetszett, őket

igyekeztünk minden irányból lencsevégre kapni. Nem nagyon zavarta őket a fotomodell-szerep. Kipróbáltuk a törmeléklejtő-szörfölést is, amikor a mélyebb kavicságyban óriás holdjáró léptekkel haladsz, egy-egy lépéssel akár fél métereket is csúszva. Ez nagyon haladósnak bizonyult, és élveztük is, mint két gyerek. Aztán már benn is voltunk a fenyvesben, vettünk vizet a forrásból, és visszabaktattunk az autóhoz. Úgy tűnik, azért tartogat még meglepetéseket a Haid, még akkor is, ha sosem lehetsz rajta egyedül. Úgyhogy meg kell néznem újra kora tavasszal.