Nem tudom, hogy miért, de engem az 56-os forradalom valahogy nem érintett meg igazán. (Azt hiszem, sokan hasonlóan állnak ezzel a dologgal.) Pedig igazán megérinthetett volna, hiszen apámat már 1953-ban lecsukták államellenes szervezkedésért és hazaárulásért (16 évesen!), nagyapám meg 56-ért kapott négy évet; őt Sikondán a szénbányászok a forradalmi bizottság elnökévé választották. Később a börtönben hallgathatta, ahogy a rabtársa, Mensáros László zongorázott, Darvas Iván énekelt. A többi börtöneseményről nem mesélt...

Aztán tavaly ősszel, egy péntek délután Dolfi kutyával egészségügyi sétánkat tettük, „itt, a ház mögött”, a mecseki Jakab-hegyen, jelzett és jelzetlen, alig használt utakon, s út közben két helyen is frissen elhagyott tábortűzre találtunk. Mintha a „Mecseki Láthatatlanok” jártak volna előttünk. Persze – nyilván – favágók, erdei munkások voltak, akik ott délben tüzet raktak, de a gondolatok megindultak a fejemben. A táj is épp ilyen volt 56 őszén, ilyen optimistán, naivan derűs, mit sem sejtő… Szóval: győzött a fíling.

1956. november 04-én hajnalban vonultak be a megszálló szovjet tankok Pécsre. Az egyetemi és egyéb fegyveres zászlóaljak azon tagjai, akik kitartottak a forradalom mellett, már 3-án este felmentek a Mecsekbe. Nyilván a nemzetközi beavatkozásban reménykedtek. Őket 4-én és 5-én még rengeteg civil és katona követte Pécsről és a környék településeiről. „Fel, a Mecsekbe!” – volt a jelszó, s az emberek az ismert turistaobjektumokhoz indultak, ott gyülekeztek: Mecsek-kapu, Misina, Dömörkapui-menedékház, Tubes, Lapisi-vadászház, Jakab-hegy, Remeterét. 3-4000 fő gyűlt össze a Mecsek erdeiben. Kis csapatokban mozogtak, "láthatatlanok" voltak, – legalábbis azt hitték, – mert nagyon jó terepismerettel rendelkeztek – a szovjet katonákkal ellentétben – és mindenkit csak becenevükön, keresztnevükön ismertek. Ez az anonimitás a későbbiekben, a megtorlások, vizsgálatok idején sok embernek jól jött.

(Hagyománya van itt ennek a kivonulásnak. Az 1918-21-es szerb megszállás idején is északra ment a gyári munkások és a szénbányászok zöme, 8000 ember állt aztán be vöröskatonának - dédapám is –, nem holmi ideológiai meggyőződésből, hanem azért, hogy fegyver legyen a kezében, amikor a megszállt területeket vissza kell foglalni. Dédapám Árpádtetőn lett határőr. Furcsa ezt ma elképzelni…)

A gyülekező szabadságharcosok Horváth Gézát, a komlói rendelőintézet sebész főorvosát választották vezetőjüknek, "Gazda" fedőnéven. Részt vett 1956. november 5-én a pécsi tettye-környéki harcokban, vezetőtársaival szervezte a mecseki szabadságharcosok tevékenységét, megtervezte és irányította a harci és élelemszerző akciókat, vezette a csoportot a főhadiszállásokra (Tettye, Dömörkapu, Büdöskút, Vágotpuszta, Kisújbánya) történő áttelepüléskor. Orvosként is segítette a felkelőket: ellátta, elsősegélyben részesítette a sebesülteket.

November 7-én kerültek a csoportok szovjet össztűz alá, mely után csoportok bomlottak fel, és/vagy csatlakoztak más csoportokhoz. A szovjet csapatok majdnem pontosan tudták a láthatatlanok elhelyezkedését, mivel egy-két esettől eltekintve, pontos aknatűz alá vették a szabadságharcosok objektumait, táborait. Egyrészt nyilván a felkelők közé szivárogva jelen voltak és tették a dolgukat a korábbi sztálinista hatalom együttműködői is, másrészt a GRU (a szovjet felderítő főcsoportfőnökség) erdei harcosai nagyon jól értettek gerilla csoportok felszámolásához: 1945 és 49 között mást sem csináltak Délkelet-Lengyelországban és Nyugat-Ukrajnában. Egy-egy ilyen telitalálat után aztán a fák koronája – a dolgok természetéből adódóan – az ágakra csavarodott emberi belekkel, véres melltartóval, ruhafoszlányokkal, az avar pedig leszakadt végtagokkal, testrészekkel, emberi torzókkal, meg persze sebesültekkel lett tele. És telitalálatot telitalálat követett…

November 7. után már csak 6-800-an maradtak a hegyekben. Sokan meghaltak, sokan megsebesültek,  vagy meggondolták magukat és visszaszivárogtak a városba. November 7. és 14. között a legnagyobb csoport, a Gazda vezetésével Vágotpusztán állomásozott s innen indultak élelmiszer és hírek beszerzésére kisebb szakaszokban és rajokban Fehérkút illetve a Kozári-vadászház felé. Tervben volt, hogy elmennek a Vágotpusztához közeli sikondai bányász szanatóriumba is kötszert-gyógyszert szerezni, de erre végül nem került sor. 14-re virradó éjjel, éjfél után a szovjetek aknavető tűz alá vették a hegyi települést, a parancsnokok pedig kivezették az ellenállókat a gyűrűből és Pécsváradra mentek, ahol – hogy fegyvereket szerezzenek, – egy kisebb ütközetet vívtak a rendőrökkel. Ezután Óbánya, Kisújbánya felé húzódtak. Összesen kb. 200-an értek át Kisújbányára, ahová az új főhadiszállás települt. Egy kis (50-60 fős) csapat a magyaregregyi Máré-várba húzódott, őket szovjet harckocsik vették ostrom alá. A Réka-kunyhónál is tábort vert egy kisebb csoport, akiket Püspökszentlászló felől ért támadás, ami elől sikeresen elrejtőztek.

November 14-e után egyre többen szakadtak le a csoportoktól, mentek a somogyi erdőségekbe, Jugoszlávia felé, vagy haza. A rosszra fordult időjárás, a rossz ellátás és tisztálkodási körülmények miatt sokan tüdőgyulladást és más megfázásos betegséget kaptak. November 15-én az összes körülményt figyelembe véve úgy döntöttek, hogy visszamennek Vágotpusztára. Zobákpusztai pihenés után Árpádtetőn keresztül éjfél előtt érkeztek meg Vágotra. Az éjszakai esőben végrehajtott fárasztó menetben többen lemaradtak. November 16-án így elhatározták, hogy a reménytelen bel- és külpolitikai helyzet miatt, erősen megcsappant létszámuk, és az ellenük mozgósított nagy erők bevetése miatt a csoportot feloszlatják, így mindenki szabadon választhatott sorsát illetően.

A Gazda a csapat együtt maradt tagjaival 1956. november 22-én lépte át Bélavárnál a jugoszláv–magyar határt. Előbb Kaproncán (Koprivnica), majd Gerovón katonailag őrzött táborban tartották fogva 1957 tavaszáig, aztán tovább mehettek nyugatra. (A Gazda Franciaországban lett teherautó sofőr és a további sorsa ismeretlen. A rendszerváltozást vélhetően nem élte meg. 1922-ben született.)

A Láthatatlanok maradéka 1957 február-márciusában újra gyülekezett. MUK, vagyis Márciusban Újra Kezdjük volt a jelszavuk. A szervezkedést 1957. március 14-én a hatóság lefülelte és tagjait letartóztatták. Egy főt halálra ítéltek, a többiek 1-10 év szabadságvesztést kaptak.

Hát, én meg nagyon el tudtam képzelni az ismerős helyszíneken a szöges bakancsos, gumicsizmás, lóden- vagy bőrkabátos, zakós, svájcisapkás, vagy kalapos srácokat, térdnadrágos lányokat, a fenéknél buggyosodó hátizsákokat, fenéklap nélküli sátrakat, lópokróc-szerű plédeket, a korgó gyomrokat, a Terv cigaretta savanyú füstjét, az aknagránátok sivítását, az apokalipszist, a GRU-s gyilkológépek hideg tekintetét. Meg még sok mindent, amit nem lehet, vagy nem kell elmesélni...

Szóval: tanulságos kis kirándulás volt. A történetből meg - megfelelő dramaturgiával - egész jó filmet lehetne forgatni. A díszlet adott...

Címkék: Láthatatlanok Mecsek