Ez a blog nem az én eszem és kezem munkáját dícséri... Nagyon szerettem volna eme, párommal közös túránkról írni, de alkotói válság-lustaság kombótól sújtottan nem jött össze... Ezt a leírást párom készítette, én csak lektoráltam , és illusztráltam. Nem is baj, mert remek érzés az Ő tollából olvasni, ha fel akarom idézni a közös élményt. Büszke vagyok kedvesemre, a túrán való helytállásáért is, és az alábbi írásért szintúgy. Remélem Nektek is tetszeni fog...

A blog szerzője: Virág (itt már nagyon fáradt, kb. annak örül hogy két füle van, mégse' szatyor...)

    Ennek a gyereknek folyton mehetnékje van . A nagyapám mondta ezt rólam, mikor kicsi voltam. És persze titkon örült is neki, mert mentem vele az erdőre vesszőt gyűjteni kosárfonáshoz, később pedig már kirándulni is. Szerettem az erdőt, a réteket. Mikor nagyobb lettem, tanulni is kijártam. Nyughatatlan volt a nagyapó, lelke is korán menni vágyott. Mehetnékemet tőle örököltem, neki köszönhetem.

    Ha egy ember szívével és lelkével is túrázik, ha érzi ugyan a kilométerek ólmos fáradságát a lábában, de még akkor is csodának gondolja a túrázást, akkor máskor is menni vágyik majd. Néhány hónap…hét…nap és viszketni fog a lába .

Miről ismered meg a gyalog túrázót? Általában nagy hátizsákja van, és fura jeleket keres, olvas fákon, oszlopokon. Az esetek döntő többségében pedig követi is őket.

Sümegen egy darabig együtt fut négy túraútvonal

    Mi Sümegről indultunk a párommal 2011. június 11-én. A város hangulata, ha akarod, ha nem, mindenképp hatást gyakorol rád. A település fölé magasodó várat ugyanis nem lehet nem észrevenni. Egy darabka múlt, amit a jelen próbál megőrizni, átadni a jövőnek, hogy ott is lehessen jelene.

A vár a városból-ellenfényben

Sümeg egyébként a keszthelyi-tapolcai medencét a Kisalfölddel összekötő völgyben fekszik, a Bakony délnyugati oldalán. A római korban már lakott volt. A 270 m magasságban elhelyezkedő várat IV. Béla talán a tatárjárás után kezdte építeni. Az biztos, hogy egy 1318-as feljegyzésben már említést tesznek róla. A török egyszer sem tudta bevenni, pedig maga a város többször is kezükre került. Végül 1713-ban a kurucok gyújtották fel, és rombolták le, a Rákóczi szabadságharcban betöltött, jelentős szerepe miatt.

    Sümegről a kék, Sarvaly felé kanyarog földúton, és erdőn át. Pillangók kísérnek, amint elhagyod a „civilizációt”. Ha azonban néha visszatekintesz, látod még a várat sokáig.

    A Sarvalyi erdészháznál párom pecsétel, én addig kedves vizslát simogatok, aki először, megugatott minket, de csak úgy tessék-lássék módon, aztán szívélyesen dörgölőzött kezemhez a kerítésen át. Van itt pihenő is, a háztetőn fekete cica, de víz sajnos nincs, mert a forrás elapadt, így aztán az általa táplált,mesterségesen létrehozott tómeder is üres. Pontosabban csak víz nincs benne, mert rengeteg gyíkocska lakóhelye lett azóta.

Kicsit pihenünk (odébb volt még a „minek is vállalkoztam 46 kilométeres túrára” érzés), aztán a Tátika-hegy felé vesszük az irányt. Hosszú aszfaltút, majd egy alig észrevehető kék bevált a rengetegbe. Erőteljes medvehagyma illat, és medvehagyma tenger az erdőben. Elvirágzott ugyan, de mi a párommal megkóstoljuk, intenzív, fokhagymára emlékeztető íze van. Az ösvény sok helyen nem is ösvény, de jó, hogy hosszúnadrág van rajtam J. A tátika várromot megnézzük, csak kis kitérő, erőteljes emelkedővel, ami persze tizen egynéhány kilós zsákkal nem mindegy, de a Balatont innen látjuk meg először.

    A várat 1246 és 1257 között a Veszprémi püspök építi a 412 m magas vulkanikus eredetű Tátika-hegyre. Aztán a király, majd a Lacfiak, később pedig különböző nemzettségek tulajdona. A törökök XVI. század végén kifosztják, lerombolják, majd végül 1703-ban a császári csapatok hadgyakorlat címén felgyújtják. Valószínűleg utolsó kegyelemdöfés volt ez az építménynek, amely azóta is omladozik, falai, és termei egymás után vállnak az idő martalékává.

    A várromtól tiszta út vezet Hideg-kútig, ahol azonban sehogy sem találjuk a kék jelzést, és végül a műúton indulunk tovább Zalaszántó irányába.

A településen pecsételünk a Tátika presszóban. Némi pihenés, hideg ital és egy közkútnál történő frissítést követően megkezdjük az utat a Sztúpa felé.

Semmi esetre sem maradhatott ki, hisz mindkettőnket vonz a keleti filozófia. Férjemet különösen érdekli a Buddhizmus. Én vegetáriánus vagyok, jógázom, és szintén érdekelnek a keleti vallások. Ez nekünk tehát olyan érzés, mintha hazaérnénk. Az út legfontosabb állomása.

    Mikor meglátom az imazászlókat, megdobban a szívem, aztán mikor az épület is feltűnik csurogni kezdenek a könnyeim. Nem döbbenek meg a látványtól, természetesnek tűnik a fehér építmény, az arany Buddha szobor, és az is, hogy meghajolok előtte. Körbemegyünk. A málám (buddhista imafüzér) a tenyeremben van, közben végig fogom az épület falait, végighúzom a kezem, igyekszem megérinteni, minden egyes részletét mélyen emlékezetembe zárni. A Buddha szobor elégedetten mosolyog ránk. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. És rendben is van. Jó hogy vagyok, jó, hogy az vagyok, aki vagyok, jó hogy most Laci mellett állhatok itt, jó, hogy ő a párom, és az is jó, hogy most ebben a pillanatban itt vagyok. Ez a Buddha tudta, hogy ezen a napon, ebben az órában, és ebben a percben az én tekintetem néz majd vissza rá, az én homlokom érinti a Sztúpa talaját. Tudta, és várt rám, és vártam én is rá. 13 éves korom óta. És most minden úgy történik meg, ahogy annak történnie kell.

    Elköszönünk az épülettől, és a szentély felé indulunk. Ide lépcsősor vezet le a domboldalról. Átjár a béke, mikor a gompát meglátom. Automatikusan vesszük le a cipőnket, mielőtt belépünk. Szemben arany Buddha szobor. Minket néz. A földön meditációs párnák. A középsőre ülök. Laci egy sámlit választ : -„rám is gondoltak”- mosolyog. Meditálni kezdek, közben hallom még a szerzetesek halk nevetgélését a szomszéd helyiségben. Beszélgetnek. Megcsap a béke szele, aztán körbefon. Hihetetlen nyugalom árad a falakból. Kedvesem közben körülnéz. Kilépünk a teremből, mert a főbejáratot is látni akarjuk. Mosolygós szerzetes köszön ránk, és integet. Az egész lénye nevet, az egész lénye békés. Visszaintegetünk, mosolygunk.

    Elindulunk lefelé a faluba, közben nem nagyon szólunk egymáshoz.

 A közkútnál pihenő, majd Rezi felé vesszük az irányt a műúton, de aztán hamarosan megállunk sátrat verni az erdő szélen, mert közben már este lett, és mindkettőnkre ólmos fáradság telepedett. Bevackolunk, bebújunk a hálózsákba, a szemeim leragadnak, elalszom. Reggel fél hatkor ébredek. Laci még horkol , de aztán lassan ő is kinyitja a szemét.

Később ébredtem, de hamarabb talpon voltam :)

Újabb nap. Keszthelyig kellene eljutnunk.

    Megint műút. Újra nem találjuk meg a kéket. Pontosabban megtaláljuk, csak nem megyünk le rajta, mert nem vagyunk benne biztosak. Mire végiggondoljuk, már elérjük Rezi bekötőútját. Néhány méter, és meglátom az emelkedőt. Na, persze sejtettem, hogy fel kell jutnunk a domb tetejére, csak nem igazán tudatosult bennem, hogy ez csak emelkedővel kivitelezhető. Párocskám megy előttem, én mögötte araszolok, néha nevetgélek…fáradtság (na itt volt először a „minek is vállalkoztam 46 kilométeres túrára érzés” J). Kanyarok a domboldalban. Szeretem őket, mert minden kanyar újabb remény…talán a település kezdetét jelző tábla ott lesz a következő mögött.

    Rezi csodaszép település. A kocsmában és a mellette lévő boltban is van pecsét. Mi ez utóbbiba térünk be, hisz korán van még, az ivó nincs nyitva. A kiszolgálás átlag feletti. A pénztáros hölgy kedvessége, minden fáradságot feledtet velünk. Veszünk zsemlét, sajtot és paprikát. Mennyei reggeli ...

    Tovább indulunk lassan a Gyöngyösi csárda felé. Hát, ha azt mondtam a Tátika-hegyre vezető „útra”, hogy az nem is volt igazán ösvény, akkor erre nem tudom mit mondhatnék…mellig érő csalántenger, de én NAGYON élveztem. A csárda mellett lovakat simogatunk, pecsételtünk, vizet veszünk.

    Innen a túrajelzés megint műúton vezet, amit aztán, átérve egy patak hídon, szépen le is vágunk, egy gaztengerben . Nem a kékre érünk ki, és kicsit kalézolunk is, nehezen találjuk meg a jelzést. Sok helyen nincs, vagy hiányos. De jó hír, hogy innen minden út „Hévízre vezet” , és néhány túrázót lehet látni errefelé, akik szívesen útba igazítanak.

     Lazítunk, átöltözök térdnadrágba. Már nem érdekelnek a kullancsok, nagyon melegem van. Hol én vagyok a topon, hol párocskám diktál irgalmatlan tempót, hogy a hazafelé induló vonatot elérjük Keszthelyen.

Az Egregy utca felől érünk be Hévízre , nem a kékenJ. Ebből következik tehát, hogy kihagyjuk az Árpád-kori templomot. Pedig érdemes megnézni. Nem tudni, hogy mikor épült, valószínűleg a XIII. század második felében. Egy 1341-es oklevél már említi. Stílusa román, amit aztán 1731-ben barokká alakítanak, majd többször renoválják.

    Hévíz csodaszép fürdőváros, persze a maga ember forgatagával, de mindenképp megér egy misét . A településen található Európa legnagyobb kiterjedésű melegvizes, tőzegmedrű forrástava, melynek hőmérséklete ősszel és télen is 24-26 celsius fokra hűl csak le.  A hévízi- tó minden bajra gyógyír, felszínét pedig csodaszép indiai tündérrózsák borítják.

Hévízen

A kéktúránk ugyan nem Hévíznél ér véget, de gyalogutunk biztosan, mert párom úgy dönt, innen busszal megyünk tovább Keszthelyre. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Elcsigázott, és fáradt vagyok. Jól jön a pihenő.

Keszthelyen pecsételünk. Még egy óra várakozás a vonatra. Eszünk. Maradékot.

Rezi-madárlátta medvesajtot, zsemlét, paprikát. Az emberek bámulnak. Vonatra szállunk. Látjuk a Balatont, és a Balaton-felvidék hegyeit búcsút inteni.

Kicsi ürességet érzek. Folyton mehetnékem van. A talpam ég. A nagyapámra gondolok, akitől sok mindent megtanultam. A kosárfonást kivéve persze, mert ahhoz sosem tudtam megülni a fenekemen .

Címkék: OKT Sümeg Keszthely Kettesben Virág Dalos