Sokszor megesik az emberrel, hogy amíg nem próbál ki valamit, addig nem is szereti. Ám mikor belekóstol a „jóba”, akkor rabjává válik.

Kezdetek

Világ életemben tériszonyos voltam, egészen az első klettersteigemig. Szilárd barátom invitálására próbáltam ki a Haid-steiget, és onnantól nem volt visszaút. A félelem elszállt(kivéve a létrákon), és nagyon megtetszett ez a sport. Nagyobbra, nehezebbre vágytam, határaimat akartam feszegetni. Feszegetés volt már, mikor pár évvel ezelőtt egy szuszra lenyomtam a Balcsikerülőt 9 óra alatt, vagy idén a túlélőtúra, mikor 50km felett mentünk. Lehet nem sok, de ennyit bírtam. Most azonban a függőleges birodalomban keresem a végleteket.

Az augusztusi Königsjodler után éreztem, hogy ez még mindig kevés volt. Hiába hosszú a végtelennek tűnő Jodler, és hiába kell érte szintben 1000m-t felmenni, majd 1800-at le. Anno mikor terveztem a Jodler túrát, körülnéztem, hátha találok a német alpesi vidéken is egy jó kis steiget, amit majd későbbre betervezhetünk. Találtam is egy szépségeset a Wetterstein-hegységben. A hegység lehet így nem mond sokat az egyszeri magyarnak, mert messze van, és kevésbé ismerik. ( Németországban nagy propagandája van a hegynek, és teljesen kiépített a felfelé vezető út. Egy fogaskerekű vonat indul Garmisch-ból, és a hegyet elérve a gyomrában halad felfele egészen a 2700m-es magasságban lévő végállomásáig, ahol a gleccser véget ér. Innen felvonó viszi tovább a turistákat a 2962m magas csúcs mellett kiépített komplexumig, ahol aztán minden van... Négy országba átlátni, a „közelben” nincs magasabb hegy, így tényleg fantasztikus tiszta időben a panoráma.) És ha már messze megy az ember otthonról, akkor nem a németek legmagasabb pontját a Zugspitzét célozza meg, hanem más komolyabb, híresebb régiót, hegyet.

Odaút

Nekem viszont előnyöm, hogy müncheni tartózkodásom lévén közel van, így szeptember 11-én fel is ugrottam (szó szerint, mert épp záródtak az ajtók) a legelső Regio Bahn-ra, ami egészen Garmisch-Partenkirchen-ig repített. 8 előtt már ott is voltam, jöhet a következő vonatozás. 8:15-kor már indul is a legelső Zugspitzbahn felfele. Jegyet veszek hamar, és felszállok. Majd két megálló után le. Jöhet a harmadik „Bahn”... Szerencsére ez már élvezetesebb lesz, ugyanis az Aplspitzbahn egy kabinos felvonó, így 3800m táv megtétele után felrepít fel 750m-ről a 2033m-en lévő Ostenfelderkopf állomásig.

Élvezetes az út, helyenként a kabin alatt jóval több mint száz méter mélység van, a fenyves gyönyörűen mered felfele. Ha már itt vagyok, illik megtekinteni az AlpspiX-et is. Ez egy tipikus „SkyWalk” - na jó, egyszerübben; két darab, egyenként 20 méter hosszú acélszerkezet lóg ki a sziklafalból, alatta mi más lehet, mint: szakadék. Nem az a bitang nagy -féle, de van. Ami az érdekessége, hogy X-et formáz az egész.

Beszállásig

Elég is a jóból, indulok tovább a mai célom felé. Hamar kapok egy megerősítő útbaigazítást...

Innen a Klettersteig beszállása (1900m magasan) fél óra. Amíg leérek, mesélek nektek egy picit róla. A steig talán még kevésbé ismeretes, mint maga a hegység, ahol van. Egyrészt messze van Mo-tól ,másrészt 2009-ben építették ki, így egész friss. 400 m drót, és 250m, majdnem függőleges csupasz fal.

Már-már unalmasnak hathat az összkép, de szerencsére a hűvös északi tájolás ébren tart :) Ide tényleg csak nyáron este süthet ide a nap, mint az Eiger esetében. Aki beszáll, az kénytelen lesz nélkülözni a melengető sugarakat 2, esetleg 3 órán keresztül. „Künstliche tritte” kevés van. Ha jól rémlik, akkor 2x2db kapocs, 'oszt ennyi. Viszont van drótkötél létra és drótkötél híd, -utóbbi nem a szokványos kialakításban.

A steigben a kezdők a kitettség fogalmával ismerkedhetnek meg testközelből. Pórul járhat akit itt vihar ér. Az északi falból kilátni nem igazán lehet pont arra - délnyugat fele, ahonnan a legtöbb vihar jön. A páradús levegő a Zugspitze két kilométeres nyugati  falának ütközve hamar felhőként folytatja útját, és kész is a baj. Láttam már ilyet, szerencsére akkor a Karwendelen a felvonóállomás közelében  voltam. Fél óra alatt a semmiből ott volt a vihar.

Meg is érkeztem. Miközben jöttem, láttam a drótlétrán két embert felfele haladni. Más rajtuk kívül nincs az útban. Azaz van, mert mint hamar kiderült, egy 7-es mászóút is halad felfele közvetlenül a steig mellett, sőt többször keresztezi is. Két mászó halad rajta épp felfele, talán 30-40m magasságban lehetnek. Miközben veszem fel a felszerelést, nagy koppanásokra leszek figyelmes mellettem – kőhullás! Sikerült nem betartani az egyik alapszabályt – ilyen falaknál a tövében kell tartózkodni. Én vagy 20-30 méterrel távolabb voltam tőle, így a folyamatos kőzápor mellettem hullott. Sokat nem is időztem, felmentem a beszálláshoz. Itt három tábla fogad: egyik az építők neve, tel.száma, segélyhívó száma. Másik táblán a steig adatai, miszerint ez egy D-s steig, és 3 óra a menetidő. Harmadik táblán pedig a Petzl Scorpio használatát mutatják be. Elég is volt az infódömpingből, szálljuk be.

A FAL

A legelső rész D/E. Meglepő módon itt található a négy kapocsból kettő. A fal nem negatív, és nincs hova lépni sokszor a két kapocs kivételével. Viszonylag „könnyű” teljesíteni, az ember itt még tele van energiával, és csak 5-6 méter. Aztán a könnyű, srégen felfelé haladó A-s rész után a drót hirtelen felfelé kanyarodik, és bemutatkozik az első D. Itt érheti meglepetés azokat(engem is), akik még nem másztak igazi D-s steiget. A kezdőfalhoz képest -szerintem- jóval nehezebb.

Kis kitérő, amíg megpihenek a teljesítése után. Nem másztam még sok steiget, de nagyjából már tudom, hogy pl. egy C-s résznél mire számíthatok. Vagy D-snél. Itt azonban feje tetejére forgatják a dolgot, és a kialakult kép szertefoszlik a levegőben. Olybá tűnt ott hirtelen, hogy most vagy az osztrákok betűzik túl a steigket, vagy a németek alá. Mert ehhez képest a Haid-steig D-je, vagy a Jodler D-je egyszerűnek tűnik. Nem kicsit...Ekkor még volt időm elgondolkodni: biztos, hogy ezt akarom? És egyedül?

Sebaj, haladjunk tovább, most nincs idő ilyenekre pazarolni a figyelmet. Egyre másra váltakoznak a D, C/D és az A-s srég szakaszok. Szerencsére sok pihenőhely van, így az egyiknél be is érem a két sziklamászót, és megállok mellettük. Figyelem a technikát, ezt még nem próbáltam. Közvetlen mellettem haladnak felfele szép komótosan, mire - a fújtatásomra reagálva - a mellém érő felülmászó odaszól, hogy lassabban haladjak. Na jó, megfogadom. Indul is a következő rész, de előtte előkapva a telót csekkolom, hogy itt lesz a kulcshely, megint egy D/E, de ezzel nem ér véget a történet, nincs pihenő, a folytatásban C/D és D is jön pihi hely nélkül. Nekiugorva aztán valahogy lenyomom.

De fura a meredek fal. Nincs 90 fok. Talán 80 lehet. Azonban a drót messze, túl messze halad a faltól, így a felsőtest mind szüntelen negatívba lóg a semmibe. Erre fel nagyon kevés a kapaszkodó-lépéshely. De minek is, úgysincs idő keresgetni, mert itt minden másodperc számít. Lábaim között a beszálláshoz kukucskálok le közben, és látom a két újabb vállalkozót, akik öltöznek be. Én lehetek vagy 80m magasan. C/D-s traverz jön még ebben a szakaszban, ami előtt kénytelen vagyok picit pihenni. A rész tényleg közelít a függőlegeshez, erre rá a drót még van vagy 30 centiméterre kijjebb a faltól. Lépéshely a lábnak nem sok akad. Új ötletem támad, átakasztásnál majd a drótot a hónom alá veszem, így is pihentetve a kezet. Nekiugrok. Első akasztásnál aztán be is válik a technika. Még kettő, aztán túl is vagyok a traverzen. Erre a drót hirtelen felfelé veszi az irányt és szintén függőlegeshez konvergáló C/D-ben folytatódik. Pihenni lehet a traverzen a rövidszárral, de én mellőzöm, ugyanis mindjárt itt egy B/C rész, ahol talán tudok fixen állni is. A sokadik pihi következik. Készül a szokásos teló videó, és a falrajz vizsgálata. Közben észreveszem, hogy összevertem mindkét térdem véresre. Csak tudnám hogy...

A mászók közben megint mellém érnek, és mögöttem keresztezik a steiget. Itt aztán beszélgetek pár percet az elől mászóval, amíg a másik fel nem hozzánk. Indulok is tovább, „bis später”-t odalökve nekik. Gyenge áthajlásos C/D után itt is a drótkötél létra. Élvezetes, a fokok nem feszesek, jól bele lehet süppedni. Pár méter múlva véget ér a móka, a B-s létrából egy D-s rész indul. Ezzel eljött a második blokk, ahol egy darabig nem lesz C-nél könnyebb rész. A táska eközben mind szüntelen nehezebbnek tűnik, húz hátrafelé.

Aztán egyszer csak visszaránt a Scorpio szára. Hát ez meg mi? Lenézve, az egyik legszörnyűbb látvány fogad, ami klettersteigezőt fogadhat. A karabíner elakadt a drótkötél egyik tartószerkezetében. Az agyam hirtelen elkezd dolgozni a továbblépésen, miközben két kézzel csüngök a dróton. Sürgősen vissza kell menni kiakasztani, mert érzem, hogy megy el az erőm. Visszaereszkedés óvatosan. Rövid szár be – pihenő. Mehetek megint neki a sokadik D-s falnak. Erőt veszek magamon, és már húzom is felfele magam. Na ez a blokk meleg volt. Alattam a mélység már jókora, de valamiért még sincs tériszonyom sehol. Rájöttem később, az egyik oka az, hogy nincs ideje az agyamnak azzal foglalkozni, hogy „áááá mekkora szakadék”, amit látok, látok, de nem félelmetes.

Most már magasabban vagyok a felvonóállomásnál, és a telót előkapva megkönnyebbülök lelkileg, hogy már csak egy rövid D-s szakasz vár rám. Az út innen már könnyű, A-s és B-s részek váltják egymást. Az út srégen halad felfele és jól járható. El is érkeztem az utolsó nehéz részhez. Leveszem a sisakot, és az otthon rámachinált hevederbe teszem a telót, videózzon már nekem picit közben :D Sunyi módon egy C-ből indul a kis áthajlás, de a mivel a drót kegyetlen kint van(annak tűnik)  így a kis áthajlásból nagy hátrahajlás lesz az eredmény. Visszatérve a D elejére, azért kapta tőlem a sunyi jelzőt, mert pont olyan magasra tették az átakasztási pontot, hogy simán nyújtózkodva nem ér fel addig a Scorpio. Így kénytelen vagyok felhúzni, és innen már egy kézzel tartani magamat, mikor átakasztok. A következő akasztás már szerencsére a tényleg rövid rész tetején van, ahol lehet lépést találni, így a művelet könnyen kivitelezhető.

És ekkor megcirógatnak a fal mögül kibukó Napocska sugarai. Két órányi sötét után – délben - kiértem a fény szakaszra. Innen tovább pár méter és már itt is a kötélpálya. Itt érem úton azokat, akiket még lentről láttam. Kiderült, hárman vannak. Átkelnek, addig leveszem a sisakot, és indítom a következő videót. A „híd” attól érdekes, hogy három drót van, de mindhárom egy síkban. Az alsón megyünk. A felső kettő közül az alsó pont fejmagasságban van, a másik 30 centivel feljebb – ebbe akasztok. Kisebb emberek csak az alsóba tudnak akasztani, érdemes is, mert a kb. 20 méter hosszú híd alattunk behajlik, így a hosszú szárak feszülnek. És ha feszül, annál nehezebb odébb rángatni. Átérve aztán kirámolok a tatyóból, és előkerül az eddig alvó fényképezőgép is. Kiteszem a híd elé, majd visszamászok, és távirányítóval önfényképezésbe kezdek...Idióta. Még szerencse, hogy csúcsforgalomban is ha óránként 2-3ember feljön, így nem égetem magamat.

Kiszállás

Ezután már csak egy-két lépés a kis csúcs, a Bernadeinkopf csúcskeresztje, ami 2144m-rel van az Adria felett. Felértem! Wunderbar! Karizmaim kifáradva, térdeim zúzódva, hónaljaim vörösek, de valahogy mégis feljutottam :) az ujjaim viszont kifejezetten jól bírták. (A Jodleren anno szépen bedagadtak). A sziklafal déli fele lapos füves völgy, és az ide vezető úton többen is jönnek-mennek. Nem igazán nagy látvány a hely. Leveszem a szerkót, és gyönyörködök a kilátásban. Mellettem nyugatra az Alpspitze jellegzetes orma mered még 500m-rel fölém Itt ér véget a Jubiläumsgrat, ami egy 5km hosszú 3-as és C-s nehézségű menetet takar egész napra. Délre tekinteve a Bajor-Előalpok, és Garmisch. Messze az Ammersee és a Starnbergersee kék vize tűnik ki a végtelen, síknak látszó vidékből. Keleten a Wank, és a Karwendel mutatkozik, mögöttem délen pedig a Wetterstein hosszú nyúlványa, a csipkézett Teufelsgratés 2500-2600-as magassággal. Közben aztán felérnek a jóval lejjebb látott steigezők is. Egy férfi és a felesége. Leülnek a kereszt mellé. Kis idő múlva megint két srác érkezik elégedett arccal. Idetelepednek a közelbe. El is indul falatozás közben a beszélgetés – mi másról mint a klettersteigekről.

Visszafele

Másfél órányi pihi után ideje indulni. Ezelőtt kis idővel ért fel a két mászó, bevált a „később” köszönés. Választhatok három út közül is, ebből kettő B-s steig. Marad a harmadik, ezt terveztem eredetileg is. Kelet fele jó nagy kerülővel igaz, de megkerülöm az egész sziklafal vonulatot. Lefelé haladva találkozok aztán egy zöld színű nagyobb tengerszemmel, pár érdekes virággal. És egyre csak forróság van. Majd leérek az erdősávba, ahol kellemes hűs fogad. Ideje pihenni. Továbbhaladva egészen 1550m-ig visz le az út. Már-már kezdem megbánni, hogy ezt választottam... Aztán az út visszafordul keletiből nyugati irányba. Emelkedés. Tartva magamat a tervhez, a köves turistaút helyett a mellette kacskaringózó sípályát választom. Ez sem könnyebb. Meredek a javából. Fogytán a magammal hozott két és fél liter innivalóm annyira, hogy ki is fogyok belőle a sípálya kellős közepén. Na innen indul a teve üzemmód. Messze még a felvonó állomás. És még naivan fel akartam menni az Alpspitzére...Sőt, gyalog le az alsó felvonóállomásig. Leizzadva aztán felérek a nagy turistaútra, ami megy le Garmisch irányába. Emberek jönnek-mennek, van forgalom. Gyors pihenő után muszáj tovább mennem, nincs innivalóm, a szám kezd kiszáradni. Közben mindvégig rálátni a steigre, csak egy embert látok az útban. Nem sokan mentek fel ma.

Előre tekintve kacskaringósan vezet az út fel az állomásig. Mellette vitorlázóernyősök indulnak útnak. Felérve aztán berontok a budiba, és kiiszom a németeket a vizükből. Nincs kedvem most 5-6 euróért venni az étteremben egy fél literes cukros löttyöt. Kicsengetem a 16 eurót a völgymenetért, és 16:15-kor már indulunk is lefele a kabinnal. Innen már ismerős az útvonal. Sikerül egyedül, épségben visszatérni. Az egész napos izzadtság aztán megteszi a hatását, finom illatfelhőt von körém a vonaton :D De kit érdekel. Ha tudnák, hogy én ma ott az erőm több mint 90%-án túl teljesítettem, akkor sem lenne semmi.

Nekem ilyen volt ez a steig, a németek jelenlegi legnehezebbje, ami méltón érdemli ki az extrém nehézség titulust, habár nincs igazi E-s fala, de a halom C/D, D és két D/E szakasz megteszi hatását mindenkire, aki itt bepróbálkozik .

Nehéz volt, de nem teljesíthetetlen. Másnak, aki erősebb fizikumú, biztos könnyebb lesz majd...Talán.

Mauerläufersteig, Wetterstein-gebirge, Bayern, Deutschland, 2011.09.11

Címkék: Mauerlaufersteig Wetterstein-gebirge Klettersteig