„ Hát, így az ötvenhez közel, már nem kéne ilyen felelőtlennek lenni…”

                                                                                                                                 (Kisbögre)

Egy szép szeptemberi hétvégén - építve a már összeszokott „Szex és New York Turista Változatának” négyesére - csapatépítő tréningre utaztunk az ausztriai Rax és Hohe Wand vasalt útjaira.  

Poénnak – ha nem lenne elég Bögre Kisasszony – felcsapott a kalandra Orsika kollegina, aki pár hónapja lelkes hosszútávfutó-palánta, de még ilyen mászkálós buliban nem vett részt.

Mi meg voltunk a Nagy Öregek, hátunk mögött egy Haid-steiggel, annak is már két éve. Micsoda tapasztalat! Igazán arra sem emlékezett senki, hogy a féket hogy kell a beülőhöz kötni, de ez már csak a fal tövében derült ki, természetesen. (Én nem, de Zoli biztos tudja. Ő nem, de Kisbög biztosan. Vagy Kornél. Ha ők sem, majd valaki egy másik csapatból. Nem, sajnos ő sem…) Végül megoldottuk. De mi ez a hosszú, felesleges kötél itt? Hová kell ezt tenni? Mi a funkcija? Ezt is kilogikáztuk, halleluja! Igyekeztünk hitelesnek tűnni Orsi szemében, de szerencsére vakon bízott bennünk és van humorérzéke.

Szóval, ott álltunk már a Nagy Hegy alatt, csak azt nem tudtuk eldönteni (már napok óta és ez most is folytatódott), hogy melyik oldaláról támadjuk meg. Haid vagy Königschusswand..? 

Van ugyanis egy Kezdőnk, pontosabban kettő, mert Orsi a férjét is hozta (rajta semmiféle kezdőség nem mutatkozott egyébként) és a Königschusswand-steigben E-s szakasz is akad, amilyenhez még nekünk sohasem volt szerencsénk. Ki tudja, mi lesz ott? (Hétfejű sárkányok őrzik a barlang bejáratát, valaki fentről szándékosan köveket hajigál ránk vagy egyszerűen csak halálosan meredek? )   

Ecc-pecc-kimehecc…

A Haid szép és izgalmas. - A König Ismeretlen! 

A Haid hosszabb. – A König Ismeretlen!

A Haid jobb a kezdőknek. – A König Ismeretlen!

Kábé ez zajlott bennem, a többiekben valami hasonló, aztán döntöttünk. 

Lássuk azt a híres Königet, legfeljebb visszafordulunk. (Kac-kac)

Hát, először is, fel kellett jutni a beszálláshoz. Mocskos egy munka, laza kőtengeren át, ráadásul meredeken fölfelé. Leghátul mentem Orsival, előttünk valaki (nem mondok neveket), meglehetősen óvatlanul lépkedett, kisebb-nagyobb kövek repkedtek felénk nagy csattogással. Rémes! 

Egy kétemberfejnyi szikla elől éppen ki tudtam ugrani, de arra már nem volt idő, hogy a mögöttem lépkedő Orsit értesítsem a veszélyről, el is kapta a lábszárát. Meghűlt bennem a vér.

Állj meg! Ülj le! Mutasd! Csodák-csodája (hála a Jóistennek valamint Orsi szüleinek) épp csak megzúzódott, semmi törés vagy nyílt seb. Hát leizzadtam. Orsi meg vigyorgott.

Később még vagy három kisebb méretű szikla eltalálta, de már egészen megszokta a végére.

Ilyen kalandok után érkeztünk el végre-valahára a beszálláshoz. Itt logikai játék a beöltözéssel, aztán uccu neki, hol itt a felfelé? 

Már viszketett a tenyerem, elindultam hát nagyjából irányba, egy szimpatikus szikla felé, ám ahogy haladtam, egyre kevésbé szimpatizáltam vele. Nem mondom, izgalmasnak izgalmas, de fogalmam sincs, hová tartok? És ha zsákutca, hogy jövünk itt le? Jelzés semmi. Egyszerre csak úgy éreztem, ez már határeset, nem kéne erőltetni. Zoli előremászott körülnézni, mi pedig szorítottuk azt a bizonyos zabszemet…

Gyorsan kiderült, hogy rossz „úton” indultam el, a fal tövében kellett volna mászni és ott még jelzés is van. Hát ez a bolond borjú tipikus esete. Besoroltunk a fal mellé, a jelzések lélektani biztonságába.

Zajlott tovább az élet, kapaszkodtunk felfelé, még szabadon, itt semmiféle biztosítás nincs.  Egy-két átlépés kivételével - ahol meg kellett gondolni - többnyire könnyű mászás volt, eltekintve az egyre növekvő mélységtől.

Egyszer csak élesen balra fordul a jelzés (alig lehet észrevenni!) és ahogy felnéztünk, látszott, hogy onnan már sodrony lesz, éljen!  

A meredekség nem indokolta a drótot, szépen lehetett kapaszkodni, de biztonságérzetet adott és Orsi legalább gyakorolhatta a beakasztást. Hamarosan el is érkeztünk az E-vel jellemzett szakaszig. Egyből tudtuk, hogy Ez Az.

Igyekeztem a végére maradni, hogy akinek kell, segítsek, de annyira kemény volt ez a pár méteres fal, hogy ötletem sem volt, milyen technikával lehetne kivitelezni.

Ha nincs elég eszed, legyen noteszed – tartja a mondás. Ez itt nem érvényes.

Itt az a szabály, hogy ha nem vagy elég ügyes, legalább erős legyél.

Hamarosan éreztem, hogy az aerobic súlyzós edzései meg a térdelőtámaszos női fekvőtámaszok kellőképpen megacélozták karizmaiamat.  Szóval karizmatikus lettem.

Puszta állati erővel feltoltam magam, de nagy szerepet játszott ebben az életösztön is!

Zoli hasonlóképpen küzdött és hirtelen azt vettük észre, hogy mi ugyan fenn vagyunk a pihenőben, de Orsi még lent szerencsétlenkedik az elakadt karabinerével. Közben azért folyamatosan vigyorog! A többieket már elnyelte a fejünk felett nyíló barlang. 

Visszamenni egyikünk sem akart – örültünk, hogy túléltük – így fentről próbáltuk irányítani az eseményeket. Nem sok sikerrel. Éppen az elkeseredés szélén álltunk (kivéve Orsit, aki továbbra is rendíthetetlenül vigyorgott), amikor a Königschusswand-steigen megjelent maga… König Ferenc!   

Valószínűleg ő napi 24 órában ott van, ahol szükséges, állandó ügyeletesként segíti a bajbajutott ferratasokat. Kis szakálla van, meg fehér sisakja, a szárnyak nyilván nem látszanak a polár alatt, a dicsfény pedig csak megfelelő fényviszonyok esetén tűnik fel. Szóval egy Angyal. Valójában róla nevezték el a steiget.

Most éppen Orsi alatt jelent meg, kiakasztotta a beszorult karabinert és tanácsokkal segítette a továbbjutásban. Mikor ez már nem volt elég, felajánlotta, hogy karján-vállán-hátán lépcsőzve küzdje le a távolságot. Sikerült!!!

Átjutottunk hát a legnehezebb részen, következett a legszebb, ami azért nem kevésbé izgalmas. Az út egy barlangkürtőn vezet keresztül, elég technikás szakasz. Itt valahogy nem jut eszembe olyasmi, hogy mit főzzek holnap ebédre vagy melyik számlát kell még befizetni. Az ember minden gondolata és minden porcikája egyfelé koncentrál és még élvezi is! Ki hallott már ilyet?!

Huzatos volt a barlang, siettem kimászni a kürtőből, de még nem volt vége. A szikla megnyílt a magasban és a keskeny hasadékon át besütött a nap: itt a szabadulás útja!  De hogy?  A szakirodalom szerint itt nem érdemes traverzálni, ez azonnal eszembe jutott, mégis automatikusan rádőltem háttal az egyik falra és lábamat a szemben lévőnek vetve próbáltam kioldalazni a résen. A falak azonban óvatosan távolodnak és megszólalt bennem a pánikriasztó, hogy ha ezt így folytatom, két szék közül a földre ülök, ám sajnos a föld messze van - és kőkemény. Visszaoldalazás, újratervezés. Kis odafigyeléssel kiderült, hogy az egyik oldalon kényelmes lépések és fogások vannak, a hely ugyan szűköcske, de ügyesen ki lehet mászni a napfényre. A kijáratnál bevártam Orsit, aki éppen a kürtőben erőlködött, ugyanis aki túl közel megy a falhoz, könnyen beszorulhat. Mire a kürtőn átvergődött, újra átélte a szülőcsatornában töltött perceket és a nekem gondot okozó kimászás már meg sem kottyant neki.

Még néhány egyszerűbb kapaszkodó a szabad ég alatt, aztán itt a cél! A többiek mosolyogva vártak, ittunk egy sört, fotó a keresztnél és indulás le az AB-s Preinerwand- steigen.

Ezen az úton is akadt azonban móka, ugyanis vannak tehetséges emberek, akik a legjobban kijelölt ábés utakról is képesek letérni és puszta véletlenségből közel függőleges falakon kúszni lefelé:

Kimerítő nap volt, sötétedett, mire a parkolóba értünk. Becuccoltunk az autóba, aztán irány Neuberg. Ott volt a szállásunk. Fenn a hegyen sok magyarral találkoztunk, akik kivétel nélkül a sátrazást választották. Irigyeltem magunkat! Gyönyörű, kastélynak beillő szálláshelyünkön a vendéglős néni széles mosollyal fogadott, éppen valami zártkörű rendezvény vendégeit köszöntgette, így Kornél is kapott két cuppanós puszit, mivelhogy belekeveredett a vendégseregbe.  Forró zuhany, hideg sör és a legjobb paszta-parti, amit kirándulásokon szoktunk rittyenteni: húskonzervvel, paradicsommal és (por) bolognai szósszal nyakon öntött, sajttal megszórt makaróni. Ez nagyon praktikus, mert nem romlik meg semmi hozzávaló egész nap és mégis laktató, meleg kaja, ami általában mindenkinek ízlik. Húsz perc alatt kész van.

A vacsorát követő pálinkázás közepette kiterítettük a térképet és kóstolgattuk, hová menjünk másnap. Eredetileg a HTL-steig volt betervezve, de engem már így is keresztre feszítettek a többiek, amiért az embert próbáló Königschusswandra cipeltem el az elsőáldozó Orsit. (Átfutott az agyamon, hogy Orsit feldíszíthettük volna szalagokkal, mint a Hoverlán a fiatal bocikat, akik először mennek fel a havasi legelőre. ) 

Végül eldöntöttük, hogy tekintettel a kezdőkre, a következő napon egy (a HTL-nél) könnyebb túrát teszünk, a Hohe Wand  Wildenauersteigén (D).

Mire ez kiderült, már elmúlt tíz óra, elment hát egy gyors sms Dzseniéknek - akikkel másnapra beszéltük meg a randit - hogy változott a terv.

Erre reggel Orsi álmosan közli, hogy képtelenek átlogisztikázni magukat a helyszínre (Bécsből tömegközlekedéssel és sok gyaloglással érkeztek a Raxhoz) és nekik akkora élmény volt a tegnapi, hogy ma egyelőre inkább annak feldolgozásával foglalkoznának és nem csatlakoznak hozzánk. 

Tulajdonképpen logikus volt az érvelés én pedig megszoktam már, hogy a kirándulásaim lemorzsolódással járnak, jó utat kívántunk egymásnak és alig negyven perc késéssel megérkeztünk a Hohe Wand alatt toporgó Dzseniékhez. 

Mancussal szilveszter óta nem találkoztunk, jó volt így együtt lenni megint: Dzseni, Kisbög, Mancus és én (ld. Székelyföldi mese c. blog), meg persze a pereputty, ha nem sértődnek meg érte a fiúk. 

Elindultunk megkeresni a beszállást a kocsiban bemagolt leírás szerint. Minden úgy volt a valóságban, ahogy a Horváth-Takács Róbert könyve leírta, megtaláltuk a piros pötty jelzést, ami elvileg a Wildenauersteighez vezet. Itt egy magyar sráccal is találkoztunk, ő úgy érezte, nem kell még elindulni fölfelé, hanem szintben, tovább a sziklák alatt haladni, de nem hittünk neki. Megkezdtük a mászást, nagyon jól ki volt jelölve az út, éppen csak annyi volt a böki, hogy már majdnem a hegy tetején jártunk és még mindig nem jött a lélegzetelállító vasalt fal, amit vártunk. Egy helyen találtunk ugyan pár kisujj vékony drótot kilógni a falból, de ezt legfeljebb csak csúfolhattuk klettersteignek. Kárpótlásul kecske-család lepett meg bennünket, őket vadul fotózgattuk, míg el nem értük a Hohe Wand fennsíkját.   

Káprázatos kilátást élveztünk de kicsit csalódottan, hogy nem a tervezett izgi úton jöttünk idáig. 

Ahogy a lefelé vezető ábés utat (Springlessteig) keresgéltük, rábukkantunk a Wildenauersteig kivezetésére. Hiába próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy szép volt az a Mek-mek-steig és nem sikerülhet minden elsőre, csak piszkálta a fantáziámat ez a dés út. Halkan, óvatosan megkockáztattam, mi lenne, ha itt mennénk le…?

- Nem illik – jelentette ki Dzseni, túl határozottan ahhoz, hogy tovább erőlködjek. Ha már ő sem áll az ötlet mellé, akkor jobb lesz befogni a számat.     

Később megtaláltuk az ábést, ezen terveztünk lejutni a parkolóba, de olyan hirtelen elértünk egy kereszteződést, és olyan hirtelen eszembe jutott, hogy ez vezet vissza a  Wildenauer beszálláshoz (addigra már összeállt a kép), hogy nem tudtunk ellenállni. Gyors tanácskozás után döntöttünk: még egy próba, ha sietünk, csak kábé egy órával csúszunk ki a tervezett időből. Oké. De akkor hajrá!

Szinte rohantunk a kis szintes ösvényen, míg meg nem pillantottunk egy piros pöttyös fát. Sejtettük, hogy ez lesz a keresett út, ám az előző lesre futás után már óvatosabbak voltunk.

Egy hölgy jött velünk szemben lefelé, bottal, elgyötörten, óvakodva. Ekkor még jobban elbizonytalanodtam: ez a nő nem jöhet a Wildenauersteigről, főleg nem lefelé!

Ami szívemen, a számon, rögtön szóltam is az előttem loholóknak, várjunk, ez nem lesz jó út, ez a nő nem képes lefelé jönni a Wildenauerről!

Roppant kellemetlen volt, de a hölgy magyarul kiáltott nekünk, hogy de igen, jó felé megyünk, csak ő visszafordult a faltól! Húúúúú, égtem, mint a reistag, de megkönnyebbültem. 

Hamarosan megláttuk a beszállást, rárontottunk a falra, de az első lendület után türelmetlen gyíkokként süttettük magunkat a szeptemberi verőfényben, mivel egy kezdő csapat torlódott előttünk. Mi most nem technikázni akartunk, hanem gyorsan letudni a falat, hogy még időben haza indulhassunk, kicsit idegesek voltunk, hogy ők mindenütt akasztanak. Alig vártuk az első pihenőt, ott előre engedtek bennünket (köszönet!).

Innen kezdődött az érdekesebb rész, Dzseni mászott előttem, akasztás nélkül a dés falon, ráadásul sisak nélkül. Mondanom sem kell, hogy potyogtak a kövek. És még én vagyok a felelőtlen! Kezdetben próbáltam figyelmen kívül hagyni a vasakat és illedelmesen csak a sziklákat igénybe venni, de hamarosan átjárt a várvavárt borzongás és úgy kapaszkodtam a vaslépcsőkbe, hogy kifehéredtek az ízületek a bőr alatt. Szorgalmasan akasztottam is, ahogy egy áthajló, izgis részhez értem. Dörömbölt bennem az adrenalin. Dzseni addigra már eltűnt előlem, mögöttem meg nem értették a többiek, hogy miért fogom a sort. - Na csak gyertek feljebb, majd megtudjátok! – kiáltottam nekik. De sajnos ők nem érezték. Minek mennek az ilyenek via ferratazni? Érzéketlen tuskók.       

Közben eszembe jutott, hogy én itt akartam lejönni és kivert a víz.

A nehezén túljutva itt is barlang következett, de jóval egyszerűbb, mint a Königen: egy csőszerű képződmény. Kisböggel pózoltunk egy sort, aztán áttoltuk magunkat a napsütésbe, onnan még néhány izmos lépés és felértünk a tetőre.

Mindenki elégedett volt, hogy mégiscsak megjártuk a Wildenauersteiget, egy sörrel megünnepeltük és rohanás le a parkolóba. Ott előkerült a legendás áfináta, ami percek alatt még jobb kedvre derítette a csapatot.

Sokat nem mulathattunk, mert indulni kellett haza.

Tanulság?

A címben olvasható…

Címkék: Rax Hohe Wand