Igen, tudom… Tudom, hogy tanulnom kéne. (Andinak külön: TUDOM! I f...n' know it.) Ez azonban nem akadályozott meg abban az apróságban, hogy a tegnapi tari zarándoklat után mára is programot csináljak tiszteletbeli keresztcsaládommal. (Mentorom ugyanis még egy hónapja nekem szegezte a kérdést, hogy nem lennék-e a megszavazott keresztapja a pici Benikének, mert csak keresztanyu van. Aki mellesleg elég csinos, úgyhogy viccből utaltam némi árukapcsolásra. A lényeg viszont most nem ez, hanem hogy kaptam egy kétéves gyerkőcöt – és ha már árukapcsolás, a kilencéves ikrekkel is törődhetek egy kicsit az igazi keresztszülők helyett. Egyik gyerek lelki üdvösségéért sem vállalnék felelősséget a hagyományos keresztény szemlélet szerint, de azért igyekszem értelmesen hozzájuk állni – remélem, ők is így érzik. Zárójel bezárva, hiszen tulajdonképpen túrázni indulunk.)

Zsuzsi, a gyerkőcök anyukája földobta az ötleT, hogy hová kéne menni, mert Csongor, az ikrek fiú tagja már járt ott, és jó lesz. Semmi rossznak megrontója nem szeretek lenni, tehát bőszen bólogattam. Ha-már-akkor-alapon gyorsan meghirdettem a Csellengés berkeiben is a sétát. Meglepetésemre Ági néni (akit a Raxból már ismerhettek) jelentkezett, ráadásul hozott egy tízéves tündért, Noémit. Villanylevélben egyeztettük a részleteket, amelyekhez szigorúan tartani kellett magamat, mert a telefonom előző nap Zsuzsinál maradt. (Szerencsére nálam meg ottmaradt egy szatyruk, így lebizniszeltük a cserét. Én jártam jobban.) 5 perc késést így is összehoztam, mert gyalog-futva mentem. Így legalább pöccre összehoztuk a közlekedést. Vettünk jegyet, megkerestük a pótló busz megállóját – és már szállhattunk is föl rá. (Nyelvészek, kussoljatok – ti is tudjátok, hogy a buszra célzok, és nem a megállóra! Igen, én pedig azt tudom, hogy igazatok van.) Pomázon beszálltunk a család mellé az autóba, elrendezkedtünk mind a heten (megérte az elmúlt két napi gyakorlás, mert rendőrt nem láttunk), és irány Dobogókő.

A csúcsról indultunk a címben jelzett kőhalom felé. Noémi kérdezte, hogy sziklamászás lesz-e. Csongor készségesen bólogatott a leányzó őszinte örömére. Szokás szerint a túracipőmet begyűrtem a hátizsákomba, hadd toljak ki a lúdtalpammal, aztán irány Horány. (Na jó, olyan messzire nem mentünk, elég volt a piros kör jelzést követni.) Azt hittem, Benit eleve nyakban kell majd vinni, de hősiesen gyűrte a (kilo)métereket, kezében egy szép nagy plüssmackóval. Lilla hamarosan követte a mezítlábas metódust. (Teljesen tönkre teszem az ikerpár nagyobbik tagját. A kiskunmajsai táborban ő is kint aludt velem a verandán, most kézben, majd hátizsákban hozta a cipőjét… Hogy anya és apa ezek után hagyja, hogy kontaktoljunk, az a világ nyolcadik csodája. Mondjuk szerintem jó dolog a pőre láb. Lilinek meg az RSG-hez egyébként is jó, ha erősödik a lába – ezt egyébként ő jelentette ki.)

Noémi trendet írt, nevezetesen fölkapott egy szép nagy ágat túrabotnak. A gyereksereg nem volt rest követni, és hamarosan mind a négyen egy-egy bottal gyalogoltak. Természetesen mind Benin mulattunk, amikor megláttuk, hogy egy nálánál nagyobb fát cipel. Alig lehetett rábeszélni egy méretben jobban illeszkedő partnerre.

Mint –szerintem – minden családos túrán, most is hamar előkerült az elemózsia: Csongor elővarázsolt a táska egyik bugyrából egy zacskó kekszet, mi pedig örömmel dézsmáltuk.

Egy völgybe (na jó, legyünk precizebbek, ha már tanultam – oppárdon, tanították nekem… tehát a völgy igazából csak egy bemetsződés) érkezve Bendegúz úgy döntött, hogy harcba indul a gravitáció ellen. A mélybe akarta vetni magát, de Lili, a nap hőse az utolsó pillanatban elkapta a gézengúzt.

Hamarosan Csongor hangja fölöttünk zengett: ő már a sziklákon ugrabugrált. Zsuzsin némi bizonytalankodást éreztem, hogy akar-e egyáltalán egy kétéves gyerkőccel a sziklák közé merészkedni – így került Beni a nyakamba. Zsuzsi szerintem eleinte aggódott a csöppség életéért, de legalább a tepsi épségéért biztos. Aztán belenyugodott, hogy megbírom, mint Filipp a tévét (vagy apád f… – az újonnan érkezők kedvéért: napirajz #045; beszteszt). Lényeg a lényeg: mindketten megúsztuk ép fogazattal – dentis – és orrcsonttal – os nasale.

A sziklák tetején megtartottuk a hivatalos ebédszüneT. Zsuzsinak köszönöm az avokádós szendvicset, mennyei volt! Ebéd után mantráztunk egy kört, majd folytattuk a sziklák felderítését. Csongor még megmutatta a faágakból és rönkökből rakott „kunyhót” (immáron a másodikat utunk során), ahova természetesen bevonult az aprónép. A legkisebbet alig lehetett kivonszolni, és itt a szokásos trükköt el sem lehetett játszani (Pápá, mi megyünk.), mert a menedék a szakadék szélén épült. Végül a nyers erőszak nyert, de a hiszti hamar abbamaradt, és a kis pocok újra a nyakamban ült – most már hazafelé. Az útvonal az eredeti tervvel ellentétben a hátra arc jegyeit viselte magán: ugyanott mentünk, ahol jöttünk. Cipő megint le (sziklázni – főleg gyerekkel – nem illik meztélláb), oszt’ gyí!

Félút után valamivel Beninek eljött a szundi ideje, egyre nyűgösebb lett, míg végül átkerült anyához, így először Csongort, majd Noémit vettem a nyakamba. (Természetesen ők bírták volna végig az utat, de a jóból nem akartak kimaradni.) Örömmel tudatom, hogy 28 kilót még gond nélkül tudok vinni – bár emlékeim szerint Ágosz ennél némileg többet nyom, és azért őt is elbírtam…

A kocsinál letettük a picit aludni, mi pedig célba vettük a büfét: kávé, gyömbér, kinek mi. Egy rövid mantrázás után legurultunk Pomázra, ahol a nagyok egy fagyi után kiszálltak otthon, mi pedig Pest felé indultunk: Zsuzsi bevitt minket, és hazahozta a férjét, Petit, aki sajnos nem tudott velünk jönni, mert dolgozott. (Két további hiányzónk a leghűségesebb mászópartnerem, Ildi, aki végül mégsem jött, valamint Robi, akit a márciusi évadnyitóról már ismerhettek.) Csillaghegyen aztán elváltak útjaink, a keresztcsalád vidékre, a maradék be a koszosbüdösbe. Így jártunk…

Ági néni hazafelé azt mondta, hogy nagyon türelmes apuka leszek. A próféta szóljon belőle. Már csak egy türelmes anyuka kell mellém, mert nem vagyok Gaia, hogy magamból szüljek. (Gaia egyébként is nőnemű, szóval végképp bajban lennék... Bár ő meg éppen anya nélkül született – oké, befejeztem.)

A Hétkaland mintájára (aprótalpas túrák) lassan a Csellengésnek is lesz gyerekprogramja. A babazsúr keretében tervezem a klasszik Normafa–János-hegy–Hárs-hegyek–Hűvösvölgyet (akár többfelé bontva), valami rövid sétát a Börzsönyben (mondjuk kisvasúttal a Fekete-völgyben jó lesz?), és további pilisi túrákat. Szép lassan bejárjuk Dobogókő környékét – mert bár a Földnek nem biztos, hogy itt a szívcsakrája, ha van neki egyáltalán, de azért elég jó a hely rezgése. Nem véletlenül képviselteti magát a környéken több különböző filozófia, hitrendszer, vallás is (pl. a Manréza vagy a shaolin falu). Zsuzsi már leadta a rendelést, legközelebb a Rám-hegy lesz a célpont. Haré Ram, találkozunk hamarosan!

Címkék: Csellengés Babazsúr Zsivány-sziklák Pilis